Áldás és teher
2006. november 01. 00:00
A Monty Python-társulat legártatlanabb tréfái is olyan kemény társadalomkritikát tartalmaztak, hogy tévés és játékfilmes működésük után nincsen könnyű dolga annak, aki el akarja gondolkodtatni vagy meg akarja ijeszteni Anglia lakóit vagy ismerőit.
Danny Boyle hollywoodi kitérő utáni visszatérése, a 28 nappal később a kihalt London városképével a frászt hozta a fél világra (pláne a zombik elől menekülő főhősre), a V mint Vendetta operettesen sötét világa azonban inkább emlékeztette a nézőket egy eltúlzott Hallmark-produkcióra, mint a világ normális menetével kapcsolatos kötelességeikre. A mexikói származású rendező, Alfonso Cuarón azonban – aki a harmadik és egyben legjobb Harry Potter-film elkészítésével nyert némi bepillantást a szigetország életébe – alaposan meglepi az antiutópiák motívumismétlődéseibe belefáradt közönséget. A Szép remények és az Anyádat is alkotója csak egy pillanatra kacsint ki az egykor volt dicső Britannia életére, amikor főhőse a kormányzati autóból kitekintve a békés parki életet szemléli. Ezután a cselekmény hamar visszatér a jövőbeli fősodorba, a katonai és idegenrendészeti diktatúra alatt szenvedő kerületekbe és városokba, ahol ketrecben tartják a kitoloncolás előtt álló bevándorlókat. Cuarón olvasatában nem a parkban teázó posh népek karja szakad le váratlanul hatalmas vérsugár kíséretében – miként történt az egy-egy Monty Python-epizódban –, hanem a „társadalmi végtagok”, az ország vérkeringését működtető „kinnszülöttek” válnak el a nemzettesttől, miközben a szerencsés bennszülöttek békésen teáznak tovább, tudomást sem véve a körülöttük széteső világról.
21 évvel később
A főleg krimiszerzőként ismert angol írónő, P. D. James 1992-es regénye szomorú képet fest a 2027-es Nagy-Britanniáról: az országot mindennapos terrorizmus fenyegeti, hiszen a londoni kormányzat a világon egyedüliként vészelte túl azt a katasztrófát, melyet az általános meddőség 2009-es beállta okozott, így aztán kemény katonai intézkedésekkel kell megvédeni a civilizált emberiség utolsó bástyáját a kétségbeesett menekültektől. A film nyitányában Theo Faron (Clive Owen – Közelebb, Kisiklottak) egy londoni reggelizőben értesül Diego Ricardo, a Föld legfiatalabb lakójának tragikus haláláról, s amikor kilép a helyiségből, bent bomba robban. Hősünk kiábrándult, alkoholista hivatali tisztviselő, egykori emberi jogi aktivista, aki hamarosan – az ország többségéhez hasonlóan – az értelmetlen harc helyett az eutanáziát választaná. Csakhogy váratlanul feltűnik Theo volt felesége, egykori kisfiának anyja, aki egy földalatti csoport vezetőjeként küzd az egyenlő bánásmódért. Julian (Julianne Moore – Hannibal, Az órák) arra kéri Faront, hogy kapcsolatait kihasználva segítsen egy fiatal lányt kijuttatni Londonból, átjuttatva őt számtalan ellenőrzőponton, egészen a tengerig, ahol a titokzatos „Human Project” veszi majd kezelésbe védencét. Hősünk utolsó erejéből (némi pénz reményében) igent mond, és kezdetét veszi az utóbbi évek egyik leginkább valósághű és legizgalmasabb hajszafilmje, mely apró finomságaival és nagyszabású akciójeleneteivel egyszerre idézi meg Hitchcock és Kubrick világát, az utóbbitól mégis többet kölcsönöz. Mert míg Spielberg 2002-es Különvéleménye nem volt sokkal több az Észak–Északnyugat futurista feldolgozásánál, addig Cuarón filmje egyszerre emeli be filmjébe a minden akadályon át menekülő hétköznapi ember hitchcocki figuráját és a Kubrick-féle Acéllövedék háborús világképét, annak naturalista ábrázolásmódját. A kivétel nélkül speciális kézikamerával, hosszú snittekben forgatott jelenetek akkor is izgalmasak lennének, ha a cselekmény egyharmadánál nem tudnánk meg, hogy a Londonból kimenekített Kee, a kissé együgyű fekete lány gyermeket vár – így azonban óriási a tét. Mutatja ezt az is, hogy Theo egy istállóban, jószágok között pillantja meg a lány kerek hasát, akár egy bibliai jelenetbenimages/
V mint veszedelem
A földalatti aktivisták segítségével egyre ingoványosabb talajra jutó Theo útja nemcsak idegölő menekülés, de tanulságos szociográfia és történelemlecke is egyben: a meddőség és fasizmus sújtotta országban minden a feje tetejére állt, a különböző bevándorlócsoportok életmódja és a gettósodott városok képe fájó ellenpontjai a londoni buszok oldalán villogó plazmareklámoknak, a rendőri brutalitás pedig Guantánamót juttatja eszünkbe. A tétlenség és elkeseredett tehetetlenség furcsa elegye feszült űrt szül, melyet a rendező szinte hibátlanul tölt be értelemmel, izgalommal és kiváló színészekkel. A főhős Owen a 2012-es londoni olimpiát hirdető felsőjében hamar elnyeri a néző teljes szimpátiáját, a Keet alakító Claire-Hope Ashitey bájos naivitásával (és leendő anyaságával) bűvöl el, az egyetlen békés szigetet jelentő öreg hippit alakító Michael Caine embersége pedig olyan nélkülözhetetlen a 2027-es Angliából, mint Churchill kitartása volt a második világháború idején.
