Akinek meg kell előznie a mentőt

A szakma által legjobbnak ítélt kórházban dolgozik Hollandiában, ahol a királynő is közkórházban gyógyíttatja a gyermekeit. Hogyan tud két és „háromnegyed” orvosi állással működni egy gyermekosztály? Milyen érzés tudni, hogy a gyógyíthatatlannak ítélt gyermekeket akkor sem éleszthetik újra, ha a szülő sírva könyörög? És miért akar hazatérni, ha mellékállás nélkül is havi nettó 1,6 millió forintot keres? Szijjártó László gyermekorvossal beszélgettünk.

  Tényleg a Magyar Orvosi Kamara miatt vándorolt ki?
  – Nem vándoroltunk ki, morális és gazdasági okokból elmenekültünk. A kamarai ügy csak az utolsó csepp volt a pohárban. 1995-ben ötezer forint regisztrációs díjat kellett volna fizetnem. 32 éves voltam, két szakvizsgával 27 ezer forint volt a fizetésem. Albérletben laktunk, öt hónapos volt a kislányom, a feleségem egyetemre járt, a munkám mellett ügyeletet vállaltam, de így sem tudtunk megélni. Levélben kértem Gógl Árpád akkori elnököt, hogy a díjat jövedelemarányosan állapítsák meg, mert becsülettel nem tudom kifizetni. A válasz az volt: ha nem fizetem ki, akkor nem praktizálhatok. Borzasztóan rosszul esett.

  Hogyan került éppen Hollandiába? 1995-ben még nem hemzsegtek az orvosi lapokban a külföldi álláshirdetések.
  – Korábban a pécsi gyerekklinikán együtt dolgoztam egy holland orvossal. Egy magyar lánynak udvarolt, aki azzal a feltétellel ment hozzá feleségül, hogy a férfi előtte egy évet Magyarországon tölt és magyarul is megtanul. Ő keresett meg négy év után: „Gyere Hollandiába dolgozni, ketten leszünk a gyerekosztályon, nincs hierarchia, és ötszázezer forintot fogsz keresni. Mindent fizetnek, megtérítik a költözés költségeit, egy intenzív tanfolyamon két hét alatt megtanulsz hollandul” – bizonygatta. Ez nyáron történt, októberben már kint voltam.

  De azért két hét alatt nem tanult meg hollandul.
  – Természetesen nem, de napi 12 óra nyelvtanulással két hét után már tudtam dolgozni az angolul jól beszélő osztályos nővérek segítségével.

  Mi volt az első jel a fizetési cetlijén kívül, amelyből érzékelte, hogy egy új világba került?
  – Emberszámba vettek, korábban soha nem tapasztalt módon megbecsültek.

  Itthon is a legjobb helyeken dolgozott, nem hiszem el, hogy ne vették volna emberszámba.
  – Pécsett nagyszerű kollégáktól tanultam. Hollandiában viszont nincs hierarchia. A különbséget a jó király mítoszával tudom érzékeltetni: ha jó a király, jó alattvalónak lenni. De mi a garancia arra, hogy jó a király?

  Hierarchia vagy nem hierarchia. Miért olyan fontos ez?
  – Amikor hierarchikus szervezetben dolgozol, a felettesed is felelős a munkádért: felügyel, beleszólhat. Ez egyfajta minőséggarancia. Ugyanakkor visszafelé is elsülhet, korlátozhatja az önállósodást, a szakmai fejlődést. A hierarchiamentes szerveződésben azonos jogokkal rendelkező szakorvosok alkotnak egy közösséget, mindenki maga felelős a munkájáért, nincsen kiszolgáltatva senkinek, érdekeltebb abban, hogy önállóan, eredményesen gyógyítson és a rendszert optimálisan, racionálisan szervezze. Egy kicsit olyan, mintha magánvállalkozó lenne, de biztos intézményi háttérrel.

