Amelyik kutya nem ugat
2007. október 01. 00:00
Lassan, de biztosan minden akcióhősök legjobbika vált Jason Bourne-ból, az eredetileg tévére termett, majd mozivászonra adaptált feledékeny titkosügynökből. Hiába született újjá James Bond a Casino Royale-lal, tért vissza hosszú cigiszünet után John McClane a Die Hard negyedik részében, és hiába igyekszik Tom Cruise a Mission Impossible-franchise terelgetésével újradefiniálni (vagy legalább feléleszteni) az akciófilm műfaját, mégis egy szűkszavű, tömegben elszürkülő, kamaszos arcú dezertőr szolgálja ki legjobban az ütésváltásra, száguldásra és robbanásra fogékony nézői réteg vágyait.
A nyolcvanas évek végén készült első Bourne-film (A Bournerejtély, 1988) a maga kategóriájában kiváló darab volt, de hiányzott belőle az az elemi erő, mely a kilencvenes évek óta szükséges ahhoz, hogy lázba jöjjenek a nézők. A technikai és a dramaturgiai fejlődés fordított irányáról szinte tankönyvi példát mutat a Bondfilmek színvonalának rohamos zuhanása: minél több kütyü és digitális trükk segítette a 007-es és a forgatókönyvírók munkáját, annál hihetetlenebb és hiteltelenebb lett a történet és a látvány. Hollywoodnak az évtized végére fel kellett ismernie, hogy ami látható, az nem mindig hihető is egyben; a közönség akcióközelben akar lenni, nem csak látni, de érezni is akarja az izgalmat. Az akciófilmek első vérfrissítése keletről érkezett, egészen pontosan Hongkongból, ahol a heroic bloodshed (hősies vérontás) pazar koreográfiájával és innovatív kamerahasználatával egyesítette a látvány és dramaturgia erényeit. Az első Mission Impossible-filmet ugyan még a thrillerek terén szerfölött gyakorlott új-hollywoodi fenegyerek Brian De Palma rendezte, a másodikat azonban már az ázsiai John Woo, aki közelebb vitte az akciót a baletthez, mint egy jófajta közúti balesethez. A hongkongi vonal nem nyert tehát Amerikában, mert manapság leginkább vígjátékokban él meg a táncszerű koreográfia.
A jó akciófilm receptje nem bonyolult, mert kevés összetevő kell hozzá, csakhogy azok mindegyike nélkülözhetetlen. A képlet valahogy így fest: jó alaptörténet + ember- és akcióközeli prezentáció. Az első pont ingyen van, de ritka, a második pedig kellő pénz és kreativitás kérdése. A Bourne-filmfolyam azért válhatott napjaink legjobb akciósorozatává, mert jó emberek jó időben nyúltak a megfelelő alapanyaghoz. Jason Bourne-t eszméletlenül ismerjük meg A Bournerejtélyben, egy halászhajó frissen fogta őt ki a tengerből, és identitásáról csak egy, a bőre alá ültetett csipkártya tanúskodik. Miközben emberünk saját kiléte után nyomoz, különleges képességeket fedez fel önmagán, és apránként visszatérnek emlékei is. Ez önmagában véve nem lenne túl izgalmas, csakhogy Bourne lépten-nyomon összeakasztja a bajszát valakivel, nyomában CIA-bérgyilkosok poroszkálnak, és ő nemcsak saját életét teszi kockára félóránként, de mindenki másét is, aki vele tart. Tulajdonképpen Bourne a szegény ember akcióhőse, hiszen egyszer mindenki álmodik arról, hogy magához térjen, és hirtelen szinte emberfeletti képességeket fedezzen fel önmagában. Az amnéziás ügynök története ugyanakkor a hitchcocki recept kifordítása is, mert a jó öreg Alfrednál hétköznapi emberek kerültek különleges szituációkba (Az ember, aki túl sokat tudott; ÉszakÉszaknyugat), itt pedig egy hétköznapinak tűnő ember kerül cseppet sem hétköznapi helyzetekbe, s szintén mintha ösztönből cselekedne – holott minden tudása hosszú kiképzés eredménye.
A nézői azonosulást a jól eltalált történet mellett a technikai kivitelezés is nagyban segíti, a javarészt kézikamerával fényképezett jelenetek ugyanis a közelség élményét adják, a jól begyakorolt és kellő meggyőzőerővel előadott verekedések pedig izgalmasabbak egy kék vászon előtt kivitelezett hajtépésnél (lásd: az új Csillagok háborúja- trilógia). És akkor a meglepően jól részletezett autósüldözésekről még nem is beszéltünk. A kanadai Doug Liman (Nyomás!) és a brit Paul Greengrass (A United 93-as járat) nem akciórendezőként érkeztek a franchise-ba, hanem a valóság és a dráma iránti érzékenységük tette őket képessé arra, hogy kellő izgalommal tolmácsolják Jason Bourne különleges kalandjait. Miként az élet a hős figuráját a vászonra szabta, a két rendező (Liman az elsőt jegyzi, Greengrass a másik kettőt) a stílust szabta a történethez, és egyikük sem hibázott: mindhárom Bourne-film szikár, informatív, tétre megy és elgondolkodtató. És ami a legfontosabb: nem azon elmélkedünk, hogy Bourne mit miért tett, mert jobban leköt bennünket a hogyan kérdése. A jó akciófilmhez ugyanis nem kell a tudományos és erkölcsi körítés, elég hozzá a megfelelő motiváció.
