Biomarker pornó és öngyilkosság-jóslás

Forradalom van a pszichiátriában, írja a New Scientist vezércikkében Thomas Insel, az amerikai National Institute of Mental Health (NIMH) igazgatója, aki szerint a pszichiátriai betegségekre úgy kellene gondolnunk, hogy azok agyi kapcsolódási betegségek – konnektopátiák -, és nem egy-egy speciális agyterület kóros elváltozásai. Analógiaként a szívbetegségekhez fordul: mint mondja, a mentális betegség olyan, mint az aritmia, míg a kifejezetten neurológiai betegségek, pl. a stroke inkább a szívinfarktushoz hasonlítanak. További példaként Insel a tumorok kezelése területén az elmúlt évtizedben lezajló változásokra is utal: míg korábban a tradicionális diagnosztikus kritériumok alapján – pl. az elváltozás lokalizációja - egységes betegségként gondoltunk az emlőrákra vagy a tüdőrákra, a modern diagnosztikus eszközök és biomarkerek révén számos alcsoportot tudunk elkülöníteni, amelyeknek teljesen eltérő a terápiája és a prognózisa. Insel reményei szerint a közeljövőben ez fog megvalósulni a pszichiátriában is, és a viselkedéses tünetek szubjektív értékelése helyett biomarkerek segítségével tudjuk majd diagnosztizálni a mentális betegségeket.

A NIMH a mentális betegségek biomarkereinek felkutatása érdekében indította a Research Domain Criteria (RdoC) elnevezésű projektet, amelynek az a célja, hogy nagyszámú mentális beteg különféle adatait (genomikai, celluláris, képalkotó diagnosztikai, szociális és viselkedéses) összegyűjtve az adatok alapján hozzon létre objektív diagnosztikus kategóriákat. Insel szerint az objektív diagnosztikus pszichiátriai kategóriákra már csak azért is szükség van, mert az 50 év alattiak körében a mentális zavarok több megbetegedést, nagyobb mortalitást és több kiadást okoznak, mint bármilyen más betegségcsoport. A NIMH igazgatója szerint van esély a pszichiátriában alkalmazható biomarkerek kifejlesztésére, és erre példaként említ egy öngyilkossággal kapcsolatos kutatást.

Alexander Niculascu és munkatársai a Molecular Psychiatry című szaklap legutóbbi számában közölték tanulmányukat (Understanding and predicting suicidality using a combined genomic and clinical risk assessment approach), ami szerint világszerte évente egymillió ember öli meg magát, és a megelőzés nehézségeit többek között az is okozza, hogy nehéz az öngyilkossági szándék előrejelzése, illetve kimutatása. Az Indianai Egyetem munkatársai egy olyan – kérdőívből és vértesztből álló – eszközt fejlesztettek ki, amely 92%-os pontossággal előre tudta jelezni, hogy pszichiátriai betegek (108 férfi) esetében megjelennek-e öngyilkossági gondolatok a következő egy év során. Mivel 100.000 emberre 16 öngyilkosság esik, egy ilyen szenzitivitású eszköz túl sok fals pozitív és fals negatív eredményt hozna az átlaglakosság körében, azonban hasznosítható lehet azok esetében, akik már pszichiátriai ellátásban részesülnek vagy azonosítható kockázati tényezőik vannak. A kockázati tényezők önmagukban nem prediktívek: bár az öngyilkosok 90%-a depresszióban szenvedett, csak a depressziósok 2%-a követ el öngyilkosságot. Mint Sally Adee írja a tanulmányról beszámoló New Scientist-cikkben: azok keresnek legkevésbé segítséget és fedik fel legkisebb eséllyel a szándékukat, akik komolyan gondolják az öngyilkosságot.

Vizsgálataikban Niculascu és munkatársai 217, pszichiátriai kezelésben álló férfi génexpressziós mintázatát vizsgálták meg időről-időre, majd összehasonlították azon betegek génexpressziós mintázatát (37 fő), akikben öngyilkossági gondolatok alakultak ki, azokéval, akikben nem, illetve olyanok post mortem génexpressziós mintázatával, akik öngyilkosságban hunytak el (26 fő). Az eredmények szerint 11 gén aktivitási szintje megváltozik azokban, akik öngyilkossági gondolatokat forgatnak a fejükben. Az egyik ilyen gén az SKA2, ami indirekt módon az impulzív és negatív gondolatok létrejöttében közreműködő hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengely működését befolyásolja. Egy másik aktivitásában módosuló gén, az SLC4A4 az agy pH-jának a szabályozásában vesz részt, és kóros működése a szorongás, valamint a pánikrohamok kialakulásához köthető. A többi érintett gén funkciójának megismerése nagyban segítené az öngyilkosság hátterében álló biológia megismerését, szögezi le Sally Adee, és hozzáteszi: a NIMH 2010 óta egyre nagyobb mértékben támogat biomarkerek keresésével kapcsolatos kutatásokat, így akarván eltávolodni a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders/ Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) által definiált kategóriák használatától, amelyek az orvosok szubjektív ítéletein alapulnak, azonban többen arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek a biomarker-kutatások kis esetszámon alapulnak, és nehezen reprodukálhatók. James Coyne, a hollandiai University Medical Center in Groningen kutatója egyenes „biomarker pornó”-nak nevezi a NIMH erőfeszítéseit a már idézett New Scientist-cikkben, míg mások arra hívják fel a figyelmet (pl. Bruce Cuthbert, aki az intézet biológiai alapú diagnosztikum-kutatásait ellenőrzi), hogy Niculascuék öngyilkosság-biomarkere pl. máris nagy segítséget nyújthat sürgősségi osztályokon, ahol sokszor nehéz elkülöníteni a véletlen és a szándékos baleseteket, továbbá a biomarkerek felfedezése fontos lehet azok számára is, akiknek öngyilkossági késztetéseik vannak, de a környezetük elutasítja ezt, és úgy értékeli őket, hogy lusták vagy nincs önfegyelmük. Az ilyen emberek számára segítség lehet egy teszt, ami kimutatja, hogy az illetők valóban betegek.