A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából

British Medical Journal (BMJ)

Középkorú brit nők testtömegindexe (BMI) és máj-cirrhosis-kockázata: prospektív vizsgálat (Million Women Study)

2010;340:c912

B. Liu és munkatársai 1 230 662, a betegtoborzás idején átlagosan 56 éves nőt követtek átlagosan 6,2 évig. A követés során a populációból 1811-en kerültek először kórházba vagy haltak meg máj-cirrhosis miatt. Legalább 22,5-es BMI esetén a nagyobb BMI-érték a cirrhosis nagyobb incidenciájával járt együtt. A BMI 5 egységnyi növekedése 28%-kal növelte a cirrhosis kialakulásának korrigált relatív kockázatát. Ez a BMI-től függő relatív kockázatnövekedés nem függött értékelhetően a fogyasztott alkohol mennyiségétől. A máj-cirrhosis abszolút kockázata a heti 70 g-nál kevesebb alkohol fogyasztásáról beszámoló nők között 1000 főre és 5 évre 0,8, illetve 1,0 volt, attól függően, hogy a 22,5–25-ös tartományban vagy 30 felett volt-e a BMI. A megfelelő értékek heti több mint 150 g alkohol fogyasztása esetén 2,7-nek, illetve 5,0-nek adódtak. A szerzők megállapítják, hogy középkorú nők körében a súlytöbblet növeli a cirrhosis fellépésének, végzetessé válásának kockázatát; a cirrhosis-esetek 17%-ban a túlsúlynak, 42%-ban az alkoholfogyasztásnak tulajdoníthatók.

A testtömegindex (BMI) és az alkoholfogyasztás hatása a májbetegség kialakulására: két prospektív kohorszvizsgálat adatainak elemzése

2010;340:c1240

C. L. Hart és munkatársai a 9559 férfi bevonásával lefolytatott Midspan vizsgálatok adatait elemezték. A „fő” vizsgálat 1965–68-ban, a „kollaboratív” vizsgálat 1970–73-ban zajlott skóciai résztvevőkkel. A követés (medián: 29 év) 2007-ben ért véget. A résztvevőket a BMI, illetve az alkoholfogyasztás alapján kilenc csoportba osztották. A májbetegség 80 esetben volt a fő halálok (0,8%), és 146 résztvevő halálokai között szerepelt. A kollaboratív vizsgálatban 196 férfi (3,3%) lett májbeteg. A zavaró tényezőkkel való korrekció után a BMI és az alkoholfogyasztás szoros összefüggést mutatott a májbetegség halálozásával. A legalább heti 15 egység alkoholt fogyasztó résztvevők között (a BMI-től függetlenül), illetve az elhízott (BMI>30) alkoholfogyasztók (heti 1–14 egység) körében szignifikánsan nagyobb volt a májbetegségek rátája, mint a normális vagy annál kisebb testtömegű, alkoholt nem fogyasztó résztvevők között. A legalább heti 15 egység alkoholt fogyasztók májbetegséggel összefüggő halálozásának relatív rátája 3,16 (normális vagy kisebb testtömeg), 7,01 (túlsúly), illetve 18,9 (elhízás) volt. A heti 1–14 egység alkoholt fogyasztó elhízott résztvevők esetében ez a ráta 5,3-nek adódott. A BMI és az alkoholfogyasztás kölcsönhatásának tulajdonítható többletkockázat 5,58.

