A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából

Az RPE65 génterápia életkorfüggő hatása Leber-féle veleszületett amaurózisban: I. fázisú, dóziseszkalációs klinikai vizsgálat

A. M. Maguire és munkatársai 12, 8–44 éves, az RPE65 génnel összefüggő Leber-féle veleszületett amaurózisban szenvedő beteget a retina pigmenthámjának izomero-hidroláz aktivitásához szükséges fehérje génjét hordozó adenoasszociált vírust (AAV2-hRPE65v2) tartalmazó injekciókkal kezeltek, majd vizsgálták a retina működését és a betegek látását. A vektor genomját három különböző koncentrációban (1,5×1010, 4,8×1010, 1,5×1011) kapták a betegek 2 éven át. A kezelést a betegek jól tolerálták, és a látást vizsgáló objektív és szubjektív tesztek (pupillometria, elektro-retinográfia, sötétséghez való alkalmazkodás, nystagmus, járás vizsgálata) egyaránt tartós javulást mutattak. A pupilla fényreakciója legalább két logaritmikus egységgel javult, és egy 8 éves gyermek fényérzékenysége megközelítette a hasonló korú, ép látású kontrollszemélyekét. A kezelt gyermekek valamennyien visszanyerték az önálló helyváltoztatáshoz szükséges látásukat. Az eredmények alapján az AAV közvetítette génterápia veleszületett amaurózisban biztonságosnak látszik, jelentős és tartós javulást ígér.

A. Astrup és munkatársai 19 európai központban 564 18–65 éves, 30 és 40 közti testtömegindexű, nem diabéteszes beteget kezeltek a liraglutid négy különböző dózisának valamelyikével (napi 1,2, 1,8, 2,4, ill. 3,0 mg szubkután, naponta egyszer, n=90–95), placebóval (szubkután, naponta egyszer, n=98) vagy naponta háromszor, szájon át szedett orlistattal (120 mg, n=95) 20 héten át. Mindegyik betegnek 500 kcal-nyi energiadeficitet jelentő étrendet, valamint fokozott fizikai aktivitást írtak elő. A liraglutiddal kezelt betegek szignifikánsan többet fogytak, mint a placebo- és az orlistat-csoport tagjai, a különbség a placebóval szemben napi 1,2 mg liraglutid mellett p=0,003, napi 1,8–3,0 mg liraglutid mellett p<0,0001 szinten, az orlistattal szemben napi 2,4, illetve 3,0 mg liraglutid mellett p=0,003, illetve p<0,0001 szinten volt szignifikáns. A liraglutid növekvő adagjaival elért átlagos testsúlycsökkenés 4,8 kg, 5,5 kg, 6,3 kg, illetve 7,2 kg volt, szemben a placebo-, illetve az orlistat-csoportban talált 2,8 kg-os, illetve 4,1 kg-os átlagos fogyással. Napi 3,0 mg liraglutid szedése mellett a betegek 70%-a, placebo, illetve orlistat alkalmazása mellett csak 30%, illetve 44% adta le testsúlyának több mint 5%-át. A liraglutid mindegyik dózisban csökkentette a vérnyomást, és napi 1,8–3,0 mg liraglutid hatására 84–96%-os csökkenést találtak a prediabetes előfordulásában. Liraglutid alkalmazása mellett gyakoribb volt a hányinger és a hányás, de a mellékhatások csak ritkán tették szükségessé a kezelés felfüggesztését. A vizsgálatot a NovoNordisk támogatta.

L. Beaugerie és munkatársai egész Franciaországra kiterjedő, 680 gasztroenterológus bevonásával végzett vizsgálatában 19 486 beteg vett részt, közülük 11 759-en Crohn-betegségben, 7727-en ulceratív colitisben vagy közelebbről nem jellemzett IBD-ben szenvedtek. A medián követési idő 35 hónap volt. A vizsgálat kezdetén 5867 beteg szedett tiopurint, 2809-en abbahagyták a gyógyszer szedését, 10 810-en sosem szedtek ilyen gyógyszert. A követési idő alatt 23 új limfoproliferatív betegség lépett fel (1 Hodgkin- és 22 non-Hodgkin limfóma), ez 1000 betegévre 0,90-es incidenciát jelent a tiopurinnal kezelt, 020-as incidenciát a kezelést megszakító és 0,26-os incidenciát a tiopurinnal sosem kezelt csoportban. Többváltozós korrekció után azt kapták, hogy a tiopurinnal kezelt betegek körében a limfoproliferatív betegség kialakulásának kockázata az ilyen gyógyszerrel nem kezeltekhez viszonyítva 5,28-szoros.

