A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából
2009. október 28. 12:23
A British Medical Journal (BMJ); a Lancet; a Journal of American Medical Association (JAMA) és a New England Journal of Medicine (NEJM) aktuális számainak tartalmából ajánljuk.
British Medical Journal (BMJ)
Nyakvédő gallér vagy fizioterápia, illetve várakozás újonnan kialakult nyaki radikulopátia esetén: véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat
2009;339:b3883
B. Kuijper és munkatársai három hollandiai kórház rendelőintézetében 205 beteget vontak be a vizsgálatba, akiknél egy hónapnál nem régebben jelentkeztek a nyaki radikulopátia tünetei és jelei. Az intervenciós csoport tagjai vagy félkemény nyaki védőgallért kaptak 3–6 hétre (pihentetés mellett), vagy 12 ülésből álló, 6 hétig tartó fizioterápiában részesültek és otthoni gyakorlatokat végeztek; a kontrollcsoport tagjai lehetőség szerint folytatták szokásos napi tevékenységüket, semmilyen kezelést nem kaptak. A kontrollcsoport karfájdalma a 100 mm-es vizuális analóg skála szerint 6 hét alatt 19 mm-rel csökkent, az intervenciós csoportban további 12 mm-nyi fájdalomenyhülést regisztráltak. A nyak fájdalmának enyhülése a kontrollcsoportban nem volt szignifikáns; nyaki védőgallérral 17 mm-es, fizioterápiával 14 mm-es fájdalomenyhülést értek el 6 hét alatt. A nyaki mozgáskorlátozottsági index a nyaki védőgallérral és pihentetéssel kezelt csoportban szignifikánsan, a fizioterápiával kezelt csoportban nem szignifikánsan javult a kontrollcsoporthoz képest.
Az antidepresszívumok felírásában tapasztalt növekedés okai: retrospektív leíró vizsgálat a háziorvosi kutatási adatbázis felhasználásával
2009;339:b3999
M. Moore és munkatársai a brit háziorvosi kutatási adatbázisba 1993 és 2005 között bekerült, depresszióval kapcsolatos adatokat elemezték. A háziorvos és a beteg közti konzultációk és a felírt antidepresszívumok részletes elemzését 170 praxis adatai alapján végezték el, ahol 1993 és 2005 között összesen 189 851 beteg első depressziós epizódját diagnosztizálták. Az új esetek incidenciája a fiatal nők között nőtt, a többi demográfiai csoportban valamelyest csökkent. Az összesített incidencia kezdetben növekedett, majd csökkent. (ezer betegévre 1993-ban 7,83 [férfiak], illetve 15,83 [nők], 2005-ben 5,97 [férfiak], illetve 10,06 [nők]). Antidepresszívumot a háziorvosok csaknem kétszer annyit írtak fel 2005-ben, mint 1993-ban: a betegenkénti vények száma 2,8-ről 2004-ig 5,6-re nőtt. A legtöbb antidepresszívumot hosszú távú kezelés vagy ismétlődő epizódok időszakos kezelése céljából írták fel a háziorvosok. A receptek számának növekedése döntően a hosszú távú kezelésben részesülő betegek arányának kisfokú növekedésével magyarázható.
The Lancet
Szelektív endotelinreceptor-antagonista terápiarezisztens hipertóniában: III. fázisú, véletlen besorolásos, kettős vak, placebokontrollos vizsgálat
2009;374:1423–1431
M. A. Weber és munkatársai több földrész 117 központjában 379 olyan beteget kezeltek, akinek legalább három vérnyomáscsökkentő gyógyszer szedése mellett nem csökkent a szisztolés vérnyomása 140 Hgmm alá. A kezelés 14 hétig placebóval (n=132), illetve napi 50 mg (n=81), napi 100 mg (n=81) vagy napi 300 mg (n=85) darusentannal történt. A szisztolés és diasztolés vérnyomás csökkenése az egyes csoportokban 9/5 Hgmm (placebo), 17/10 Hgmm (50 mg darusentan), 18/10 Hgmm (100 mg darusentan), illetve 18/11 Hgmm (300 mg darusentan) volt. A fő mellékhatás a folyadékvisszatartás volt, ödéma vagy folyadékretenció darusentan szedése mellett 27%-os, placebo szedése mellett 14%-os gyakorisággal fordult elő. Az eredmények szerint az egyéb kezelésekre nem megfelelően reagáló hipertóniában az értágító hatású darusentannal további vérnyomáscsökkenés érhető el. A vizsgálatot a Gilead Sciences támogatta.