Danny Boyle hollywoodi kitérő utáni visszatérése, a 28 nappal később a kihalt London városképével a frászt hozta a fél világra (pláne a zombik elől menekülő főhősre), a V mint Vendetta operettesen sötét világa azonban inkább emlékeztette a nézőket egy eltúlzott Hallmark-produkcióra, mint a világ normális menetével kapcsolatos kötelességeikre. A mexikói származású rendező, Alfonso Cuarón azonban – aki a harmadik és egyben legjobb Harry Potter-film elkészítésével nyert némi bepillantást a szigetország életébe – alaposan meglepi az antiutópiák motívumismétlődéseibe belefáradt közönséget. A Szép remények és az Anyádat is alkotója csak egy pillanatra kacsint ki az egykor volt dicső Britannia életére, amikor főhőse a kormányzati autóból kitekintve a békés parki életet szemléli. Ezután a cselekmény hamar visszatér a jövőbeli fősodorba, a katonai és idegenrendészeti diktatúra alatt szenvedő kerületekbe és városokba, ahol ketrecben tartják a kitoloncolás előtt álló bevándorlókat. Cuarón olvasatában nem a parkban teázó posh népek karja szakad le váratlanul hatalmas vérsugár kíséretében – miként történt az egy-egy Monty Python-epizódban –, hanem a „társadalmi végtagok”, az ország vérkeringését működtető „kinnszülöttek” válnak el a nemzettesttől, miközben a szerencsés bennszülöttek békésen teáznak tovább, tudomást sem véve a körülöttük széteső világról.
21 évvel később
A főleg krimiszerzőként ismert angol írónő, P. D. James 1992-es regénye szomorú képet fest a 2027-es Nagy-Britanniáról: az országot mindennapos terrorizmus fenyegeti, hiszen a londoni kormányzat a világon egyedüliként vészelte túl azt a katasztrófát, melyet az általános meddőség 2009-es beállta okozott, így aztán kemény katonai intézkedésekkel kell megvédeni a civilizált emberiség utolsó bástyáját a kétségbeesett menekültektől. A film nyitányában Theo Faron (Clive Owen – Közelebb, Kisiklottak) egy londoni reggelizőben értesül Diego Ricardo, a Föld legfiatalabb lakójának tragikus haláláról, s amikor kilép a helyiségből, bent bomba robban. Hősünk kiábrándult, alkoholista hivatali tisztviselő, egykori emberi jogi aktivista, aki hamarosan – az ország többségéhez hasonlóan – az értelmetlen harc helyett az eutanáziát választaná. Csakhogy váratlanul feltűnik Theo volt felesége, egykori kisfiának anyja, aki egy földalatti csoport vezetőjeként küzd az egyenlő bánásmódért. Julian (Julianne Moore – Hannibal, Az órák) arra kéri Faront, hogy kapcsolatait kihasználva segítsen egy fiatal lányt kijuttatni Londonból, átjuttatva őt számtalan ellenőrzőponton, egészen a tengerig, ahol a titokzatos „Human Project” veszi majd kezelésbe védencét. Hősünk utolsó erejéből (némi pénz reményében) igent mond, és kezdetét veszi az utóbbi évek egyik leginkább valósághű és legizgalmasabb hajszafilmje, mely apró finomságaival és nagyszabású akciójeleneteivel egyszerre idézi meg Hitchcock és Kubrick világát, az utóbbitól mégis többet kölcsönöz. Mert míg Spielberg 2002-es Különvéleménye nem volt sokkal több az Észak–Északnyugat futurista feldolgozásánál, addig Cuarón filmje egyszerre emeli be filmjébe a minden akadályon át menekülő hétköznapi ember hitchcocki figuráját és a Kubrick-féle Acéllövedék háborús világképét, annak naturalista ábrázolásmódját. A kivétel nélkül speciális kézikamerával, hosszú snittekben forgatott jelenetek akkor is izgalmasak lennének, ha a cselekmény egyharmadánál nem tudnánk meg, hogy a Londonból kimenekített Kee, a kissé együgyű fekete lány gyermeket vár – így azonban óriási a tét. Mutatja ezt az is, hogy Theo egy istállóban, jószágok között pillantja meg a lány kerek hasát, akár egy bibliai jelenetbenimages/
V mint veszedelem
A földalatti aktivisták segítségével egyre ingoványosabb talajra jutó Theo útja nemcsak idegölő menekülés, de tanulságos szociográfia és történelemlecke is egyben: a meddőség és fasizmus sújtotta országban minden a feje tetejére állt, a különböző bevándorlócsoportok életmódja és a gettósodott városok képe fájó ellenpontjai a londoni buszok oldalán villogó plazmareklámoknak, a rendőri brutalitás pedig Guantánamót juttatja eszünkbe. A tétlenség és elkeseredett tehetetlenség furcsa elegye feszült űrt szül, melyet a rendező szinte hibátlanul tölt be értelemmel, izgalommal és kiváló színészekkel. A főhős Owen a 2012-es londoni olimpiát hirdető felsőjében hamar elnyeri a néző teljes szimpátiáját, a Keet alakító Claire-Hope Ashitey bájos naivitásával (és leendő anyaságával) bűvöl el, az egyetlen békés szigetet jelentő öreg hippit alakító Michael Caine embersége pedig olyan nélkülözhetetlen a 2027-es Angliából, mint Churchill kitartása volt a második világháború idején.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
