A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából

 

L. J. Donaldson angliai tisztifőorvos és munkatársai a 2009. november 8-áig beérkezett adatok alapján megállapították, hogy a betegség incidenciájára vonatkozó becslések középső tartományát alapul véve a halálozási arány 26 (11–66) haláleset/100 000 fő volt. A legkisebb halálozási arányt (11 [3–36]) az 5–14 éves gyermekek, a legnagyobbat (980 [300–3200]) a legalább 65 évesek körében regisztrálták. 138 esetben igazolták, hogy a halált a H1N1 vírus okozta, e betegek medián életkora 39 év volt. Az elhunytak 67%-a jelenleg az angliai influenzaoltási program elsőszámú célcsoportjába tartozna. Az elhunytak 36%-ának nem volt (súlyosabb) alapbetegsége. Az elhunytak 78%-ának felírtak antivirális gyógyszert, de e betegek közül 76% nem szedett ilyen gyógyszert a betegség első 48 órájában. Ezek az adatok a korábbi 20. századi influenza pándémiák adataival összehasonlítva kedvezők, és amellett szólnak, hogy az influenzaoltások során előnyben kell részesíteni a nagy kockázatú csoportokat. Korábban kezdett antivirális kezeléssel valószínűleg csökkenthető lenne a halálos szövődmények száma. Mivel az áldozatok nem elhanyagolható része korábban teljesen egészséges volt, megfontolandó a vakcinációs program kiterjesztése.

 

I. Williamson és munkatársai 217, 4–11 éves gyermeket, akinek a megelőző 12 hónapban legalább egyszer volt középfülgyulladása vagy azzal összefüggő fülpanasza, s akinél otoszkóppal és mikro-timpanometriával kétoldali savós középfülgyulladást állapítottak meg, vagy mindkét orrlyukba naponta egyszer adott 50 μg mometason-furoáttal, vagy placebót tartalmazó spray-vel kezeltek 3 hónapon át. A helyi szteroiddal kezelt csoportban 41%, a placebocsoportban 45% volt azoknak a betegeknek az aránya, akiknek legalább az egyik füle meggyógyult egyhavi kezelés után, a különbség nem szignifikáns. Háromhavi kezelés után helyi szteroid adása mellett 58%, placebo alkalmazása mellett 52% volt a gyógyulási arány, ez a különbség sem szignifikáns. A betegek által följegyzett tünetekben sem volt értékelhető különbség a két csoport között. Jelentős mellékhatás nem fordult elő. Az eredmények alapján a helyi szteroidok savós középfülgyulladás elleni alkalmazása a házi-gyermekorvosoknak nem tanácsolható.

 

R. Srivastava és munkatársai 42 egyesült államokbeli gyermekkórházban vizsgálták a fundoplikáció hatását neurológiai károsodásban szenvedő gyermekek refluxszal kapcsolatos kórházi beutalásainak számára. A vizsgálati időszakban született 955 285 gyermek közül 144 749-nél (15%) találtak neurológiai károsodást. Közülük 27 720 gyermeknél (19%) állapítottak meg refluxbetegséget (GORB), és 6716 esetben (24%) végeztek fundoplikációt. A fundoplikáción átesett csoportban kisebb volt a refluxszal összefüggő okok, az aspirációs pneumonia, a GORB, illetve a mechanikus lélegeztetés miatt történt kórházi felvételek száma (a relatív kockázatok a zavaró tényezőkkel való korrekció után: 0,69, 0,71, 0,60, illetve 0,40). Asztma miatt több, tüdőgyulladás miatt ugyanannyi beteget kellett kórházba fölvenni a fundoplikáción átesett betegek közül, mint a kontrollcsoportból. A következtetések levonását megnehezíti, hogy a GORB más kezelési módjainak eredményességére vonatkozóan nem állnak rendelkezésre hasonló adatok.

