A pszichedelikumok terápiás lehetőségei

Ez év elején, a Magyar Pszichiátriai Társaság megalakulásának harmincadik évfordulóját ünneplő konferencián dr. Frecska Ede, a Debreceni Egyetem Pszichiátriai Tanszékének igazgatója számolt be a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos orvosi vizsgálatokról. Dr. Sümegi András (Vas Megyei Markusovszky Kórház) a szekció másik előadásában elmondta, mi kell ahhoz, hogy a hallucinogének ne pszichózist, a tudat széthullását váltsák ki, hanem ellenkezőleg, integrációt, magasabb tudatállapotot eredményezzenek. Írásunk a konferencia előadásai alapján készült.

 

Legalább negyven különböző néven hívjuk e szereket, ráadásul a leginkább elterjedt megnevezés (hallucinogén) nem állja meg a helyét, ugyanis nem okoznak direkt hallucinációt, a hatásuk alatt létrejövő élményeknek tudatában vagyunk, majd utólag elő is hívhatjuk azokat. Talán legjobb mind közül a „pszichedelikus” megnevezés; a tudatbővítő hatás – ami minőségi és nem pusztán mennyiségi változást jelent – csak bizonyos körülmények esetén lép színre, rendkívüli módon függ a felhasználótól, idegrendszerének aktuális állapotától, a személyiség kulturális hátterétől, a műveltségtől, neveltetéstől.

 

Gyógyszertani, illetve élettani szempontból fontos, hogy ezek a szerek nem toxikusak, nem lehet szuicidálni velük. Szerkezetük nagyon hasonlít az egyik legfőbb agyi ingerületátvivő, a szerotonin szerkezetéhez. A talamokortikális rendszerben a szerotonin-1a és 2a receptorokhoz kötődnek, felfüggesztik a talamusz szűrő, kapu-funkcióját, aminek következtében a prefrontális kéreg szenzoros overload alá kerül, rengeteg ingerület áramlik be mind a külső, mind a belső világból, a memóriáért, gondolkodásért felelős agyrészekből. A nem kellően felkészült agyban ez pszichózist okozhat, ami azonban eltér a skizofréniában észlelttől, mivel a hallucinogén-fogyasztás során a kortikális dopaminszint magas, skizofréniában pedig alacsony. A kellően felkészült agy olyan központi idegrendszeri státuszt jelent, amelyben stabil az attraktor-hálózat, nagy az információfeldolgozó kapacitás. Pszichedelikus állapotban – eltérően a pszichózistól, amely szétesettségérzéssel jár – a realitáskontroll megtartott, egodisszolúciós szorongás csak a legelején, a tapasztalatlanoknál jelentkezik.

Másfajta rendezettség

Frecska Ede hangsúlyozta: a szakmabelieknek nem szabad tájékozatlannak lenniük egy olyan témában, amelynek potenciálisan óriási a terápiás haszna. Hozzátette: a pszichiátriai szakmában járatosak szerint csak a politikailag korrekt álláspont köti a biológiai pszichiátria kezdetét 1952-höz, amikor Pierre Deniker és társai bevezették a klórpromazint a skizofrénia kezelésére. Valójában a biológiai pszichiátria tíz évvel korábban született, amikor a svájci Sandoz gyógyszercég vegyésze, Albert Hofmann véletlenül felfedezte a lizergsav-dietilamint, azaz az LSD-t. A szakmát sokkolta, hogy egy kémiai szer roppant kicsi, mikrogrammos dózisban milyen fulmináns tudatállapot-változást tud előidézni.

 

Az LSD-t sok pszichiátriai kórképben használták gyógyszerként az 1950-es és 1970-es évek között (skizofrénia, szexuális zavarok, kriminális viselkedés, alkoholizmus), azonban amikor egy zseniális pszichológus, Timothy Leary – helytelenül – tömegcikké akarta tenni, hogy mindenki ez által érje el személyiségének kiteljesedését, a Nyugat olyasvalamivel találkozott, amire nem volt felkészülve (más kultúrák ezeréves tradíciók alapján használják a pszichotrop szereket). A nagyarányú utcai elterjedés miatt az LSD 1975-ben tiltólistára került, és sajnos a kutatása is megszűnt három évtizedre.