Journal of American Medical Association (JAMA)

M. Loeb és munkatársai nyolc kanadai kórház sürgősségi, belgyógyászati és gyermekgyógyászati osztályain 446 ápolónőt vontak be vizsgálatukba. A vizsgálati alanyoknak a lázas légúti betegségben szenvedő betegek ellátásakor vagy sebészi maszkot, vagy N95 respirátort kellett viselniük, az elsődleges kimeneteli változó a polimeráz-láncreakcióval vagy a hemagglutinin-titer négyszeres növekedése alapján kimutatott influenza volt. A sebészi maszkot viselő 225 nővér 23,6%-a, illetve a respirátort viselő 221 nővér 22,9%-a fertőződött influenzával. Az előre rögzített noninferioritási kritérium alapján ez azt jelenti, hogy a sebészi maszk az egészségügyi dolgozók influenza elleni védelmében egyenértékű az N95 respirátorral.

J. K. Louie és munkatársai közlése szerint a 2009-es influenza A/H1N1 pándémia következtében Kaliforniában 2009 áprilisa és augusztusa között 1088 személy került kórházba vagy halt meg. Életkoruk középértéke 27 év volt, és 68%-uknál állt fenn szezonális influenza szövődményeire hajlamosító kockázati tényező. A hospitalizációs ráta a csecsemők körében volt a legnagyobb. Mellkasi röntgen 833 betegről készült, e körben tüdőinfiltráció 66%-ban ábrázolódott. Intenzív ápolást a betegek 31%-a igényelt. A gyors antigéntesztek 34%-ban adtak téves negatív eredményt. A másodlagos bakteriális fertőzések előfordulási gyakorisága 4% volt. Antivirális kezelésben a betegek 21%-a nem részesült. A hospitalizált betegek között 11%, az 50 éven felüli hospitalizált betegek között 18–20% volt a halálozási arány. A leggyakoribb halálok a vírusos tüdőgyulladás és az akut respiratorikus distressz szindróma volt.

A. Kumar és munkatársai prospektív megfigyeléses vizsgálata 168 kritikus állapotú betegről ad áttekintést, akiket 2009 áprilisa és augusztusa között kanadai intenzív osztályokon ápoltak, igazoltan vagy valószínűsíthetően influenza A/H1N1 miatt. A betegek átlagéletkora 32,3 év volt, 67,3%-uk volt nő, 29,8%-uk gyermek. A kritikus állapotú betegek összesített 28 napos halálozása 14,3%-nak adódott. A betegek 25,6%-a a kanadai őslakosok közül került ki. A tünetek kezdetétől a kórházi felvételig átlagosan 4 nap, a kórházi felvételtől az intenzív osztályra való felvételig 1 nap telt el. Gyakran lépett fel sokk, illetve nem pulmonális akut szervműködési elégtelenség. Neuraminidáz-gátlót a betegek 90,5%-a kapott. Az intenzív osztályra való felvételkor mindegyik beteg súlyosan hipoxémiás volt. Mechanikus lélegeztetést 136-an igényeltek, átlagosan 12 napig. Mentőterápiaként legtöbbször neuromuszkuláris blokádot (28%), nitrogén-monoxid-belélegeztetést (13,7%) vagy nagy frekvenciájú oszcillációs lélegeztetést (11,9%) alkalmaztak. A 90 napos összesített halálozás 17,3% volt.

G. Dominguez-Cherit és munkatársai 58 esetet tekintettek át, a betegeket hat mexikói kórházban, 2009 márciusa és júniusa között kezelték, és 899, igazoltan vagy valószínűsíthetően influenza A/H1N1-gyel fertőzött, kórházban kezelt beteg közül kerültek ki. A betegek életkorának középértéke 44 év volt. Légzőszervi kísérő betegségben csak kevesen szenvedtek, de 36%-uk elhízott volt. Átlagosan 1 nappal a kórházi felvétel után kerültek intenzív osztályra, ahol két kivétellel mechanikusan lélegeztették őket súlyos akut respiratorikus distressz szindróma vagy refrakter hipoxémia miatt. Hatvan napon belül a betegek 41,4%-a halt meg. A végzetes kimenetelű esetekben a betegség kezdettől fogva súlyosabb, a hipoxémia kifejezettebb, a kreatin-kináz- és a kreatininszint magasabbvolt. Miután korrekcióba vették azt, hogy a korán elhunyt betegeknek kevesebb esélyük volt a neuraminidázgátló-kezelésre, ez a kezelés összefüggést mutatott a jobb túléléssel.

A. Davies és munkatársai 68, influenzával összefüggő súlyos ARDS-ben szenvedő beteg ECMO kezeléséről számolnak be; az influenza A/H1N1 fertőzést 61 esetben igazolták. Ez az esetszám egymillió lakosra 2,6-es ECMO-incidenciát jelent. További 133 influenzás beteg ugyanezeken a kórházi osztályokon mechanikus lélegeztetésben részesült, de ECMO-ban nem. Az ECMO-val kezelt betegek életkorának középértéke 34,4 év volt, 50%-uk volt férfi. Az ECMO alkalmazása előtt a mechanikus légzéstámogatás ellenére súlyos légzési elégtelenség állt fenn. Az ECMO-t átlagosan 10 napig alkalmazták. A cikk írásának időpontjáig a 68-ból 48 beteg életben volt és elhagyhatta az intenzív osztályt, közülük 32 főt elbocsátottak a kórházból, 16 főt kórházban ápoltak. Tizennégy beteg halt meg, és hatan még a cikk írásakor is intenzív ellátásra, közülük ketten ECMO-ra szorultak.