 

J. Collerton és munkacsoportja a 85 évesek klinikai, biológiai és pszichoszociális jellemzőinek és azok további alakulásának szisztematikus felmérésére indította el a Newcastle 85+ vizsgálatot. A vizsgálatban 851, 1921-ben született newcastle-i lakosnak felmérték az egészségi állapotát és áttekintették a kórtörténetét, 188 főnek csak a kórtörténetét tekintették át, három résztvevőn csak egészségfelmérést végeztek. A két leggyakoribb betegség a hypertonia (57,5%) és az arthrosis (osteoarthritis, 51,8%) volt. Középsúlyos vagy súlyos kognitív károsodást 11,7%-ban, súlyos vizelet-inkontinenciát 21,3%-ban, halláskárosodást 59,6%-ban, látáskárosodást 37,2%-ban találtak. Az egészségfelmérés diagnózis hiányában 25,1%-ban vetette föl a hypertonia, 12,6%-ban az ischaemiás szívbetegség, 6,9%-ban a depresszió, 6,7%-ban a demencia és 3,8%-ban a pitvarfibrilláció lehetőségét. A diagnosztizálatlan diabetes mellitus, illetve pajzsmirigybetegség ritka volt (kb. 1-1%). A résztvevők átlagosan háromféle hétköznapi tevékenységüket érezték nehezítettnek; 77,6%-uk a korához képest jónak, nagyon jónak vagy kiválónak tartotta az egészségi állapotát. A nők betegségeinek száma, illetve rokkantsági pontszáma szignifikánsan nagyobb volt, mint a férfiaké, de a nők közül kevesebben jelentek meg orvosi rendelésen a megelőző 3 hónapban, mint a férfiak közül.

 

 

 

A DART munkacsoport három ugandai és egy zimbabwei központban 3321 szimptómás, antiretrovirális szerrel korábban nem kezelt, 200 sejt/μl-nél kisebb CD4 sejtszámú beteget vett kezelésbe. A betegek egyik csoportját (LCM, n=1659) rutinszerűen monitorozták laboratóriumilag és klinikailag, a másikban (CDM, n=1662) a laboratóriumi ellenőrzéseket a klinikai adatoktól tették függővé. Hematológiai és biokémiai vizsgálatokat, valamint CD4 sejt számlálást 12 hetenként végeztek. Az LCM csoportban a kezelőorvosok automatikusan megkapták a leleteket, a CDM csoportban azonban csak akkor, ha az klinikailag indokolt volt, illetve 4-es fokozatú toxicitás lépett fel. A résztvevők második vonalbeli antiretrovirális szert kaptak az első gyógyszer helyett akkor, ha a WHO beosztása szerinti 4-es stádiumú esemény jelentkezett (mindkét csoportban), illetve ha a CD4 sejtek száma 100 sejt/μl alá csökkent (az LCM csoportban). Az ötéves túlélési arány 87% (CDM), illetve 90% (LCM) volt. WHO 4-es stádiumú esemény vagy halál 28%-ban (CDM), illetve 21%-ban (LCM) következett be, ez 100 személyévre 6,94 vs. 5,24 ilyen eseményt jelent, a különbség szignifikáns. A betegség progressziójában az antiretrovirális kezelés harmadik évétől volt kimutatható különbség. Az LCM csoportban már a kezelés második évétől többen tértek át második vonalbeli gyógyszerre. Új súlyos nemkívánatos esemény 17%-ban (CDM), illetve 16%-ban (LCM) következett be, leggyakrabban anémia. Az eredmények alapján az antiretrovirális kezelés a toxikus hatások rutinszerű laboratóriumi monitorozása nélkül is biztonsággal alkalmazható, de a CD4 sejtszám monitorozásának a 2. évtől szerepe lehet a második vonalbeli kezelésre való váltásban.