Kis születési súlyú újszülöttek A-vitamin-pótló kezelése és BCG-oltása: kétszer két faktoriális elrendezésű, véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat

2010;340:c1101

C. Stabell Benn és munkatársai Bissau Guineában 1717, kis születési súlyú újszülöttet kezeltek. Az újszülöttek véletlen besorolás alapján vagy 25 000 NE A-vitamint vagy placebót kaptak, illetve vagy korai, vagy a szokásos (késői) BCG-oltásban részesültek, és 12 hónapos korukig követték őket. Az A-vitamin-pótlás és a BCG-oltás között nem figyeltek meg kölcsönhatást. Sem az újszülöttkori A-vitamin-pótlás, sem a BCG-oltás időpontja nem befolyásolta szignifikánsan a halálozást. Nemenként vizsgálva az A-vitamin hatását, azt találták, hogy a fiúk esetében csökkent, a leányok között viszont nőtt a halálozási kockázat az A-vitamin-pótlás hatására (relatív kockázat: 0,74, illetve 1,42). Amikor figyelembe vették egy másik, komplementer vizsgálat eredményeit is, amelyben normális születési súlyú Bissau Guinea-i újszülöttek vettek részt, az A-vitamin-pótlás melletti relatív halálozási kockázatra 1,08-as értéket (fiúk: 0,80; lányok: 1,41) kaptak. Azt a kérdést, hogy az újszülött leányokra valóban káros-e az A-vitamin-pótlás, további vizsgálatoknak kell tisztázniuk.

Lancet

A carotis-sztent és az endarterectomia összehasonlítása szimptómás carotis stenosisban: nemzetközi, multicentrikus, véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat (International Carotid Stenting Study) időközi elemzése

2010;375:985–997

A vizsgálat munkacsoportja 1713 beteget választott be a vizsgálatba, közülük 855-en carotis-sztentet kaptak, 858 beteget endarterectomiával kezeltek. A besorolást követő 120 napban a sztenttel, illetve endarterectomiával kezelt csoportban 34 (4,0%), illetve 27 (3,2%) rokkantságot okozó stroke vagy haláleset fordult elő. A stroke, halál vagy procedurális szívizominfarktus gyakorisága a két csoportban 8,5%, illetve 5,2% volt. A bármilyen stroke és az összes halálozás kockázata nagyobb volt a sztenttel kezelt, mint az endarterectomián átesett csoportban. A sztenttel kezelt csoportban három (végzetes), az endarterectomiás csoportban négy (nem végzetes) procedurális szívinfarktus következett be. Agyidegbántalom sztent-kezelés mellett egy, endarterectomia mellett 45 esetben fordult elő. A hematómák szempontjából is kedvezőbb volt a sztent, mint az endarterectomia. A vizsgálat tanulságainak levonásához meg kell várni a hosszú távú követés lezárását. Addig az arra alkalmas betegek választandó terápiája az endarterectomia.

Familiáris hiperkoleszterinémia monozigóta formájában szenvedő betegek LDL-koleszterin-csökkentő kezelése az apolipoprotein B szintézisét gátló mipomersennel: III. fázisú, véletlen besorolásos, kettős vak, kontrollcsoportos vizsgálat

2010;375:998–1006

F. J. Raal és munkatársai hét ország kilenc lipidklinikáján folytatták a vizsgálatot. A betegek legalább 12 évesek voltak, és a maximális tolerálható dózisban szedtek lipidcsökkentő szereket. A korábbi kezelés mellett egy részük (n=34) heti 200 mg szubkután mipomersent, másik részük (n=17) placebót kapott 26 héten át. Az átlagos kiindulási LDL-koleszterin-szint 11,4 mmol/l (mipomersen-csoport), illetve 10,4 mmol/l (placebocsoport) volt. Az LDL-koleszterin-szint a mipomersen-csoportban átlagosan 24,7%-kal, a placebocsoportban átlagosan 3,3%-kal csökkent, a különbség szignifikáns. A leggyakoribb mellékhatás az injekció helyén kialakuló reakció volt (26 vs. 4 eset). A mipomersen-csoportban négy beteg (vs. 0) ALT- (GPT-) szintje lépte túl a referenciatartomány felső határának háromszorosát. A vizsgálatot az ISIS Pharmaceuticals és a Genzyme Corporation támogatta.