Koszorúér bypass műtét (CABG) a szívműködés leállításával vagy anélkül

2009;361:1827–1837

A. L. Shroyer és munkatársai 2203, sürgősségi vagy elektív CABG-re utalt betegen végezték el a két módszer valamelyikével a beavatkozást. Az elsődleges rövid távú végpontot a halál és a kórházból való elbocsátásig, illetve 30 napon belül bekövetkezett szövődmények (új műtét, mechanikus támogatás, szívmegállás, kóma, stroke, veseelégtelenség) alkották. Az elsődleges hosszú távú végpont az egy éven belüli összes halálozást, az ismételt revaszkularizációt és a nem végzetes szívinfarktust foglalta magába. A rövid távú elsődleges végpontban és a neuropszichológiai kimenetelben nem volt szignifikáns különbség a két műtéti technika között, de az egyéves értékelés adatai szerint a szív-tüdő géppel végzett műtéteknek a kimenetele volt kedvezőbb (elsődleges hosszú távú végpont: 7,4% vs. 9,9%, p=0,04). A szív leállításával végzett műtétek esetében ritkábban fordult elő, hogy a tervezettnél kevesebb graftot tudtak behelyezni (11,1% vs. 17,8%). A graftok egy év utáni átjárhatósága is kedvezőbb volt a szív-tüdő géppel operált csoportban (87,8% vs. 82,6%).

G. G. Kenter és munkatársai a HPV-16 E6 és E7onkoproteinjének hosszú peptidláncait tartalmazó szintetikus HPV-vakcina immunogenitását és hatásosságát tanulmányozták olyan betegeken, akiknél a vulva HPV-pozitív, 3-as fokozatú (grade) inraepiteliális neopláziáját állapították meg. A betegek három vagy négy oltást kaptak. A végpontok a klinikai és a HPV-16-specifikus T-sejt-válaszok voltak. A leggyakoribb mellékhatás a helyi duzzanat (100%) és a láz (64%) volt. Az utolsó oltás után 3 hónappal a 20-ból 12 beteg mutatott klinikai választ és számolt be a tünetek enyhüléséről. Öt esetben a lézió teljesen visszafejlődött, négy ilyen esetben a HPV nem volt többé kimutatható. Egy év után 19-ből 12 esetben találtak klinikai választ, amely 9 esetben komplett válasz volt és 24 hónap után is fennmaradt. A vakcina által indukált T-sejt-válasz mindegyik betegnél kimutatható volt. A komplett válasz a HPV-16-specifikus immunitás indukciójával korrelált.

I. C. Macdougall és munkatársai krónikus vesebetegeket, akik antieritropoetin ellenanyagok hatására kialakult tiszta vörösvérsejt-apláziában vagy -hipopláziában szenvedtek, szintetikus peptidalapú eritropoetinreceptor-agonistát tartalmazó szubkután injekciókkal kezeltek. A 14 beteg a készítményt négyhetenként kapta átlagosan 28 hónapig, a kezdeti dózis 0,05 mg/ttkg volt. A hemogobin-koncentráció középértéke a kezelés előtti 90 g/l-ről 114 g/l-re nőtt. Tizenkét hét eltelte után a 14-ből 13 betegnek nem volt többé szüksége rendszeres transzfúziókra. A retikulocita-szám csúcsértéke a kezelés előtti 1010/l-ről több mint 1011/l-re nőtt. Az antieritropoetin antitestek mennyisége csökkent a vizsgálat során, hat esetben kimutathatatlanná váltak ezek az ellenanyagok. Egy beteg kezdetben reagált a kezelésre, de később az adag növelése ellenére ismét transzfúziókat kellett adni neki; ez a beteg antitesteket termelt az agonistával szemben. Egy másik beteg 4 hónappal az agonista utolsó adagjának beadása után meghalt. További 7 esetben lépett fel 3-as vagy 4-es fokú nemkívánatos esemény.

Azok a férfiak, akik mutációt hordoznak a luteinizáló hormon béta-alegységének génjében (LHB), azoospermiával és a magzati Leydig-sejtek hiányával vagy csekély számával jellemezhetők. C. Achard és munkatársai egy férfinál és nővérénél olyan mutációt találtak, amely a férfi beteg esetében a virilizáció hiányában, a luteinizáló hormon kimutathatatlan szintjében és a szérum alacsony tesztoszteronszintjében nyilvánult meg, a spermatogenezis és az ondósejtek száma azonban normális volt. A luteinizáló hormon részleges aktivitást mutatott in vitro. Ez a reziduális aktivitás a jelek szerint elegendő volt a komplett és normális mértékű spermatogenezishez.