 

Az Emerging Risk Factors munkaközösség 54 hosszú távú vizsgálat személyre szóló adatait elemezte 160 309, érrendszeri betegségben korábban nem szenvedő vizsgálati alanyra, 1,31 millió személyévre, 27 769 eseményre kiterjedően. A CRP-koncentráció logaritmusa lineáris összefüggést mutatott több hagyományos kockázati tényezővel és gyulladásos markerrel, és közel lineáris összefüggést az ischaemiás érbetegség kockázatával és a nem vaszkuláris halálozással. Háromszoros CRP-szinthez a koszorúér-betegség 1,63-szoros kockázata tartozott, ha csak a nemmel és az életkorral korrigálták az adatokat. A hagyományos kockázati tényezőket korrekcióba véve a kockázat 1,37-szorosnak adódott. Az ischaemiás stroke-ra e két esetben 1,44-szoros, illetve 1,27-szoros kockázatot, a vaszkuláris halálozásra 1,71-szoros, illetve 1,55-szoros, a nem vaszkuláris halálozásra 1,55-szoros, illetve 1,54-szoros kockázatot kaptak. A fibrinogénszinttel történő korrekció után a koszorúér-betegségre, az ischaemiás stroke-ra, a vaszkuláris, illetve nem vaszkuláris halálozásra 1,23-szoros, 1,32-szoros, 1,34-szoros, illetve 1,34-szoros kockázat adódott.

 

A. D. Weeks és munkatársai 13 ellátóhelyen (Nagy-Britanniában, Ugandában és Pakisztánban) 577 nőt 30 percnél hosszabb ideig tartó placenta-visszamaradás miatt vagy 50 NE oxitocint, vagy 5 ml vizet tartalmazó sóoldattal kezeltek. A sóoldatot a köldökvénába vezetett katéteren keresztül a méhlepénybe adták. Elsődlegesen arra voltak kíváncsiak, hogy a két csoportban milyen gyakorisággal válik szükségessé a placenta manuális eltávolítása. E paraméterben nem találtak értékelhető eltérést a két csoport között (61,3% vs. 62,1%). Nagy-Britanniában gyakrabban kellett manuálisan eltávolítani a méhlepényt (69%), mint Ugandában (47%) vagy Pakisztánban (62%). Nemkívánatos események a két kezelési csoportban hasonló gyakorisággal fordultak elő.

 

 

 

L. G. M. Bode és munkatársai polimeráz-láncreakciós gyorsteszttel azonosították a S. aureus nazális hordozóit, majd pozitív lelet esetén mupirocin orrkenőcsöt és klórhexidin szappant alkalmaztak. 2005 októbere és 207 júniusa között 6771 beteget vizsgáltak meg, 1251 beteg 1270 kenete volt S. aureusra pozitív. Közülük 917 beteget vontak be az elemzésbe, akiknek a 88,1%-a (808 fő) valamilyen sebészi beavatkozáson esett át. A PCR-rel azonosított S. aureus törzsek mind érzékenynek bizonyultak meticillinre és mupirocinra. A műtét utáni S. aureus fertőzések aránya a mupirocin–klórhexidin csoportban 3,4%-nak, a placebocsoportban 7,7%-nak bizonyult. A kezelés hatása a műtéti hely mély fertőzéseinek gyakoriságában mutatkozott meg leginkább. A kórházon belüli összesített halálozásban nem volt szignifikáns különbség a két csoport között. A nozokomiális fertőzés megjelenéséig a kezelt csoportban szignifikánsan hosszabb idő telt el.

 

R. O. Darouiche és munkatársai hat kórház műtétre váró betegeinek bőrét klórhexidin–alkoholos, illetve povidon–jódos lemosással fertőtlenítették a beavatkozás előtt, és azt vizsgálták, melyik csoportban milyen gyakorisággal fertőződik a műtéti hely 30 napon belül. 409 esetben klórhexidin–alkohollal, 440 esetben povidon–jóddal fertőtlenítették a beteg bőrét. Az előbbi csoportban 9,5%-os, az utóbbiban 16,1%-os gyakorisággal fertőződött a műtét helye. A klórhexidin–alkohol szignifikánsan nagyobb védelmet nyújtott a felületes incíziós és a mély incíziós fertőzések ellen, mint a povidon–jód; a belső szerveket érintő fertőzések gyakoriságában nem volt különbség a csoportok között. A nemkívánatos események gyakorisága is hasonló volt a két csoportban. Az eredmények szerint a bőr preoperatív fertőtlenítésére a klórhexidin–alkohol jobb, mint a povidon–jód.

