A NER és az egészségügyi érdekképviselet
Az elmúlt hét évben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének orkán erejű szele lerombolta a hazai egészségügy sokszínű, érdektagolt világát. Az átkos korból, sőt a Bibliából ismert jelmondat („aki nincs velünk, ellenünk van”), szelleme újra kísért, írja a Magyar Narancs blogján Kökény Mihály.
Tíz évvel ezelőtt még működött az egészségügyi érdekegyeztetés. Jogszabály kötelezte az ágazati vezetést, hogy a döntés-előkészítés folyamatában, stratégiai ügyekben (pl. reformok) a Nemzeti Egészségügyi Tanáccsal, a munka világához tartozó kérdésekben a reprezentatív szakszervezetekkel és a munkáltatókkal a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsában (KIÉT), az egyes dolgozói csoportok helyzetéről, kompetenciájáról az illetékes szakmai kamarákkal konzultáljon. Alapítványok, civil szervezetek sokasága igyekezett forrásokat mozgósítani.
Bevallom, hogy a minisztérium soha nem lelkesedett az időt rabló, sokszor nehézkes tárgyalásokért, de a balliberális kormányzás időszakában igyekezett betartani az előírásokat és előterjesztéseibe beépíteni a szakmai szervezetek, a munkavállalói érdekképviseletek, a betegjogi intézmények vagy az abban az időben a kórházakat fenntartó önkormányzatok szövetségeinek javaslatait. Pénzügyi feltételek hiányában vagy egyes vezetők személyisége miatt ez nem mindig sikerült: felemás kompromisszumok születtek, olykor sztrájkfenyegetés vagy médiakampány kényszerített ki elhatározásokat, de a rendszerváltás utáni első 20 évben nem akartak ellehetetleníteni érdekképviseleteket, civil szervezeteket.
2010 után a helyzet gyökeresen megváltozott. A Fidesz soha sem kedvelte a különböző érdekek ütköztetését és egyeztetését, helyette az ilyen folyamatok gyengítésére, sok esetben kiiktatására törekedtek. Számukra az egészségügy is hatalmi kérdés, ezért államosítottak és központosítottak. (...)
A betegek érdekeinek védelmére hivatott szervezeteket is brutális gyorsasággal számolták fel (Egészségbiztosítási Felügyelet, betegjogi közalapítvány), majd erre a sorsra jutott az általuk központi hivatalként létrehozott Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ (OBDK). A korábban független betegjogi képviselőket állami érdekkörbe vonták és létrehozták az Integrált Jogvédelmi Szolgálatot, amely a minisztérium egyik szervezeti egysége. (...) 194 betegszervezetet kényszerítettek be az ún. Nemzeti Betegfórumba, hogy „pótolják” a megszüntetett Nemzeti Egészségügyi Tanácsot. Ez az új szervezet állítólag a minisztérium tanácsadó testülete, de még egyszer sem jelent meg olyan híradás, hogy mást javasolt volna, mint a tárca. (...) Jellemző, hogy 2013-ban, a totális államosítás szellemében még arra is kísérletet tettek, hogy állami hatókörbe vonják a Magyar Vöröskeresztet. Az egészségügyért felelős államtitkárság által közzétett tervezet semmibe vette a Vöröskereszt függetlenségét és kormányzati intervenciót biztosító megoldásokat tartalmazott. A tervezet olyan heves és erőteljes ellenállást váltott ki, hogy a kormány jobbnak látta visszavonulni és a Magyar Vöröskeresztet békén hagyni.
2017-re sem az intézmények, sem a munkavállalók és a betegek oldaláról nem beszélhetünk valódi érdek- és jogvédelemről. A betegek az egyéni stratégiákban (ismerős orvos, hálapénz, stb.) bíznak, a még itthon, a közfinanszírozott intézetekben kitartó orvosok és ápolók fásultak és beletörődtek, de egyre többen a magánszektorba tartanak. A külföldön munkát vállalók motivációi között már nemcsak a jobb kereset és a jobb munkakörülmények találhatók meg, hanem az is, hogy úgy látják, nincs esélyük érdemben befolyásolni az egészségügy folyamatait, de nem akarnak szenvedő alanyai lenni sem.
Talán itt kell kezdeni az egészségügy megújítását. Vissza kell adni az ágazatban dolgozók és a betegek hitét abban, hogy lehet változtatni, és a fordulat cselekvő részeseivé válhatnak.