Fenntartó pemetrexed-kezelés, illetve placebo nem kissejtes tüdőrákban: véletlen besorolásos, kettős vak, III. fázisú klinikai vizsgálat
2009;374:1432–1440
T. Ciuleanu és munkatársai 20 ország 83 központjában 663, IIIB vagy IV. stádiumú nem kissejtes tüdőrákban szenvedő beteget, akinek a betegsége négy ciklus platinaalapú kemoterápia során nem progrediált, háromhetenként 500 mg/m2 pemetrexeddel (n=441) vagy placebóval (n=222) kezeltek. A pemetrexed-kezelés szignifikánsan javította mind a progressziómentes túlélést (4,3 vs. 2,6 hónap), mind az összesített túlélést (13,4 vs. 10,6 hónap). A folátantagonista gyógyszerrel aktívan kezelt csoportban toxikus hatás miatt az esetek 5%-ában (vs. 1%) kellett a kezelést megszakítani. Az aktívan kezelt csoportban 16% (vs. 4%) volt a legalább 3-as fokozatú mellékhatások (fáradtság, neutropénia) gyakorisága. A vizsgálatot az Eli Lilly támogatta.
Journal of American Medical Association (JAMA)
A sertralin hatásának erősítése ómega-3-zsírsavakkal depressziós koszorúérbetegek kezelése során: véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat
2009;302(15):1651–1657
R. M. Carney és munkatársai kéthetes bevezető időszak után a napi 50 mg sertralin mellett napi 2 g ómega-3-zsírsavat (eikozapentaénsav [EPA] és dokozahexaénsav [DHA]), illetve placebót tartalmazó kapszulákkal kezeltek 122 beteget 10 héten át. A Beck-féle és a Hamilton-féle depressziós skála pontszámában nem volt különbség a csoportok között. A depresszió kiújulásának előre rögzített indikátoraiban sem találtak az ómega-3-zsírsavak adagolásával összefüggésbe hozható különbségeket. Tízhetes kezelés során tehát az ómega-3-zsírsavak az alkalmazott dózisban és összetételben nem befolyásolták kimutathatóan a sertralin depresszióellenes hatását.
Szívelégtelenség kezelése aldoszteron-antagonistákkal: megfigyeléses vizsgálat
2009;302(15):1658–1665
N. M. Albert és munkatársai azt vizsgálták, hogy a szívelégtelenség kezelésének jelenlegi irányelvei szerint adják-e a gyakorlatban az aldoszteron-antagonista gyógyszereket és történt-e változás e szerek használatában az utóbbi években. A Get With The Guidelines–HeartFailure minőségjavítási nyilvántartásban szereplő 241 kórház 2005 elejétől 2007 végéig szívelégtelenség miatt kezelt 43 625 betegének adatait értékelték. Az aldoszteron-antagonistával kezelhető 12 565 beteg közül 4087-en kaptak ilyen gyógyszert. Az aldoszteron-antagonista-használat a vizsgálat ideje alatt kismértékben (28%-ról 34%-ra) nőtt. Az aldoszteron-antagonisták használata összefüggött a betegek fiatalabb korával, afroamerikai származásával, alacsonyabb szisztolés vérnyomásával, a kórtörténetben szereplő kardioverter defibrillátor beültetéssel, a depresszióval, az alkoholfogyasztással, a kórtörténetben szereplő pacemaker-beültetéssel és a veseelégtelenség nélküli kórtörténettel. A szérum kreatinin- és káliumszintjét figyelembe véve ritkán fordult elő, hogy dokumentálható ellenjavallat dacára aldoszteron-antagonistát kapott volna a beteg.
