A néma unoka

Epizodista-e vagy főszereplő, aki sokat van a színen, nem szólal meg, és négy másik színész társaságában asszisztál a fő-főszereplő monológjához, akinek viszont be nem áll a szája?
Ez a helyzet a Pisztrángötös (eredetileg: A szokás hatalma) című darabban, amelyet Thomas Bernhard írt, és a Kamra játszik Máté Gábor rendezésében.
Az öt ember a színpadon egymásra van utalva, mivel egy kamarazenei kvintettet, a címben szereplő Pisztrángötöst, Schubert remekét játsszák, illetve NEM játsszák, mert a darab arról szól, hogy az öt cirkuszművész (nem irónia, valóban cirkuszosok, egy vándortrupp tagjai) évek óta naponta próbálják, de még sohasem sikerült előadniuk. Sőt, próbálniuk sem sikerült, hiszen a próba itt nem klasszikus értelemben értendő, nem gyakorlást vagy ismétlést jelent, hanem próbálkozást. Tudniillik, hogy egyáltalán meg tudják-e szólaltatni a művet, vagy annak egy részletét.
Netán a hangszerüket, hogy egyáltalán zenei hangot adjon. Mert ez sem biztos. Nyilvánvalóan jelképről van szó, az elhivatott dilettáns lenyűgöző szörnyetegségéről és annak áldozatairól.
Az egyik áldozatot, az Unokát az egyetemi hallgató Pálmai Anna alakítja a művészet extázisában élő sarlatán színigazgató, Caribaldi (Bezerédi Zoltán) szeszélyeitől szenvedve. Az Unoka Caribaldi unokája, „civilben” kötéltáncosnő, a kvintettben a brácsás. Fő foglalkozásának megfelelően balettcipőben és föllépőruhában, azaz könnyű tüllszoknyában jön „próbára”. Nem szilfid alkat, erős és arányosan fölépített test, megfelelő hajlékonysággal, amit bizonyítania kell. A „nagypapa” ugyanis nemcsak Schubertre koncentrál (mondhatnánk: koncertál), hanem a kötéltáncra is, ezért időnként egzecíroztatja a lányt, tornagyakorlatokat végeztet vele, vezényszóra hajladoztatja, csuklóztatja, és a szám végi meghajlást ismételteti. Pálmai Anna minden gyakorlatot blazírt egykedvűséggel, szinte álomszerű mechanikával hajt végre, mint aki régen beletörődött a megváltoztathatatlanba. Ő a legkiszolgáltatottabb az alattvalók közül – fiatal is, nő is, családtag is; lemondott a lázadásról. Arcán méla unalom, idült közömbösség és álmosság, időnként el is alszik a székén ülve, késve kapja álla alá a brácsát. Aztán megadóan leengedi, hiszen minden ilyen alkalommal csak látszólag kerülünk a zenélés közvetlen közelébe: a Schubertölő tirannusnak hirtelen eszébe jut valami, „az utolsó pillanatban” leengedi hegedűvonóját, és utat nyit az újabb szóömlésnek.
Pálmai Anna érdekessé teszi az alélt bágyadtságot, ezért figyelemreméltó a szerepben. Úgy van jelen, hogy tulajdonképpen nincs jelen, még csak nem is gondol valami másra – olyan, mintha a „gyakorlási időre” hibernálná a tudatát. Motorikus automatizmust indít be, amikor a szörnyeteg zenebubus vele cserélteti a „délelőtti” és „délutáni” csellóját, ilyenkor tenyeres- talpas, kötéltáncoshoz nem illő mozdulatokkal halad a szekrénytől a székig és vissza, kiveszi az egyik rekeszből az egyik csellót, viszszateszi a másikba a másikat, jön-megy, lankadtan és kényszeredetten, akár egy lajhár perpetuum mobile. A fárasztó menetek után ledobja magát a padlóra, más-más pózba tekeredve, megadóan és nehézkesen kiterülve. