Az eddigieknél jóval erősebb fájdalomcsillapítók születhetnek

A felfedezést áttörésként ünneplő New Scientist-cikk szerint a genetikai eredetű fájdalomérzéketlenségben szenvedők kezelésére kidolgozott módszer a jövőben olyan új kezelési metódusokhoz vezethet, amelyek számos fájdalomféleség csillapítására, így pl. az artritisszel járó fájdalom enyhítésére is alkalmasak lehetnek.

Mint Jessica Hamzelou írja, világszerte csak néhány embert érint a veleszületett fájdalomérzéketlenség. A kórkép áldozatai, mivel nem érzik a fájdalmat, fiatal korukban sok és sokfajta sérülést szenvednek el, a kisgyermekek pl. véresre harapdálják az ujjaikat és az ajkaikat, a járás tanulása során az átlagos gyermekekhez képest sokkal több ütésnek, ütődésnek vannak kitéve, mivel nem tanulják meg elkerülni a fájdalmas helyzeteket, és a szúrások, vágások, égések is jóval gyakoribbak körükben.

A fájdalomérzéketlenség hátterében egy ritka genetikai rendellenesség, egy olyan mutáció áll, aminek következtében nem termelődik a fájdalomérző neuronokban egy fajta nátriumcsatorna-fehérje, így az úgynevezett feszültségfüggő Nav1.7 csatornák hiányában nem működik a fájdalom kommunikációja.

Amikor a tudomány kiderítette, hogy az SCN9A gén funkcióvesztő mutációja okozza a fájdalomérzékelés hiányát, sokan azt remélték, hogy ha találunk olyan anyagokat, amelyek az egészségesekben blokkolják ezen gén termékét, a Nav1.7 csatornákat, azzal megszüntethetjük a fájdalomérzékelést is, és erőteljes fegyvert kap kezébe az orvoslás. Azonban a kutatók legnagyobb meglepetésére az derült ki, hogy bár számos potens és szelektív antagonistát találtak, azoknak igen gyenge volt az analgetikus hatása. Hiába kezdtek a gyógyszergyártók is bizakodni, kiderült, hogy a legígéretesebb gyógyszerjelöltek sem váltanak ki olyan teljes fájdalomérzéketlenséget, mint ami azokra az emberekre jellemző, akiknél természetes módon nem működnek a Nav1.7 csatornák.

Ezért, mint Michael Minett és munkatársai írják a Nature Communications-ben, elkezdték vizsgálni, hogy van-e a Nav1.7 csatornáknak az elektromos jelátvitelen kívül egyéb szerepük is, és így derült ki, hogy a Nav1.7 hiányában alapvetően megváltozik a gén-expresszió: megnő a szenzoros neuronok enkephalin- és met-enkephalin-termelése. A kutatók Endogenous opioids contribute to insensitivity to pain in humans and mice lacking sodium channel Nav1.7 című tanulmányukban bemutatják, hogy a funkcióvesztő mutációt hordozók szervezetében több fájdalomcsillapító hatású endogén peptid keletkezik, és a Nav1.7 csatornák hiányán kívül ez is közreműködik abban, hogy az ilyen emberek nem érzékelik a fájdalmat.

Ha azonban ez a helyzet, akkor az opioidok hatását gátló szerek tüneti kezelést nyújthatnak a fájdalomérzékelés hiányában szenvedőknek, vélték a University College Londonkutatói, ezért a feltételezés bizonyításaképpen opioid antagonista naloxont adtak Nav1.7 knock-out egereknek, aminek hatására a kísérleti állatok valóban képesek voltak érzékelni a fájdalmat. Az eredmény humán vizsgálatban is megerősítést nyert: az SCN9A gén funkcióvesztő mutációjával született kísérleti alany naloxon hatására életében először fájdalmat érzett – a Nature Communications tanulmányának utolsó szerzője, John Wood nyilatkozata szerint a 39 éves vizsgálati alany határozottan élvezte a kísérletet, amikoris naloxon-adminisztráció után forró lézerrel égették meg a bőrét, és a hölgy azt a reményét is kifejezte, hogy ezután a funkcióvesztő mutációval született gyermekek kezelésben részesülhetnek.

A szakemberek azonban nem biztosak ebben, hiszen a hosszú távú naloxon-kezelésnek súlyos mellékhatásai lehetnek. Az ellentétes irányú megközelítés viszont hasznos lehet: csökkenthetjük a fájdalmat Nav1.7 csatorna blokkolók és opioidok kombinált alkalmazása révén. A kombinációt egereken már ki is próbálták, és az így kezelt állatok ugyanolyan kevéssé éreztek fájdalmat, mint az SCN9A gén funkcióvesztő mutációjával születettek. Vagyis az opioidok és a Nav1.7-gátlók együttes használatával az eddigiekhez képest jóval erősebb fájdalomcsillapítókhoz jutunk.