Az európai cisztás fibrózisos népesség összehasonlító demográfiája: keresztmetszeti adatbázis-elemzés

2010;375:1007–1013

J. McCormick és munkatársai 29 025 betegről gyűjtöttek adatokat, életkoruk mediánja 16,3 év (EU-országok: 17,0 év, EU-n kívüli országok: 12,1 év). A 40 évesnél idősebbek aránya nagyobb volt az EU-országokban (5%), mint az EU-n kívüliekben (2%). A szerzők becslése szerint az EU-n kívüli országokban 84%-kal nagyobb lenne a cisztás fibrózisos populáció, ha a betegek demográfiai profilja ugyanolyan lenne, mint az EU országaiban. További vizsgálatoknak kell tisztázniuk, hogy az EU-n kívüli országokban a betegség aluldiagnosztizálása, nagyobb korai halálozása vagy egyéb okok miatt kisebb-e a cisztás fibrózisos felnőttek száma.

A HIV prevenciója, kezelése és az injektált drogokkal élőknek nyújtott egészségügyi szolgáltatások: globális, regionális és országos szintű rendszerezett áttekintés

2010;375:1014–1028

B. M. Mathers és munkatársai a téma 2004 óta keletkezett szakirodalmát tekintették át. Megállapították, hogy 2009-ig „tű és fecskendő programot” (needle and syringe program, NSP) 82 országban, opioidszubsztitúciós terápiát (OST) 70 országban vezettek be, mindkét beavatkozás 66 országban volt elérhető. A regionális és az országos lefedettségben jelentős eltérések mutatkoztak. Egy injektált drogot használó személyre (injecting drug user, IDU) az ausztrálázsiai térségben évente 202 tű és fecskendő jutott, míg Latin-Amerikában és a karibi térségben 0,3, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában 0,5, Afrikának a Szaharától délre eső részén 0,1. Az OST-lefedettség Közép-Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikának a Szaharától délre eső részén csupán 1 recipiens/100 IDU volt, Nyugat-Európában viszont 61 recipiens/100 IDU. Az antiretrovirális kezelésben részesülő HIV-pozitív IDU-k száma 1/100-tól (Chile, Kenya, Pakisztán, Oroszország, Üzbegisztán) 100/100-ig (hat európai ország) változott. Becslések szerint világszerte egy IDU havi átlagban két tűt és fecskendőt kapott, 100 IDU közül nyolcan kaptak OST-t, és 100 HIV-pozitív IDU közül négyen részesültek antiretrovirális kezelésben.

Journal of the American Medical Association (JAMA)

Adjuváns kemoterápia alkalmazása és nemkívánatos események előfordulása III. stádiumú vastagbélrákban szenvedő, műtéti reszekción átesett idős betegek kezelése során

2010;303(11):1037–1045

Obszervációs vizsgálatukban K. L. Kahn és munkatársai 675, vastagbélrák miatt műtéten átesett beteget követtek a diagnózis felállításától számítva legfeljebb 15 hónapig az USA öt régiójának Veterans Affairs és egyéb kórházaiban. A legalább 75 éves betegek (n=202) 50%-a, a 75 évesnél fiatalabbak (n=473) 87%-a kapott adjuváns kemoterápiát. Az adjuváns kemoterápiában részesült betegek közül a legalább 75 évesek 14%-ának, a fiatalabbak 44%-ának terápiás protokollja tartalmazta az oxaliplatint. A 150. napig a legalább 65 éves betegek 40%-a, a fiatalabbak 25%-a hagyta abba a kemoterápiát. Összesen 162 betegnél (24%) lépett föl legalább egy nemkívánatos esemény, ez az arány nagyobb volt az adjuváns kemoterápiában részesülő betegek között (0,39 vs. 0,26). Az adjuváns kemoterápiában részesülők között a késői nemkívánatos klinikai események rátája kisebb volt a legalább 75 évesek csoportjában, mint a fiatalabbakéban (átlagosan 0,28 vs. 0,36).

