A szegény ember nyomorúsága

Pazarlás, hogy a biztosító épp ott nem köti le a teljes kapacitást, ahol minden a szakma szabályai szerint és definitív módon megoldható – mondja a progresszív betegellátás kihívásairól Ofner Péter, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet főigazgatója.

  Ön kihez fordulna szívpanaszok esetén?
 – Ez nem kérdés, saját intézményemben gyógyulnék. n Nem minden kórházigazgató ilyen bátor! – Tudom. De ez tényleg egy elkötelezett, jó szakmai színvonalon dolgozó team, amit az eredmények is igazolnak. Őszintén hiszek bennük, gondolkodás nélkül rájuk bíznám magam.

   Nem dobogott hevesebben a szíve a struktúraátalakítással kapcsolatos hírek hallatán?
 – Ha a nem is vert gyorsabban, néha elállt a lélegzetem. A reform általános céljaival – sokakhoz hasonlóan – én is egyetértettem, időszeru volt. A gond az, hogy megfelelő előkészítés, muhelymunka és a különböző szakmák véleményének figyelembevétele nélkül vágtak bele a reformba. Azok is, akik esetleg elkötelezetten a változtatás hívei voltak, rádöbbentek arra, hogy a folyamat nem mindig arról szól, mint amiről korábban szakmai körökben beszéltünk.

   De a Nemzeti Szív- és Érrendszeri Program készen állt, arról már nem kellett vitatkozni.
 – Valóban, a kormány által kihirdetett programra mi is úgy tekintettünk, mint prioritásra, annak számtalan elemével azonosultunk. De azzal kellett szembesülnünk, hogy az abban megfogalmazott alapelvek gyakorlati megvalósítása valahol elsikkadt az „ágylábszámolások”, kórházbezárások, általános intézkedések során. Az elsősorban fiskális szempontokat érvényesítők a gazdasági döntések oltárán feláldozták a szakmaiságot. Ha most a négy nagy nemzeti programból kizárólag a kardiológiát vesszük górcső alá, akkor azt mondhatom: az egyik legfontosabb elem a sürgősségi ellátás biztosítása. Célkituzésünk, hogy az akut szívizominfarktusban szenvedő betegek számára 100 km-es körzetben katéterterápiát biztosítsunk. Az elmúlt években csaknem sikerült megoldani ezt, de az új centrumokban kevés a szakképzett invazív kardiológus, és ezekben a központokban többségében elektív beavatkozások történnek. Nem volt párhuzamos az eszköz- és centrumfejlesztés a szakemberképzéssel.

   Ez a szakmát sem dicséri. Mennyi idő, mire utoléri egymást a két folyamat?
 – Két-három év még biztosan kell. Későn ébredtünk, és ez részben a mi hibánk is. Ám ennél nagyobb gond, hogy a kardiológiai ellátórendszerben rejlő kapacitásokat nem optimális módon használjuk. Jó példa erre az országos intézet. Az OEP az intézmény kapacitásának csak körülbelül háromnegyedét finanszírozza, a jelenleg érvényes volumenkorlát erre ad lehetőséget. A szegény ember nyomorúságát jelzi, hogy a beteg csak sokadik lépcsőben, több kórházi áthelyezés után jut el a számára megfelelő, ellátást nyújtó intézménybe. Ez az úgynevezett progresszivitás pazarló, hiszen több intézményben kell a biztosítónak az adott ellátást kifizetnie, mire a beteg a definitív ellátást végre megkapja. Ezt a döntéshozóknak is tudniuk kellene. Furcsa helyzet, hogy a biztosító épp ott nem köti le a kapacitás egészét, ahol a definitív ellátás minden eleme a legolcsóbban rendelkezésre áll – én ezt súlyos pazarlásnak vélem.

    Az intézményvezetők miért nem egyeznek meg egymás között? Ez is csak üzlet...
 – A kórházigazgatók ebben nem dönthetnek, a fenntartó-tulajdonosok jogosultak erre. Mi csak javaslatokat tehetünk. Az országos intézet véleményét a kialakítandó kardiológiai rendszerről a mai napig még nem kérdezte meg senki. Kórházakról, ágyakról vitáztak eddig ahelyett, hogy arra keresnénk a választ, hogy mit jelentsen valójában a progresszivitás egy adott szakmán, például a kardiológián belül. Eleve nem lehet jó egy döntés, amelyben az adott szakma gondolkodásmódjának és elvárásainak ismerete nélkül határoznak pénzről, beutalási rendről, szerkezetről. A muködés szempontjából a döntéshozó nem látja át a szakmai realitást.

   Beszélgetésünkkel egy időben lemondott a Sebészeti Szakmai Kollégium három tagja, közöttük Perner Ferenc professzor, aki levelében azt írta: a közvélemény és az orvostársadalom előtt tettestársak vagyunk, hisz nem hallattuk a szavunkat. Ettől kezdve nincs mire hivatkozni, nem érdemlünk megbocsátást. Természetesen mindenkinek van vesztenivalója, de főleg saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással!
 – A finanszírozási rendszer április elsejei módosítása a mi intézményünket is súlyosan érinti. A progresszivitási díj elvonása számunkra évi körülbelül 500 millió forintos veszteséget jelent. Ez és a bennünket sújtó volumenkorlát együttes hatása gazdasági válsághelyzetet idéz elő. Az egészségügynek az a nagy baja, hogy bizonyos alapelveit – amelyek etikai, erkölcsi és sok esetben nagyon is személyes kérdések – nehéz a közgazdaság nyelvére lefordítani. Márpedig e szakma mutétjét elsősorban a közgazdászokra bízták. Ez a rettenetesen érzékeny, nagyon bonyolult üzem nem nélkülözheti az egészségügyi szakember tapasztalatát, elkötelezettségét sem. A fiskális megfontolások mellett jóval nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szakmaiság és az etikai kötelék.

