A szoprán, a tenor és a bariton

Mivel már gyerekkoromban sokat jártam operába, hamar megjegyeztem, hogy a darabok egy részében, főleg az olasz romantikusoknál a szerelmi háromszöget a szoprán, a tenor és a bariton alkotja. A szoprán és a tenor a szerelmesek, a bariton a rivális. Vagy az intrikus. Vagy a kettő együtt. A legtisztább képlet A trubadúr. Az Otellóban Jago, a bariton nem szerelmes, csak a szerelmesek ádáz ellensége. De főleg a tenoré. A Toscában Scarpiával ugyanez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy bár fő célja tönkretenni a tenort, de azért menet közben a szopránt is meg akarja kapni. Mindig kíváncsivá tesz, hogy ez a nem túl bonyolult képlet hogyan érvényesül az előadásban.
Megjelent DVD-n egy Otelloés egy Tosca-film; nagyjából egyidősek, a hetvenes évek közepén készültek. Az operafilmekkel fenntartásaim vannak. Mivel playbackre készülnek, és az énekesek csak tátognak, az előnyös küllem érdekében gyakran oly kevés erőfeszítést tesznek az éneklés elhitetésére, hogy az már komikus. Az igazi énekes ugyan könnyedén dalol, de a hangkibocsátás mégiscsak fizikai teljesítmény, ami a kifejezés része. Ami kifejezéstelen, az nem művészi alkotás, hanem illusztráció. Ezért hitelesebb, ha a felvétel színházban, élő előadáson történik. Kivéve, ha a rendező hozzátesz valamit, amit csak a film tud.