Angyalbőrben

Ha nem ismernénk François Ozon eddigi terjedelmes életművét, azt gondolhatnánk, legújabb filmje egyszerű stílusgyakorlat, főhajtás a romantikus életrajzi drámák zsánere előtt. Csakhogy az Angel jóval többről szól: olyan játék korral, karakterekkel, színekkel és érzelmekkel, amely egyszerre merítkezik meg a műfajban, és finoman ironizálja azt.
  Történetünk hőse, Angel Deverell vidéki lány az Edwardkori Angliában, egy fűszeresbolt tulajdonosnőjének egyetlen gyermeke. Angel igazi álmodozó típus, aki kacifántos-romantikus történetek írásával fejezi ki elvágyódását a koszos kisvárosból és az iskolából, ahol nem értik meg sem tanárai, sem diáktársai. Nem kell persze a francia film hagyományainak megfelelően a Négyszáz csapás hányatott sorsú kiskamaszára gondolnunk, aki moziba menekül a családi veszekedések elől, hiszen Ozon a lány lelkének könnyedségével mutatja be ifjúkori szenvedéseit: a csillogó szemmel szerelmes regényt író Angel minden lépését vonósok és angyalkórus kíséri, és ha cserfes szemtelenkedésére anyja pofonnal válaszol is, a családi béke és szeretet megingathatatlan. A lány hite és lendülete hamarosan Londonba juttatja őt, ahol egy tekintélyes könyvkiadó megjelenteti első regényét, és egy csapásra ismertté és gazdaggá teszi. Angel örömmel fogadja a várva várt sikert, s bár a szerelemben nincsen tapasztalata, újabb és újabb pikáns részletekkel örvendezteti meg olvasóit. A rendező finom, de határozott vonásokkal festi meg a lány feltörésének történetét, ám a szabályos koreográfiába apró botlásokat iktat. Mert míg például egy átlagos szerelmes-kosztümös filmben a központi páros vonzalma kapcsolatuk elején töretlen, itt nyilvánvaló, hogy Angel festő szerelme kényelmi okokból megy bele a kapcsolatba. Mit sem vesz azonban ebből észre a lány, aki álma beteljesülését éli meg, amikor újdonsült férjével együtt beköltözhet a gyermekkora óta imádott Paradise Villába.

Határvillongás hangnemváltás nélkül

Korábbi filmjeivel ellentétben ebben a darabban nem olyan szembetűnő a műfaj kiforgatása, hiszen a tragédiába forduló történet nem engedi meg, hogy a tömény romantika hirtelen groteszkbe vagy zenés vígjátékba váltson, pedig Ozon általában örömmel szórakoztatja nézőit határvillongásokkal: a Fassbinder drámája nyomán készült Vízcseppek a forró kövön diszkóbetéttel gazdagodik, a 8 nő szereplői egytől egyig dalban mondják el titkukat, a Swimming Pool pedig a sok suspencemotívum után misztikus befejezést kap. Az Angel esetében éppen azért az a legnagyobb meglepetés, hogy nincsen meglepetés, mert igaz ugyan, hogy a felütésben az lehet a benyomásunk, hogy a rendező csak a tökéletes hatás kedvéért alkalmazza az ötvenes-hatvanas évek romantikus történelmi drámáinak modorát és képi világát, hogy aztán annál nagyobbat koppintson a néző fejére – végül mégis be kell látnunk, hogy magát a rendezőt is rabjává tette a stílus, és mindenféle hangnemváltás nélkül vesz búcsút szeretett hősétől. Különös párhuzam ez a nemrég sikert aratott Vágy és vezeklés című brit drámával, mely hasonlóan nagyívű cselekményt mutat be, de jóval modernebb dramaturgiai eszközökkel. A háború árnyékában játszódó szerelmi történet ugyanis az idősíkok felbontásával, narrációval, fülledt romantikával és helyenként naturalista képekkel operál, míg az Angel szabályosan szerkesztett, az otromba sebeket szemérmesen elfedő mű, amely a szenvedést és a fájdalmat – miként a szépséget és az örömöt is – inkább szavakba önti, nem tekint ki a szereplők zárt világából.

Gyermekkori álom

Az utóbbi években sokan próbálták meg új megközelítésben bemutatni választott hősüket, egy kor emblematikus alakját (Sofia Coppola: Marie Antoinette, Roman Polanski: Twist Olivér), arra azonban kevesen vetemedtek, hogy letűnt filmnyelvi eszközökkel élesszenek fel egy letűnt kort, ezzel is kiemelve gondolatnyi és időbeli távolságunkat a történettől. A fim nyitó képsorát nézve – ismerve a rendező életművét – felmerül annak lehetősége, hogy Ozon régi vágya lehetett egy cukormázas küllemű film elkészítése, hasonlóan Tarantinóhoz, aki a Kill Bill két részében alaposan kiélte azt a vágyát, hogy távolkeleti verekedős filmet forgasson. Akár a címszereplő, a rendező sem adja fel az álmodozó romantika szépségét, végig kitart választott és szeretett filmnyelvi szókészlete mellett, mintha egy gyermekkori álmát teljesítené.