Korai prosztatarák elleni hagyományos és emelt dózisú kombinált proton–foton sugárterápia hosszú távú kimenetele a betegek megkérdezése alapján

2010;303(11):1046–1053

J. A. Talcott és munkatársai a Proton Radiation Oncology Group (PROG) 9509 vizsgálat még élő résztvevőin végezték post hoc keresztmetszeti felmérésüket. Ebben a vizsgálatban 393, klinikailag lokalizált prosztatarákban szenvedő férfi kapott 70,2 Gy vagy 79,2 Gy dózisú kombinált proton–foton besugárzást. A becsült 10-éves biokémiai progressziós ráta: 32% (hagyományos dózis), illetve 17% (emelt dózis). A kezelés után 7,4–12,1 évvel (medián: 9,4 év) a betegek demográfiai és klinikai jellemzői a sugárdózistól függetlenül hasonlók voltak: nem mutatkozott szignifikáns különbség sem a húgyúti obstrukció/irritáció, sem a vizeletinkontinencia, sem a bélpanaszok, sem a szexuális diszfunkció átlagos mértékében, miközben a standard dózissal kezelt betegek daganata gyakrabban progrediált.

Az elsődleges indexlézióban képalkotó vizsgálattal kimutatott terápiás válasz és a klinikai kimenetel hepatocelluláris karcinóma (HCC) transzarteriális lokoregionális kezelése után

2010;303(11):1062–1069

A. Riaz és munkatársai egy központban 245 egymást követő, kemo- vagy radioembolizációval kezelt HCC-betegen tanulmányozták három különböző képalkotó diagnosztikai útmutató egyezésének mértékét, és bevezették a primer indexlézió mint a terápiás választ jellemző „biomarker” fogalmát. A leleteket a Response Evaluation Criteria in Solid Tumors (RECIST) útmutató, a WHO-kritériumok és a European Association for Study of the Liver (EASL) kritériumai szerint értékelték, ezeket összehasonlítva a következő κ koefficienseket kapták: 0,86 (WHO vs. RECIST), 0,24 (RECIST vs. EASL), 0,28 (WHO vs. EASL). A betegség 96 esetben progrediált, 113 beteg meghalt. A reszponder/nonreszponder kockázati arányra a progresszióig eltelt időből számolva 0,36-ot, 0,38-ot, illetve 0,38-ot kaptak a WHO-, a RECIST-, illetve az EASL-kritériumok szerint. A reszponderek és a nonreszponderek túlélésének kockázati aránya egyváltozós, illetve többváltozós elemzés alapján 0,46, illetve 0,55 volt a WHO- és 0,36, illetve 0,54 az EASL-kritériumok szerint. A reszponderek és nonreszponderek túlélésének kockázati aránya szoliter, illetve multifokális HCC esetén: 0,39, illetve 0,51 (WHO) és 0,26, illetve 0,47 (EASL). Jó egyezés mutatkozott tehát a WHO- és a RECIST útmutató között, de gyenge egyezés ezek és az EASL-útmutató között. A primer indexlézión e módszerekkel mért terápiás válasz korrelált a betegség progressziójával és a túléléssel.

New England Journal of Medicine (NEJM)

Nem kontrollált asztmában szenvedő gyermekek inhalációs kortikoszteroid terápiájának kiegészítése

2010;362:975–985

R. F. Lemanske és munkatársai 182, 6–17 éves gyermeket és serdülőt, akiknek az asztmáját naponta kétszer 100 µg inhalációs fluticasonnal nem sikerült kontrollálni, 16-16 héten át, véletlenszerű sorrendben háromféleképpen kezeltek. Az egyik protokoll szerint napi kétszer 250 µg-ra emelték a kortikoszteroid adagját (+ICS csoport), a másik szerint a változatlan fluticason-kezelést napi kétszer 50 µg hosszú hatástartamú béta-agonista adásával egészítették ki (+LABA csoport), a harmadik szerint a változatlan fluticason-kezelés mellett naponta 5 vagy 10 mg leukotriénreceptor-antagonistát kaptak a betegek (+LTRA csoport). A 165-ből 161 esetben regisztráltak terápiás választ. A +LABA kezelésre adott válasz szignifikánsan nagyobb valószínűséggel volt a legkedvezőbb, mint a +LTRA (relatív valószínűség: 1,6), illetve a +ICS kezelésre (relatív valószínűség: 1,7) adott válasz, bár számos esetben a két utóbbi kezelési mód egyike vagy másika volt a legkedvezőbb. A besorolás előtti asztmakontroll teszt nagyobb pontszáma előrejelezte a +LABA kezelésre adott jobb terápiás választ. A fehér bőrű betegek az átlagnál jobban reagáltak a +LABA kezelésre, és a feketék esetében volt a +LTRA kezeléssel elért legjobb terápiás válasz a legkevésbé valószínű.