10–15 évvel ezelőtt egy másik svájci, Franz Vollenweider kezdte újra a pszichedelikumok terápiás felhasználásával kapcsolatos kutatásokat, miután képalkotó vizsgálatainak eredményei őt magát is meglepték: pszilocibint (sokféle növényben, többek között a Psilocybe cubensis nevű gombában megtalálható hallucinogén anyag) fogyasztó kísérleti alanyainak agya nem szétesettséget mutatott, hanem a normál tudatállapottól eltérő, másfajta rendezettséget. Azóta bebizonyosodott, hogy a pszichedelikumok se nem tompítók, se nem stimulánsok, nem a természetes ingerek kikapcsolásával dobnak fel. Nem elringatnak, hanem ellenkezőleg: szembesítenek az élettel, nem az ösztönéletet szabadítják fel, inkább mentesítenek az önáltatástól, lehetőséget biztosítanak a szuperegónak egy időre, hogy beolvasson – adekvát agyi állapot és megfelelő környezet esetén, amibe a pszichiáter szakember jelenléte is beletartozik.

Endohallucinogén a halál előtt

A kutatások újraindításában úttörő szerepe van Rick Strassmannak is, aki DMT-kísérleteivel lényegében korszerűbb feltételek mellett megismételte azt a vizsgálatot, amit Szára István az OPNI-ban folytatott 1955–56-ban. Szárát nagyon érdekelte az LSD-hatás, de a Sandoz nem adott a szerből a vasfüggöny mögé, így a zseniális pszichiáter maga szintetizált egy hasonlóan pszichedelikus hatású molekulát, a dimetil-triptamint (DMT). A magyar kísérletekből többek között kiderült, hogy néhány furcsa, nem besorolható, patológiásnak is nevezhető élmény, például az ufóelrablás spontán, belső DMT-felszabadulás eredménye lehet, ugyanis a DMT a többi klasszikus szertől eltérően endohallucinogén. További érdekessége, hogy azon kevés molekula közé tartozik a glükózzal és az aminosavakkal együtt, amelyeket az agy aktív transzporttal vesz fel. Hétköznapi tudatállapotban valószínűleg nincs nagy szerepe, úgy tűnik, halál előtti állapotban szabadul fel nagy mennyiségben a tüdőből (korábban azt feltételezték, hogy a tobozmirigyben termelődik).

Humán vizsgálatokban ma a pszilocibin (foszforiloxi-dimetiltriptamin) a legelterjedtebb; az egyik legérdekesebb, aktív placebokontrollos vizsgálat ezzel a mesterségesen is előállítható vegyülettel Roland Griffiths nevéhez fűződik, aki 2006-ban a Johns Hopkins Egyetemen kimutatta, hogy a szer univerzális misztikus élményt okoz. Egyébként ez a kísérlet is egy korábbinak a megismétlése volt modern eszközökkel; 1962-ben a Harvard Egyetem kutatója, Walter Pahnke pszilocibint fogyasztó vizsgálati alanyai is intenzív spirituális tapasztalásokról számoltak be.

Komoly lehetőség a gyógyszeriparnak

  

Egy következő irány, amelyben ezt a triptamin-származékot vizsgálják, az obszesszív-kompulzív betegségek kezelése (Francisco Moreno, Arizonai Egyetem). Érdekesség, hogy míg pszichedelikus hatására tolerancia alakul ki, a kényszercsökkentő hatásra nem – azaz az ipar fejleszthetne olyan molekulát, amely szerkezetében hasonló, mentes a pszichedelikus hatástól, de tudja azt, amit a pszilocibin.

 

Charles Grob (Kaliforniai Egyetem/UCLA) terminális állapotú rákbetegek pszilocibin hatására bekövetkező szorongáscsökkenését vizsgálja, mások depresszió, evészavar, klaszter-fejfájás terápiájával kísérleteznek. Fontos kutatásokat végez ajahuaszkával (dimetil-triptamin tartalmú növényi szer) a jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológiaprofesszora, Benny Shannon, a charlestoni pszichiáter, Michael Mithoffer pedig poszttraumás stresszben szenvedők MDMA-val (metiléndioxi-metamfetamin, köznapi nevén ecstasy) való kezelését vizsgálja, eredményesen. A pszichedelikus szerek további fontos felhasználási területe az addikció gyógyítása lehet. Ezen a téren az egyik legérdekesebb az ibogain, egy afrikai növény gyökerében lévő alkaloida, amely egyszeri alkalmazással úgy szünteti meg a heroin- vagy a nikotinfüggőséget és a sóvárgást, hogy detoxifikál is. Ebben az esetben nem arról van szó – mint például amikor rivotrillal kezeljük az alkoholistákat –, hogy a kutyaharapást szőrével kezelnénk. A pszichedelikus szereknek más a hatásmechanizmusuk, ezek dekondicionáló, reintegráló ágensek, kiütik az addigi habituális áramköröket, amelyeket az illető, ha akarja, a későbbiekben persze visszaépíthet. 

 

Forrás: Dr. Kazai Anita, Medical Tribune