 

J. K. Louie és munkatársai – a Kaliforniai H1N1 Pándémia Munkacsoport tagjai – a 2009. április 23. és augusztus 11. között jelentett demográfiai és klinikai adatok alapján készítették felmérésüket. Ebben az időszakban 94 várandós nő, 8 frissen szült nő és 137 nem terhes, reproduktív korú nő került kórházba Kaliforniában H1N1 influenza miatt. A gyors antigénteszt 38%-ban adott téves negatív eredményt. Az influenzás várandós nők 95%-a a második vagy harmadik trimeszterben volt, és 34%-ukat terhelte a terhességen kívül más, az influenza szövődményeire hajlamosító kockázati tényező. Az antivirális kezelés késői (a tünetek megjelenésétől számított 2 napon túli) megkezdése növelte az intenzív osztályra kerülés és a halál kockázatát. Intenzív osztályra 18 várandós és 4 frissen szült nő került, nyolcan haltak meg, a szülést hat esetben az intenzív osztályon vezették le, négy ilyen esetben sürgősséggel császármetszést kellett végezni. A H1N1 influenza betegségspecifikus mortalitási aránya 4,3 volt100 000 élveszülésre.

 

P. M. A. Sleiman és munkatársai teljesgenom-asszociációs vizsgálatának első fázisában 793 perzisztens asztmában szenvedő, mindennapos inhalációs kortikoszteroid kezelésre szoruló, európai származású észak-amerikai gyermek és 1988 kontrollszemély vett részt. Az összefüggés reprodukálása céljából vizsgált másik, az elsőtől független kohorsz 917 európai származású asztmás betegből és 1546 kontrollszemélyből állt. Végül a szerzők megvizsgálták, milyen összefüggés van az 1q31 kromoszómarégió húsz egynukleotid-polimorfizmusa (SNP) és az asztma előfordulása között egy 1667 asztmás és 2045 nem asztmás, afrikai származású észak-amerikai gyermeket magába foglaló csoportban. Az európai származású gyermekek asztmájának előfordulása összefüggést mutatott a 17q21 kromoszómarégió SNP-ivel (korábbi eredményekkel összhangban), valamint az 1q31 régió nyolc SNP-jével. Utóbbiak közül az asztmával legszorosabban az rs2786098 SNP függött össze. Az afrikai származású kohorszban az 1q31 lokusz mind a nyolc SNP-jének ritkább allélja szoros összefüggést mutatott az asztma előfordulásával. Az 1q31 lokuszon található DENND1B gén a természetes ölősejtekben (natural killer sejtek) és a dendritikus sejtekben exprimálódik, a róla termelődő fehérje a tumornekrózis faktor α receptorral lép kölcsönhatásba.

 

R. Libster és munkatársai megállapították, hogy Argentína hat gyermekkórházában, melyek ellátási területén összesen 1,2 millió gyermek él, 2009 májusa és júliusa között 251 gyermeket kezeltek H1N1 influenza miatt. A hospitalizációs ráta kétszerese volt a 2008-as szezonális influenzajárványénak. A kórházban ápolt influenzás gyermekek közül 47-et kellett intenzív osztályra helyezni, 42-en szorultak mechanikus lélegeztetésre, és 13-an (5%) haltak meg. Az összesített halálozás 100 000 gyermekre vonatkoztatva 1,1 volt – több mint tízszerese a 2007-es szezonális járványénak (2008-ban egyetlen gyermek sem halt meg influnzában Argentínában). A legtöbb haláleset csecsemők refrakter hypoxaemiájának következménye volt.