   Márpedig minden speciális tudás értékesíthető a világpiacon, tudom, hogy a Szatmári András által vezetett intézet is ezen az úton halad. – Minden akkor értékesíthető, ha van rá vevő. Nehezen találunk külföldi piacot, ennek pedig sok oka van, többek között a piackutatás hosszú előkészítést, szakmai és diplomáciai kapcsolatot igényel. A horvátországi biztosító ma már rendszeresen küld hozzánk betegeket, Romániából is régóta érkeznek szívbeteg gyerekek. Az utóbbi időben Szerbiából is érdeklődnek gyermekcentrumunk iránt. De önkritikusan be kell vallani, hogy Magyarország egészségügyi ellátóhelyei nehezen szállnak versenybe például német vagy holland szívcentrumokkal, még akkor is, ha bizonyos szakterületeken lényegében azonos teljesítményre képesek. A mi előnyünk abban rejlik, hogy az azonos teljesítményt olcsóbban tudjuk előállítani. A nyugati központoknak 10- 20 év presztízselőnyük van velünk szemben, mi pedig az ottani ár harmadáért operálunk.

    Kis túlzással élve, a mi orvosaink operálnak ott is!
 – Az árkülönbség oka a munkaerő árában mutatkozó óriási különbség. A magyar gyermekszívsebészek fizetése körülbelül 20 százaléka a nyugati kollégáikénak. Az olcsó bérért dolgozó, de jól képzett orvosokat nagyon könnyu elcsábítani, de alig lehet pótolni.

    Nehéz marasztalni a kollégáit? Mit ígér nekik?
 – Nagyon nagy a verseny, de én csak azt ígérhetem, hogy itthon olyan lehetőséghez jutnak, amihez kint biztosan nem. Természetesen külföldön az itthon megkereshető pénznél jóval többre számíthatnak, de nem lesznek teamvezetők, és valószínuleg nem lesznek első számú operatőrök. Megbecsült tagjai lesznek egy munkacsoportnak, de ennél tovább nem nagyon juthatnak. Kizárólag csak a szakmai hiúságukra tudok alapozni. Ebben a házban nagyon sok 40 év alatti orvos került az elmúlt néhány esztendőben vezető pozícióba. Ez nagy kitüntetés, de ugyanakkor még nagyobb felelősség – és kollégáink tudják ezt. Kardiológusnak, szívsebésznek lenni, és az adott szakma teljes spektrumát muvelni szakmai gyönyöruség. Az elmúlt 30 esztendőben – amióta ezen a pályán dolgozom – olyan hatalmas változás következett be a kardiológiában, ami csodálatra méltó. Az új gyógyszeres lehetőségek és az intervenciós kardiológia elképesztő fejlődése következtében ma meg tudunk gyógyítani olyan betegeket, akiknek korábban esélyük sem volt az életre. Ennek a szakmának a muvelése önmagában nagy vonzerő a helyben maradáshoz.

   De a „varázslat” csak akkor muködhet, ha a betegek elfogadják, betartják kezelőorvosuk utasítását. Közgazdászok becslése szerint az egészségügyi költségvetés jelentős része megy el arra, hogy a betegek nem az előírásoknak megfelelően szedik be a felírt orvosságokat. Mit tehetnek annak érdekében, hogy javuljon a betegek együttmuködése a terápia során?
 – Más európai országokhoz hasonlóan mi is jó néhány vizsgálatot végeztünk ennek tisztázására. Most a harmadik keresztmetszeti vizsgálatot fejeztük be az infarktuson átesett és koszorúérmutétben részesített betegek körében. Arra voltunk kíváncsiak, mennyire tartják be a legsúlyosabb, legnagyobb kockázattal rendelkező koronáriabetegek és orvosaik a szakmai ajánlásokat. Azt tapasztaltuk, hogy a betegek és kezelőorvosaik legfeljebb 60-70 százaléka követi az ajánlások útmutatásait. A legsúlyosabb betegek jelentős része nem kapja meg azokat a gyógyszereket, amelyekre valójában szüksége lenne. Ezeknek a betegeknek a koleszterinszintje még mindig messze van a célértéktől, még mindig nem szedik a béta blokkolót, aszpirint, ACE-gátlót.

    Ez kinek a hibája?
 – Ha a páciens bizonyos gyógyszereket szed, mást meg nem, akkor sokkal inkább a kezelést végző orvosban keresendő a hiba. Ezek a betegek elég motiváltak abban, hogy beszedjék, amit adnak nekik. Nagy valószínuséggel a kezelést végző orvos nem megfelelő figyelemmel, szakértelemmel kezeli azokat sem, akik a praxisának a legveszélyeztetettebbjei. Kérdem én, akkor mi lehet a többi páciens sorsa? Ha összehasonlítjuk a mi eredményeinket az európai adatokkal, akkor azt tapasztaljuk, hogy nálunk nem rosszabb a helyzet, mint másutt. Jó lenne elérni, hogy növekedjen az orvosok elkötelezettsége az evidenciákon alapuló terápia iránt. Természetesen az is javítana a helyzeten, ha a beteg értené, hogy a terápia során mi miért történik, de ehhez is nekünk kell lépnünk.