Kardiovaszkuláris betegségek és a csípőtörés kockázata
2009;302(15):1666–1673
U. Sennerby és munkatársai 1914 és 1944 között született svéd ikrek körében végezték vizsgálatukat. Az országos betegnyilvántartásból kiválasztották azokat az ikreket, akik 1964 és 2005 között kardiovaszkuláris kórképben betegedtek meg és csonttörést szenvedtek. Az elsődleges kimeneteli változó a kardiovaszkuláris betegség diagnózisától a csípőtörésig eltelt idő volt. A csípőtörések abszolút rátája 1000 személyévre vetítve kardiovaszkuláris betegség hiányában 1,2, szívelégtelenség diagnózisa után 12,6, stroke után szintén 12,6, perifériás atherosclerosis diagnózisa után 6,6, ischaemiás szívbetegség diagnózisa után 5,2 volt. Többváltozós korrekciók után azt kapták, hogy a szívelégtelenség 4,40-szorosára, a stroke 5,09-szorosára, a perifériás atherosclerosis 3,20-szorosára, az ischaemiás szívbetegség 2,32-szorosára növelte a csípőtörés kockázatát. A szívelégtelenségben szenvedő, illetve stroke-on átesett betegek egypetéjű ikertestvérei akkor is fokozott csípőtörési kockázatnak voltak kitéve, ha ők maguk nem szenvedtek szívelégtelenségben, illetve nem estek át stroke-on (3,74-szoros, illetve 2,29-szoros kockázat). Ez a kardiovaszkuláris betegség és az oszteoporotikus törések közti összefüggés genetikai összetevőire utal.
New England Journal of Medicine (NEJM)
Kritikus állapotú betegek folyamatos vesepótló kezelésének intenzitása: többcentrumos, véletlen besorolásos vizsgálat (RENAL Replacement Therapy)
2009;361:1627–1638
A RENAL kutatócsoport 1508 kritikus állapotú beteg közül 747 főt 40 ml/ttkg/óra intenzitású, 761 főt 25 ml/ttkg/óra intenzitású posztdilúciós folyamatos venovenózus hemofiltrációs kezelésben részesítettek. Az elsődleges végpont a 90 napon belüli halál volt. A nagyobb intenzitású kezelést átlagosan 6,3 napig, a kisebb intenzitásút átlagosan 5,9 napig kapták a betegek, a két csoport kiindulási jellemzői hasonlók voltak. A beválasztást követő 90 napban mindkét csoportban 44,7%-os halálozást regisztráltak. Az erőteljesebben kezelt csoportban 6,8%, a visszafogottabban kezelt csoportban 4,4% volt a továbbra is vesepótló kezelésre szoruló betegek aránya. Hypophosphataemia gyakrabban lépett föl a nagyobb intenzitású kezelést kapott csoportban (65% vs. 54%). A nagy intenzitású vesepótló kezelés az eredmények szerint nem csökkenti a kritikus állapotú betegek 90 napos halálozását.
Szigorú vérnyomás-beállítás és a veseelégtelenség progressziója gyermekek körében: ESCAPE vizsgálat
2009;361:1639–1650
Az ESCAPE vizsgálatban 385 3–18 éves, krónikus vesebetegségben szenvedő gyermeket (GFR: 15–80 ml/perc/1,73 m2) ramiprillal (6 mg/m2 testfelület/nap) kezeltek. A betegek egyik csoportjának vérnyomását a szokásos módon az 50. és 95. percentilis közé, a másik csoportét az 50. percentilis alá állították be, ehhez a renin–angiotenzin rendszeren kívüli támadáspontú vérnyomáscsökkentőt használtak. Az elsődleges végpont a GFR 50%-os csökkenése vagy a végstádiumú vesebetegségbe való progresszió volt. Intenzív antihipertenzív kezelés mellett a betegek 29,9%-a, hagyományos kezelés mellett a betegek 41,7%-a érte el az elsődleges végpontot a követési idő alatt. A nemkívánatos események jellegében, gyakoriságában, valamint a kumulatív lemorzsolódási rátában nem volt különbség a csoportok között. A folyamatos ACE-gátló-kezelés mellett a kezdeti 50%-os csökkenés után fokozatosan újra megjelent a proteinuria (rebound), a vérnyomáskontroll folyamatos fenntartása ellenére is. A vérnyomáscélértékek elérése és a proteinuria csökkenése független prediktorai voltak a vesebetegség késleltetett progressziójának.
