Aki megfestette a Bolerót

A kreativitás agyi mechanizmusairól sokat megtudtunk az elmúlt években a funkcionális képalkotó és neuropszichológiai vizsgálatok révén. A központi idegrendszeri károsodás képességromboló hatásaival viszonylag sok esetismertetés foglalkozik – Seeley és munkatársai kazuisztikája az ellenkezőjére hoz látványos példát.

A festészet és a zene iránt is érdeklődő, elismert sejtbiológus, Anne Adams (1940–2007) kórtörténetéből kiderül: egy alapvető kommunikációs rendszer megbetegedése – már a nyilvánvaló klinikai tüneteket megelőző szakaszban – olyan képességet szabadíthat fel, amelyről az érintett addig nem is tudott (Brain 2008;131:39–49).
  A biológusnő eleinte, még egészségesen, egyszerű szerkezetű rajzokat, épületeket ábrázoló vízfestményeket alkotott, klasszikus perspektívaábrázolással, tompa színekkel.
  Betegsége körülbelül hatéves tünetmentes, preklinikai szakaszának idejére tehető alkotásai egyre színgazdagabbá, vibrálóbbá váltak. Érdeklődése előterébe a zenei motívumok képi kifejezése került. Lenyűgözte például Ravel Bolerója, amelynek zenei elemeit 53 éves korában ismétlődő motívumokat tartalmazó – multimodális: vizuális és akusztikus élményeket egyidejűleg megjelenítő – festményként ábrázolta.
  Férje szerint korábban nem volt szinesztéziás (zenei hangok hallásakor nem látott színeket), ez a képessége újonnan alakult ki. Négy évvel később az absztrakt fogalmak, főleg a számok felé irányult a figyelme, ekkor megfestette a pí számot.
  Beszédzavara 60 évesen vált markánssá, ekkor már nyelvtani hibákat is vétett, de mindent megértett és non-verbális kommunikációja is sértetlen volt.
  Két évig tartott ez a szakasz, kizárólagos kórtünete a primer progresszív afázia volt. Ennek a klinikai fázisnak a festményeit a fényképészeti realizmus jellemzi, feltehetően azért, mert a multimodális helyett ekkor már az unimodális vizuális reprezentáció vált számára dominánssá. Később beszédkészségét gyakorlatilag teljesen elvesztette, új klinikai tünetek (kézügyességének elvesztése és egyéb mozgászavarok) jelentek meg, amelyek alapján – szövettannal is megerősítve – kortikobazális degenerációt állapítottak meg nála.
  A neuroradiológiai képalkotó eljárások (1998–2004 között) igazolták, hogy a bal alsó, frontoinzuláris, temporális és striatális régiókat érintő súlyos degeneráció ellenére a jobb hátsó neokortikális területeken szürkeállomány- növekedés és hiperperfúzió alakult ki. Ezek a területek a több érzékszerv területéről érkező, szintetikus (heteromodális és poliszenzoros) integrációban játszanak szerepet. E leletek azt sugallják, hogy a szubdomináns féltekében kialakuló strukturális és funkcionális gazdagodás szerepet játszhat a vizuális kreativitás specifikus formáinak kialakulásában, s ezt a bal féltekei inferior kortex károsodása felszabadíthatja. Hogy a folyamat Anne Adamsnél mikor kezdődött el, már nem fogjuk megtudni.
  Adams esete rávilágít: fennáll az elvi lehetősége, hogy agykárosodás esetén akár új készségek, képességek is felszínre kerüljenek. Sajnos mégis igen esetleges, hogy valaki önerőből felismeri a kompenzáció sikeres lehetőségét és azt optimális mértékben hasznosítani is tudja.