Gyakran előforduló genetikai variánsok szerepe az emlőrák-kockázati modellekben: eset-kontroll vizsgálat

2010;362:986–993

S. Wacholder és munkatársai a hagyományos kockázati tényezőkre és tíz gyakori genetikai variánsra vonatkozóan gyűjtöttek adatokat 5590 emlőrákos betegről és 5998 kontrollszemélyről négy kohorszvizsgálatból, illetve egy eset-kontroll vizsgálatból. Abban a kockázati modellben, amelyben az életkort, a vizsgálatot, a belépés évét és négy hagyományos kockázati tényezőt vettek figyelembe, a görbe alatti terület 58,0%-nak adódott. A tíz genetikai variáns beépítésével ez az érték 61,8%-ra nőtt. A betegek közel fele (47,2%) a genetikai variánsokkal kiegészített modellben is ugyanabba a kockázati kvintilisbe került, mint a genetikai variánsok nélküli modellben, de 32,5%-ukat magasabb, 20,4%-ukat alacsonyabb kockázati kvintilisbe kellett sorolni. Az újonnan fölfedezett genetikai tényezők figyelembevétele tehát mérsékelten javította az emlőrák-kockázati modell előrejelző értékét.

Mindenki számára hozzáférhető defibrillátorok Japánban: prospektív obszervációs lakossági vizsgálat

2010;362:994–1004

T. Kitamura és munkatársai hároméves országos vizsgálatukban azokról az egymást követő betegekről gyűjtöttek adatokat (n=312 319), akiken kórházon kívüli szívmegállás miatt reszuszcitációt hajtottak végre. Értékelték a mindenki számára hozzáférhető defibrillátoroknak a betegek túlélésére gyakorolt hatását. Többváltozós logisztikus regresszióanalízist végeztek a kedvező neurológiai kimenetellel összefüggő tényezők azonosítására. 12 631 betegnél lépett fel kamrafibrilláció, majd szívmegállás úgy, hogy azt mások észlelték. Közülük 462 főt (3,7%) laikus élesztett újra közterületen elhelyezett defibrillátorral; ez az arány a kihelyezett készülékek számának növekedésével 1,2%-ról 6,2%-ra nőtt. Az összes olyan beteg között, akinél mások által észlelt, kardiális eredetű szívmegállás következett be, 14,4% volt azoknak az aránya, akik egy hónap múlva életben voltak és nem szenvedtek jelentős neurológiai károsodást. E csoporton belül azok között, akiket közterületen elhelyezett defibrillátorral élesztettek újra, 31,6% volt ez az arány. A kamrafibrillációval összefüggő szívmegállásokat tekintve a korai defibrilláció összefüggést mutatott a jobb neurológiai kimenetellel, függetlenül attól, hogy laikus vagy szakember végezte-e az újraélesztést. Miközben a defibrillátorok száma a lakott területeken kevesebb mint 1/km²-ről legalább 4/km²-re nőtt, az áramütés leadásáig eltelt idő átlagosan 3,7 percről 2,2 percre rövidült, s az újraélesztést jelentős neurológiai károsodás nélkül túlélők aránya 10 millióból 2,4-ről 8,9-re növekedett.

A VEGF-A szuppressziója kortikoszteroiddal csecsemőkori hemangióma eredetű őssejtekben

2010;362:1005–1013