Parkinson-betegek glükocerebrozidáz-mutációinak multicentrikus vizsgálata
2009;361:1651–1661
Újabb adatok szerint a Parkinson-betegek között gyakori a glükocerebrozidáz génjének mutációja és a glükocerebrozidáz-deficienciával összefüggő Gaucher-kór. E. Sidransky és munkatársai három kontinens 16 központjában gyűjtöttek adatokat 5691 Parkinson-beteg (köztük 780 askenázi zsidó) és 4898 kontrollszemély (köztük 387 askenázi zsidó) genotípusáról és fenotípusáról. Mind a 16 központban sikerült kimutatni a GBA gén két mutációját (L444P és N370S). Az askenázi zsidók körében valamelyik mutáció 15%-os (Parkinson-betegek), illetve 3%-os gyakorisággal (kontroll) volt jelen. A nem askenázi zsidók körében 3%-os (Parkinson-betegek), illetve 1%-os arányban (kontroll) volt jelen valamelyik mutáció. 1883 nem askenázi zsidó beteg GBA génjét teljes egészében szekvenálták, és az esetek 7%-ában találtak mutációt, ami azt mutatja, hogy a mutáció szűrővizsgálata csak az összes mutáció mintegy felére derít fényt. A GBA-mutációt hordozó Parkinson-betegek a GBA-mutációt nem hordozókkal összehasonlítva fiatalabb korban betegedtek meg, nagyobb valószínűséggel volt Parkinson-kóros rokonuk, és gyakoribb volt köztük a Parkinson-kór atípusos manifesztálódása.
Standard kockázatú hepatoblasztóma kezelése cisplatinnal vagy cisplatin–doxorubicin kombinációval
2009;361:1662–1670
G. Perilongo és munkatársai 1998 és 2006 között 16 évesnél fiatalabb, standard kockázatú hepatoblasztómában szenvedő betegeket kétféleképpen kezeltek. A cisplatin első ciklusát követő véletlen besorolás alapján a betegek vagy csak cisplatint kaptak (kéthetenként, n=126), vagy cisplatint és doxorubicint (n=129) három ciklusban a műtét előtt és két ciklusban a műtét után. A teljes reszekció arányában (95% vs. 93%), a hároméves eseménymentes (83% vs. 85%) és teljes túlélésben (95% vs. 93%) nem volt különbség a cisplatin- és a cisplatin–doxorubicin csoport között. Akut, 3. vagy 4. fokozatú nemkívánatos események sokkal gyakrabban léptek fel kombinációs kezelés mellett (20,6% vs. 74,4%). Az adatok azt mutatják, hogy a doxorubicin biztonsággal elhagyható a standard kockázatú gyermekkori hepatoblasztóma terápiás protokolljából.
Rövid közlemény. X kromoszómához kötött juvenilis trombofília a IX. faktor mutációjával (IX. faktor Padua)
2009;361:1671–1675
P. Simioni és munkatársai esetismertetése a IX. véralvadási faktor 338. pozíciójában bekövetkezett leucin–arginin cserét okozó mutáció klinikai következményeit tárgyalja. A IX. faktor plazmaszintje normális volt, de aktivitása a normális érték nyolcszorosa. In vitro a rekombináns mutáns IX. faktor a rekombináns vad típusúhoz viszonyítva ötszörös–tízszeres specifikus aktivitást mutatott. Eszerint a IX. faktor R338L mutációja hiperfunkcionális fehérje termelődésével jár.