  Vagyis azt mondja, hogy szakmailag is előnyösebb a nem hierarchikus szerveződés.
  – Pontosan. Otthon tömegesen végeztünk felesleges vagy ismételt vizsgálatokat, kétes értékű gyógykezeléseket, s mindezt úgy, hogy a legtöbb kolléga emberfeletti erőbedobással és a legjobb lelkiismerete szerint dolgozik. Pár hete voltam Hollandiában, amikor behoztak egy lázgörcsös gyermeket. Mondtam, hogy hűtőfürdőztessék, adjanak neki lázcsillapítót. A nővérek vonakodtak, a kollégám másnap szólt, hogy a lázcsillapításról elavultak az ismereteim. A magyar gyakorlat teljesen eltért a tudományosan igazolt eljárástól.

  Ön szerint ez most is így van?
  – A láz esetében gyakran igen, egyéb esetekben nem állíthatom, mert nem élek itthon.

  A jövedelemkülönbségnek van egy másik következménye is. Nálunk mindenkinek van legalább három állása. Önnek hány mellékese van?
  – Egy sincs. Nem is érné meg. Az egyik kollégánk ügyelni járt ki hozzánk egy egyetemi klinikáról, és amit nálunk kapott, azt be kellett volna fizetnie a kasszába a főállású munkahelyén. Ez logikus, hiszen ha mellékállásod van, nem dolgozol teljes gőzzel a munkahelyedenimages/

  Az itthoni orvosok arról is panaszkodnak, hogy a munkaidejük nagyobbik részében adminisztrálnak.
  – Hollandiában is növekszik a terhelés, de azért van különbség. Az orvost értékén fizetik, ezért badarság lenne nem gyógyításra használni. Az osztályon van egy titkárnő és a szakrendelésen egy másik, így mi diktafonnal dolgozhatunk, nem gépelünk.

  Hány orvosra jut egy titkárnő?
  – Két teljes állású orvos mellett egy fél- és egy negyedállású orvos dolgozik az osztályunkon – utóbbiak csak ügyeleteket vállalnak –, s egy titkárnő szolgál ki minket.

  Hogyan lehet ennyi orvossal vinni egy osztályt?
  – Nehezen. Úgy képzelje el a dokkumi kórházat, mint egy megyei kórház gyermekosztályát PIC-cel együtt, de a lélegeztetett koraszülöttek nélkül. Hétnyolc ügyelet jut rám havonta, de tudni kell, hogy Hollandiában a szakorvosok gyakorlatilag sosem ügyelnek bent a kórházban. A nagyobb intézményekben a szakorvosjelöltek az inspekciósok, a kisebbekben az intenzív osztályt leszámítva nincs is éjjel orvos. Csak nővérek.

  Ez veszélyes lehet.
  – Megfelelő szervezéssel és képzéssel a veszély kiküszöbölhető. A mentő 10-15 perc alatt ér be a beteggel, addigra nekem is ott kell lennem.

  Hogyan ér be tíz perc alatt?
  – A közelben kell laknom. Az aneszteziológusnak nyolc perc alatt kell bent lennie. Ha egy fekvőbetegnek súlyosbodik az állapota, akkor a nővérnek az első 10-15 percben képesnek kell lennie arra, hogy ellássa. Addigra én is megérkezem, és telefonon is adhatok utasításokat.

  Tehát ha ügyeletes, folyton be kell mennie?
  – Csak nagyon ritkán hívnak be. Ha Magyarországról delegációk jönnek, nem akarják elhinni, hogy így működik az osztályunk. Mint ahogy azt sem, hogy általános gyerekgyógyászként cukorbeteget, epilepsziást, koraszülöttet, mérgezettet, asztmás gyerekeket is gyógyítunk.

  Miért nem küldik őket tovább specialistákhoz?
  – Mi vagyunk a specialisták. Országosan megszabják, milyen eseteket kell önállóan ellátnunk. Ha erre nem vagyok képes, akkor nem lehetek gyerekorvos, és ez már a képzés során kiderül. Az egyetemi klinikák szubspecialistáival pedig napi kapcsolatunk van.

