Beteg, jogok? Betegjogok Magyarországon 1997-től 2025-ig

Mint Kapócs Gábor írja: pedig a betegek jogait meghatározó alapvető törvényi szabályok már több mint negyedszázada rendelkezésre állnak. Az úgynevezett betegjogokat az 1997. december 15-i, az ülésszak utolsó napján jelentős többséggel elfogadott 1997. évi CLIV. egészségügyi törvény (Eütv.) szabályozza, melynek legtöbb rendelkezése fél évvel később – megfelelő felkészülési időt adva –, 1998. július 1-jétől lépett hatályba. Ez az – akkor – „új” egészségügyi törvény a még a szocializmus idején megalkotott, akkor már negyedszázados, 1972. évi II. egészségügyi törvényt volt hivatva „leváltani”, ezzel a rendszerváltás utáni plurális demokráciához és piacgazdasághoz, valamint a teljesen átalakult jogrendszerhez, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyokhoz igazította az egészségügy jogi szabályozását, írja, jelezve:

A Bpkros-csomag után, a Horn-kormány ciklusának második felében az akkori kormányzat nem kevesebbet tűzött ki célul, mint megújítani és korszerűsíteni a hazai egészségügy teljes jogszabályi környezetét. Ekkor születtek meg gyors egymásutánban az egészségügyi törvény mellett az egészségbiztosítási törvény, az egészségügyi adatvédelmi törvény, a gyógyszertörvény, és ide sorolható sok szempontból a fogyatékosságról szóló törvény is. És ezzel együtt az egész mögöttes joganyag, így például csak az egészségügyi törvény esetén 32 miniszteri és kormányrendelet. Az ezeket a törvényeket előkészítő szakértői csoportok egymással nem csupán „beszélő viszonyban” voltak, hanem a nem egy-két napot, jó esetben hetet – mint manapság –, ha nem az akár két évet is igénybe vevő előkészítő és jogalkotási munka során – például az egészségügyi törvény esetében – szorosan összehangolták a szabályozási tárgyköröket, elveket, tartalmakat.

Mint az „új” egészségügyi törvény előkészítéséért felelős vezető, a törvény fő „konstruktőre” – ma is büszkén felvállalva a törvényt, minden hibájával és hiányosságával együtt is – bizton állíthatom, hogy a 247 paragrafusból álló, kódex jellegű jogszabályt még ennél is jóval többnek szántam: a hazai egészségügy betegközpontú stra tégiai átalakításának jogi gerincének, iránytűjének, tervének. „The patient centered pa radigm.” Szörnyű látni, hogy nem így lett. De hogy miért, arról esetleg majd máskor, máshol...

Ha akár jogászként, akár egészségügyi dolgozóként, vagy akár csak „egyszerű” érdeklődő állampolgárként elkezdjük a törvényt olvasni, akkor szembeötlő, hogy e törvény mind a 247 paragrafusával voltaképpen a betegjogok köré lett felépítve: ez az a kályha, amelyhez mindig visszatérünk, ez a logikai középpont, az a központi tartópillér, ami köré az egész szabályrendszert megalkottuk. És mindezt a ’90-es évek közepén! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy már az Alapelvekben megjelenik, hogy az egészségügyi szolgáltatások és intézkedések során biztosítani kell a betegek jogainak védelmét, valamint a beteg személyes szabadsága és ön rendelkezési joga kizárólag az egészségügyi állapota által indokolt, a törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható, továbbá hogy az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során érvényesülnie kell az esélyegyenlőségnek. Ezt követően, hangsúlyosan az Eütv. legelején, vagyis a II. fejezetben tételesen, és abban az időben párját ritkító módon, pozitív felsorolásban szerepelnek a betegek jogai az egészségügyi ellátáshoz, az emberi méltósághoz, a kapcsolattartáshoz, a gyógyintézet elhagyásához, a tájékoztatáshoz, az önrendelkezéshez, az ellátás visszautasításához, az egészségügyi dokumentáció megismeréséhez és az orvosi titoktartáshoz. És lényegében minden, ezt követő fejezetben éppen ezeknek a garantált betegjogoknak az érvényesítéséhez szükséges, az egészségügy többi sze replőjét (például orvos, ápoló, kormány, önkormányzatok, hatóságok) érintő kötelezettségek lettek törvényi szinten szabályozva. Lényeges, hogy az Eütv.-ben szektorsemlegesen szabályozott betegjogok a Magyarország területén folytatott összes egészségügyi ellátásra (így például a szociális és a nevelési-oktatási, illetve a fog vatartottakat ellátó intézményekben nyújtott egészségügyi ellátásokra, szol gáltatásokra is) vonatkoznak, függetlenül at tól, hogy azt hol és kik nyújtják.

És ez nem csoda. Az egészségügyi törvény egész alapállása humanisztikus. Hogyan is lehetne más? Hiszen az egész egészségügy az emberi lényről szól, aki ebben a viszonyrendszerben lehet egyén, polgár, állampolgár, igénybe vevő, fogyasztó, kliens, beteg, hozzátartozó, orvos, ápoló, egészségügyi és egészségügyben dolgozó egyaránt. Sőt még szakfelügyelő, polgármester, tiszti főorvos vagy akár miniszter is. Ahol az emberek vannak az emberekért. Vagyis az egészségügy az a szféra, ahol az ember, az emberek egészsége van a fókuszban, mint az élet után a legfontosabb kincsünk. „Hiszen ha egészség van, minden van” – szól a mondás. Már az akkor hatályos alkotmány, de még az Alaptörvény XX. cikke szerint is „mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez”, amit az állam – többek között – az egészségügyi ellátás megszervezésével segít elő. Bár akkor még nem voltunk az EU tagjai – még a csatlakozási tárgyalások is csak 1998 elején kezdődtek meg –, az Európai Unió Alapjogi Chartája (https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=CELEX:12012P/TXT) rögzíti, hogy az Európai Unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik, valamint hogy tevékenységei középpontjába az egyént, az uniós polgárt állítja. Első helyen az emberi méltóság sérthetetlenségét, majd az élethez való jogot, a testi és szellemi sérthetetlenséghez való jogot említi. Az orvostudomány területén különösen az érintett személy szabad és tájékoztatáson alapuló, törvényben megállapított eljárásoknak megfelelően történő beleegyezését hangsúlyozza.

A törvény betegjogi fejezetének végén – előrelátóan számítva a betegjogok érvényesítésének várható nehézségeire – az akkor működő hazai beteg- és jogvédő szervezetek, valamint vezető bioetikusok és egészségügyi szakjogászok együttes javaslatára a jó külföldi gyakorlatok közül jó néhányat meghonosítottunk a hazai jogrendszerben. Bár mind a mai napig a legtöbb figyelmet és kritikát a kezelés visszautasításának jogi szabályozása „élvez”, de ilyen például a „living will”, vagyis az „élő végrendelet”, vagy ilyen a mediátori tanács, és végül ilyen a legnagyobb hatásúnak szánt betegjogi képviselői rendszer bevezetése is.

Ez mind „nagyon szép és jó”, de vajon mi történt az azóta eltelt évtizedekben a betegjogokkal?

További információk