Nyakvédő gallér vagy fizioterápia, illetve várakozás újonnan kialakult nyaki radikulopátia esetén: véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat
2009;339:b3883
B. Kuijper és munkatársai három hollandiai kórház rendelőintézetében 205 beteget vontak be a vizsgálatba, akiknél egy hónapnál nem régebben jelentkeztek a nyaki radikulopátia tünetei és jelei. Az intervenciós csoport tagjai vagy félkemény nyaki védőgallért kaptak 3–6 hétre (pihentetés mellett), vagy 12 ülésből álló, 6 hétig tartó fizioterápiában részesültek és otthoni gyakorlatokat végeztek; a kontrollcsoport tagjai lehetőség szerint folytatták szokásos napi tevékenységüket, semmilyen kezelést nem kaptak. A kontrollcsoport karfájdalma a 100 mm-es vizuális analóg skála szerint 6 hét alatt 19 mm-rel csökkent, az intervenciós csoportban további 12 mm-nyi fájdalomenyhülést regisztráltak. A nyak fájdalmának enyhülése a kontrollcsoportban nem volt szignifikáns; nyaki védőgallérral 17 mm-es, fizioterápiával 14 mm-es fájdalomenyhülést értek el 6 hét alatt. A nyaki mozgáskorlátozottsági index a nyaki védőgallérral és pihentetéssel kezelt csoportban szignifikánsan, a fizioterápiával kezelt csoportban nem szignifikánsan javult a kontrollcsoporthoz képest.
Az antidepresszívumok felírásában tapasztalt növekedés okai: retrospektív leíró vizsgálat a háziorvosi kutatási adatbázis felhasználásával
2009;339:b3999
M. Moore és munkatársai a brit háziorvosi kutatási adatbázisba 1993 és 2005 között bekerült, depresszióval kapcsolatos adatokat elemezték. A háziorvos és a beteg közti konzultációk és a felírt antidepresszívumok részletes elemzését 170 praxis adatai alapján végezték el, ahol 1993 és 2005 között összesen 189 851 beteg első depressziós epizódját diagnosztizálták. Az új esetek incidenciája a fiatal nők között nőtt, a többi demográfiai csoportban valamelyest csökkent. Az összesített incidencia kezdetben növekedett, majd csökkent. (ezer betegévre 1993-ban 7,83 [férfiak], illetve 15,83 [nők], 2005-ben 5,97 [férfiak], illetve 10,06 [nők]). Antidepresszívumot a háziorvosok csaknem kétszer annyit írtak fel 2005-ben, mint 1993-ban: a betegenkénti vények száma 2,8-ről 2004-ig 5,6-re nőtt. A legtöbb antidepresszívumot hosszú távú kezelés vagy ismétlődő epizódok időszakos kezelése céljából írták fel a háziorvosok. A receptek számának növekedése döntően a hosszú távú kezelésben részesülő betegek arányának kisfokú növekedésével magyarázható.
The Lancet
Szelektív endotelinreceptor-antagonista terápiarezisztens hipertóniában: III. fázisú, véletlen besorolásos, kettős vak, placebokontrollos vizsgálat
2009;374:1423–1431
M. A. Weber és munkatársai több földrész 117 központjában 379 olyan beteget kezeltek, akinek legalább három vérnyomáscsökkentő gyógyszer szedése mellett nem csökkent a szisztolés vérnyomása 140 Hgmm alá. A kezelés 14 hétig placebóval (n=132), illetve napi 50 mg (n=81), napi 100 mg (n=81) vagy napi 300 mg (n=85) darusentannal történt. A szisztolés és diasztolés vérnyomás csökkenése az egyes csoportokban 9/5 Hgmm (placebo), 17/10 Hgmm (50 mg darusentan), 18/10 Hgmm (100 mg darusentan), illetve 18/11 Hgmm (300 mg darusentan) volt. A fő mellékhatás a folyadékvisszatartás volt, ödéma vagy folyadékretenció darusentan szedése mellett 27%-os, placebo szedése mellett 14%-os gyakorisággal fordult elő. Az eredmények szerint az egyéb kezelésekre nem megfelelően reagáló hipertóniában az értágító hatású darusentannal további vérnyomáscsökkenés érhető el. A vizsgálatot a Gilead Sciences támogatta.