  Eddig csupa pozitívumot említett a holland egészségügy kapcsán. De mi a helyzet az eutanáziával? Gyakorló orvosként került már ilyen helyzetbe?
  – Az eutanázia a holland orvosok számára is nehéz kérdés. A reménytelennek ítélt betegek ellátásának korlátozásáról szóló döntések hírhedten paternalista módon születnek meg – néha a szülők kérése ellenére is. Hadd világítsam meg egy példával. Van egy betegem, veleszületett kromoszómarendellenességgel. A statisztika szerint az ilyen betegek nyolcvan százaléka nem éli meg az egyéves életkort. Ez a gyermek életben maradt, súlyosan fogyatékos, ha tovább romlik az állapota, akkor nem élesztjük újra, és intenzív osztályra sem kerülhet, mert nincs értelme tovább kínozni egy olyan gyermeket, aki meg fog halni.

  Akkor sem, ha a szülő sír, könyörög?
  – Nem, a szülőknek nincs döntési jogkörük.

  Nyilván elviszik egy magánkórházba.
  – Nincs magánkórház. A királynő gyermeke is ugyanazt az ellátást kapja. Magam is azt gondolom, hogy a szülőnek legyen az ilyen esetekben is több beleszólása a gyermeke sorsába.

  És ez még a könnyebb eset, a passzív eutanázia. Előfordult már önnel, hogy a betege aktív eutanáziát kért?
  – Elő, de erkölcsi okokból nem vállaltam, hogy orvosként kioltsam egy gyógyíthatatlan beteg életét. Ilyenkor a szülőket olyan orvoshoz kell irányítani, aki ezt megteszi.

  Eredetileg hány évre tervezték a hollandiai munkavállalást?
  – Kettőre, de már tizenharmadik éve vagyunk kint. A lányom jövőre középiskolás lesz, ez az utolsó lehetőségünk, hogy hazatérjünk. Nem szeretném, ha a gyermekeim, unokáim a hazánktól távol nőnének fel.

  Van még visszaút ennyi idő után?
  – Most kipróbáljuk. Hollandiában az elmúlt években nagyon megnőttek a bérek, most nettó 1,6 millió forintot keresek, ennek a tizedét sem kapnám meg egy hasonló állásban Magyarországon. Azt tervezzük, hogy a feleségemnek veszünk egy háziorvosi praxist, én pedig részállást szeretnék egy megyei kórházban, emellett esetleg gyermektüdőgyógyász-magánrendelést nyitnék. Kénytelen leszek kéthavonta 10 napra visszajárni a hollandiai munkahelyemre is.

  Egy Angliában dolgozó orvostól hallottam, hogy a legfontosabb dolog, amit a hazatérőknek be kell készíteniük a csomagjukba, a ragtapasz.
  – A számra? Valóban nagyon kell vigyáznom, sokaktól hallom, hogy emiatt nem tudtak megtapadni itthon. Tudom, hogy alkalmazkodnom kell.

  Ön is azt mondja, hogy kifelé könnyebb?
  – Az orvoslás szolgálat, én szolgálom a betegeket, de nem gondolom, hogy rabszolgának kellene lennem. Amíg Magyarországon nincs rabszolga- felszabadítás, addig nehéz egy szabad embernek visszatérni.

  Ezért jön vissza „rabszolga-felszabadítóként” és szervezett érdekvédelmi konferenciát gyermekorvosoknak?
  – A változások idehaza is elkerülhetetlenek. Alexy Miklós győri főorvossal érdekvédelmi konferenciát szerveztünk, mert szeretnénk felgyorsítani a folyamatokat. A gyógyításban olyan körülményeket kell teremteni, mint az igazságszolgáltatásban. Ott ma már elképzelhetetlen az az Arany János-i helyzet, amikor a bíró „(Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl”. Ahogy az ilyen „piaci viszonyokat” senki sem szeretné beengedni az igazságszolgáltatásba, úgy ez a gyógyítás terén sem lehet megengedett. Az orvosoknak is fel kell lépniük a betegeik érdekében, ám ezt csak anyagilag és szakmailag független doktorok tudják teljes mértékben megtenni. Ez pedig jól szervezett érdekvédelem nélkül nem megy.