A nyolcvanas évek végén készült első Bourne-film (A Bournerejtély, 1988) a maga kategóriájában kiváló darab volt, de hiányzott belőle az az elemi erő, mely a kilencvenes évek óta szükséges ahhoz, hogy lázba jöjjenek a nézők. A technikai és a dramaturgiai fejlődés fordított irányáról szinte tankönyvi példát mutat a Bondfilmek színvonalának rohamos zuhanása: minél több kütyü és digitális trükk segítette a 007-es és a forgatókönyvírók munkáját, annál hihetetlenebb és hiteltelenebb lett a történet és a látvány. Hollywoodnak az évtized végére fel kellett ismernie, hogy ami látható, az nem mindig hihető is egyben; a közönség akcióközelben akar lenni, nem csak látni, de érezni is akarja az izgalmat. Az akciófilmek első vérfrissítése keletről érkezett, egészen pontosan Hongkongból, ahol a heroic bloodshed (hősies vérontás) pazar koreográfiájával és innovatív kamerahasználatával egyesítette a látvány és dramaturgia erényeit. Az első Mission Impossible-filmet ugyan még a thrillerek terén szerfölött gyakorlott új-hollywoodi fenegyerek Brian De Palma rendezte, a másodikat azonban már az ázsiai John Woo, aki közelebb vitte az akciót a baletthez, mint egy jófajta közúti balesethez. A hongkongi vonal nem nyert tehát Amerikában, mert manapság leginkább vígjátékokban él meg a táncszerű koreográfia.
A jó akciófilm receptje nem bonyolult, mert kevés összetevő kell hozzá, csakhogy azok mindegyike nélkülözhetetlen. A képlet valahogy így fest: jó alaptörténet + ember- és akcióközeli prezentáció. Az első pont ingyen van, de ritka, a második pedig kellő pénz és kreativitás kérdése. A Bourne-filmfolyam azért válhatott napjaink legjobb akciósorozatává, mert jó emberek jó időben nyúltak a megfelelő alapanyaghoz. Jason Bourne-t eszméletlenül ismerjük meg A Bournerejtélyben, egy halászhajó frissen fogta őt ki a tengerből, és identitásáról csak egy, a bőre alá ültetett csipkártya tanúskodik. Miközben emberünk saját kiléte után nyomoz, különleges képességeket fedez fel önmagán, és apránként visszatérnek emlékei is. Ez önmagában véve nem lenne túl izgalmas, csakhogy Bourne lépten-nyomon összeakasztja a bajszát valakivel, nyomában CIA-bérgyilkosok poroszkálnak, és ő nemcsak saját életét teszi kockára félóránként, de mindenki másét is, aki vele tart. Tulajdonképpen Bourne a szegény ember akcióhőse, hiszen egyszer mindenki álmodik arról, hogy magához térjen, és hirtelen szinte emberfeletti képességeket fedezzen fel önmagában. Az amnéziás ügynök története ugyanakkor a hitchcocki recept kifordítása is, mert a jó öreg Alfrednál hétköznapi emberek kerültek különleges szituációkba (Az ember, aki túl sokat tudott; ÉszakÉszaknyugat), itt pedig egy hétköznapinak tűnő ember kerül cseppet sem hétköznapi helyzetekbe, s szintén mintha ösztönből cselekedne – holott minden tudása hosszú kiképzés eredménye.
A nézői azonosulást a jól eltalált történet mellett a technikai kivitelezés is nagyban segíti, a javarészt kézikamerával fényképezett jelenetek ugyanis a közelség élményét adják, a jól begyakorolt és kellő meggyőzőerővel előadott verekedések pedig izgalmasabbak egy kék vászon előtt kivitelezett hajtépésnél (lásd: az új Csillagok háborúja- trilógia). És akkor a meglepően jól részletezett autósüldözésekről még nem is beszéltünk. A kanadai Doug Liman (Nyomás!) és a brit Paul Greengrass (A United 93-as járat) nem akciórendezőként érkeztek a franchise-ba, hanem a valóság és a dráma iránti érzékenységük tette őket képessé arra, hogy kellő izgalommal tolmácsolják Jason Bourne különleges kalandjait. Miként az élet a hős figuráját a vászonra szabta, a két rendező (Liman az elsőt jegyzi, Greengrass a másik kettőt) a stílust szabta a történethez, és egyikük sem hibázott: mindhárom Bourne-film szikár, informatív, tétre megy és elgondolkodtató. És ami a legfontosabb: nem azon elmélkedünk, hogy Bourne mit miért tett, mert jobban leköt bennünket a hogyan kérdése. A jó akciófilmhez ugyanis nem kell a tudományos és erkölcsi körítés, elég hozzá a megfelelő motiváció.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