Fenntartó pemetrexed-kezelés, illetve placebo nem kissejtes tüdőrákban: véletlen besorolásos, kettős vak, III. fázisú klinikai vizsgálat
2009;374:1432–1440
T. Ciuleanu és munkatársai 20 ország 83 központjában 663, IIIB vagy IV. stádiumú nem kissejtes tüdőrákban szenvedő beteget, akinek a betegsége négy ciklus platinaalapú kemoterápia során nem progrediált, háromhetenként 500 mg/m2 pemetrexeddel (n=441) vagy placebóval (n=222) kezeltek. A pemetrexed-kezelés szignifikánsan javította mind a progressziómentes túlélést (4,3 vs. 2,6 hónap), mind az összesített túlélést (13,4 vs. 10,6 hónap). A folátantagonista gyógyszerrel aktívan kezelt csoportban toxikus hatás miatt az esetek 5%-ában (vs. 1%) kellett a kezelést megszakítani. Az aktívan kezelt csoportban 16% (vs. 4%) volt a legalább 3-as fokozatú mellékhatások (fáradtság, neutropénia) gyakorisága. A vizsgálatot az Eli Lilly támogatta.
Journal of American Medical Association (JAMA)
A sertralin hatásának erősítése ómega-3-zsírsavakkal depressziós koszorúérbetegek kezelése során: véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat
2009;302(15):1651–1657
R. M. Carney és munkatársai kéthetes bevezető időszak után a napi 50 mg sertralin mellett napi 2 g ómega-3-zsírsavat (eikozapentaénsav [EPA] és dokozahexaénsav [DHA]), illetve placebót tartalmazó kapszulákkal kezeltek 122 beteget 10 héten át. A Beck-féle és a Hamilton-féle depressziós skála pontszámában nem volt különbség a csoportok között. A depresszió kiújulásának előre rögzített indikátoraiban sem találtak az ómega-3-zsírsavak adagolásával összefüggésbe hozható különbségeket. Tízhetes kezelés során tehát az ómega-3-zsírsavak az alkalmazott dózisban és összetételben nem befolyásolták kimutathatóan a sertralin depresszióellenes hatását.
Szívelégtelenség kezelése aldoszteron-antagonistákkal: megfigyeléses vizsgálat
2009;302(15):1658–1665
N. M. Albert és munkatársai azt vizsgálták, hogy a szívelégtelenség kezelésének jelenlegi irányelvei szerint adják-e a gyakorlatban az aldoszteron-antagonista gyógyszereket és történt-e változás e szerek használatában az utóbbi években. A Get With The Guidelines–HeartFailure minőségjavítási nyilvántartásban szereplő 241 kórház 2005 elejétől 2007 végéig szívelégtelenség miatt kezelt 43 625 betegének adatait értékelték. Az aldoszteron-antagonistával kezelhető 12 565 beteg közül 4087-en kaptak ilyen gyógyszert. Az aldoszteron-antagonista-használat a vizsgálat ideje alatt kismértékben (28%-ról 34%-ra) nőtt. Az aldoszteron-antagonisták használata összefüggött a betegek fiatalabb korával, afroamerikai származásával, alacsonyabb szisztolés vérnyomásával, a kórtörténetben szereplő kardioverter defibrillátor beültetéssel, a depresszióval, az alkoholfogyasztással, a kórtörténetben szereplő pacemaker-beültetéssel és a veseelégtelenség nélküli kórtörténettel. A szérum kreatinin- és káliumszintjét figyelembe véve ritkán fordult elő, hogy dokumentálható ellenjavallat dacára aldoszteron-antagonistát kapott volna a beteg.
Kardiovaszkuláris betegségek és a csípőtörés kockázata
2009;302(15):1666–1673
U. Sennerby és munkatársai 1914 és 1944 között született svéd ikrek körében végezték vizsgálatukat. Az országos betegnyilvántartásból kiválasztották azokat az ikreket, akik 1964 és 2005 között kardiovaszkuláris kórképben betegedtek meg és csonttörést szenvedtek. Az elsődleges kimeneteli változó a kardiovaszkuláris betegség diagnózisától a csípőtörésig eltelt idő volt. A csípőtörések abszolút rátája 1000 személyévre vetítve kardiovaszkuláris betegség hiányában 1,2, szívelégtelenség diagnózisa után 12,6, stroke után szintén 12,6, perifériás atherosclerosis diagnózisa után 6,6, ischaemiás szívbetegség diagnózisa után 5,2 volt. Többváltozós korrekciók után azt kapták, hogy a szívelégtelenség 4,40-szorosára, a stroke 5,09-szorosára, a perifériás atherosclerosis 3,20-szorosára, az ischaemiás szívbetegség 2,32-szorosára növelte a csípőtörés kockázatát. A szívelégtelenségben szenvedő, illetve stroke-on átesett betegek egypetéjű ikertestvérei akkor is fokozott csípőtörési kockázatnak voltak kitéve, ha ők maguk nem szenvedtek szívelégtelenségben, illetve nem estek át stroke-on (3,74-szoros, illetve 2,29-szoros kockázat). Ez a kardiovaszkuláris betegség és az oszteoporotikus törések közti összefüggés genetikai összetevőire utal.
New England Journal of Medicine (NEJM)
Kritikus állapotú betegek folyamatos vesepótló kezelésének intenzitása: többcentrumos, véletlen besorolásos vizsgálat (RENAL Replacement Therapy)
2009;361:1627–1638
A RENAL kutatócsoport 1508 kritikus állapotú beteg közül 747 főt 40 ml/ttkg/óra intenzitású, 761 főt 25 ml/ttkg/óra intenzitású posztdilúciós folyamatos venovenózus hemofiltrációs kezelésben részesítettek. Az elsődleges végpont a 90 napon belüli halál volt. A nagyobb intenzitású kezelést átlagosan 6,3 napig, a kisebb intenzitásút átlagosan 5,9 napig kapták a betegek, a két csoport kiindulási jellemzői hasonlók voltak. A beválasztást követő 90 napban mindkét csoportban 44,7%-os halálozást regisztráltak. Az erőteljesebben kezelt csoportban 6,8%, a visszafogottabban kezelt csoportban 4,4% volt a továbbra is vesepótló kezelésre szoruló betegek aránya. Hypophosphataemia gyakrabban lépett föl a nagyobb intenzitású kezelést kapott csoportban (65% vs. 54%). A nagy intenzitású vesepótló kezelés az eredmények szerint nem csökkenti a kritikus állapotú betegek 90 napos halálozását.
Szigorú vérnyomás-beállítás és a veseelégtelenség progressziója gyermekek körében: ESCAPE vizsgálat
2009;361:1639–1650
Az ESCAPE vizsgálatban 385 3–18 éves, krónikus vesebetegségben szenvedő gyermeket (GFR: 15–80 ml/perc/1,73 m2) ramiprillal (6 mg/m2 testfelület/nap) kezeltek. A betegek egyik csoportjának vérnyomását a szokásos módon az 50. és 95. percentilis közé, a másik csoportét az 50. percentilis alá állították be, ehhez a renin–angiotenzin rendszeren kívüli támadáspontú vérnyomáscsökkentőt használtak. Az elsődleges végpont a GFR 50%-os csökkenése vagy a végstádiumú vesebetegségbe való progresszió volt. Intenzív antihipertenzív kezelés mellett a betegek 29,9%-a, hagyományos kezelés mellett a betegek 41,7%-a érte el az elsődleges végpontot a követési idő alatt. A nemkívánatos események jellegében, gyakoriságában, valamint a kumulatív lemorzsolódási rátában nem volt különbség a csoportok között. A folyamatos ACE-gátló-kezelés mellett a kezdeti 50%-os csökkenés után fokozatosan újra megjelent a proteinuria (rebound), a vérnyomáskontroll folyamatos fenntartása ellenére is. A vérnyomáscélértékek elérése és a proteinuria csökkenése független prediktorai voltak a vesebetegség késleltetett progressziójának.
Parkinson-betegek glükocerebrozidáz-mutációinak multicentrikus vizsgálata
2009;361:1651–1661
Újabb adatok szerint a Parkinson-betegek között gyakori a glükocerebrozidáz génjének mutációja és a glükocerebrozidáz-deficienciával összefüggő Gaucher-kór. E. Sidransky és munkatársai három kontinens 16 központjában gyűjtöttek adatokat 5691 Parkinson-beteg (köztük 780 askenázi zsidó) és 4898 kontrollszemély (köztük 387 askenázi zsidó) genotípusáról és fenotípusáról. Mind a 16 központban sikerült kimutatni a GBA gén két mutációját (L444P és N370S). Az askenázi zsidók körében valamelyik mutáció 15%-os (Parkinson-betegek), illetve 3%-os gyakorisággal (kontroll) volt jelen. A nem askenázi zsidók körében 3%-os (Parkinson-betegek), illetve 1%-os arányban (kontroll) volt jelen valamelyik mutáció. 1883 nem askenázi zsidó beteg GBA génjét teljes egészében szekvenálták, és az esetek 7%-ában találtak mutációt, ami azt mutatja, hogy a mutáció szűrővizsgálata csak az összes mutáció mintegy felére derít fényt. A GBA-mutációt hordozó Parkinson-betegek a GBA-mutációt nem hordozókkal összehasonlítva fiatalabb korban betegedtek meg, nagyobb valószínűséggel volt Parkinson-kóros rokonuk, és gyakoribb volt köztük a Parkinson-kór atípusos manifesztálódása.
Standard kockázatú hepatoblasztóma kezelése cisplatinnal vagy cisplatin–doxorubicin kombinációval
2009;361:1662–1670
G. Perilongo és munkatársai 1998 és 2006 között 16 évesnél fiatalabb, standard kockázatú hepatoblasztómában szenvedő betegeket kétféleképpen kezeltek. A cisplatin első ciklusát követő véletlen besorolás alapján a betegek vagy csak cisplatint kaptak (kéthetenként, n=126), vagy cisplatint és doxorubicint (n=129) három ciklusban a műtét előtt és két ciklusban a műtét után. A teljes reszekció arányában (95% vs. 93%), a hároméves eseménymentes (83% vs. 85%) és teljes túlélésben (95% vs. 93%) nem volt különbség a cisplatin- és a cisplatin–doxorubicin csoport között. Akut, 3. vagy 4. fokozatú nemkívánatos események sokkal gyakrabban léptek fel kombinációs kezelés mellett (20,6% vs. 74,4%). Az adatok azt mutatják, hogy a doxorubicin biztonsággal elhagyható a standard kockázatú gyermekkori hepatoblasztóma terápiás protokolljából.
Rövid közlemény. X kromoszómához kötött juvenilis trombofília a IX. faktor mutációjával (IX. faktor Padua)
2009;361:1671–1675
P. Simioni és munkatársai esetismertetése a IX. véralvadási faktor 338. pozíciójában bekövetkezett leucin–arginin cserét okozó mutáció klinikai következményeit tárgyalja. A IX. faktor plazmaszintje normális volt, de aktivitása a normális érték nyolcszorosa. In vitro a rekombináns mutáns IX. faktor a rekombináns vad típusúhoz viszonyítva ötszörös–tízszeres specifikus aktivitást mutatott. Eszerint a IX. faktor R338L mutációja hiperfunkcionális fehérje termelődésével jár.
Medical Online
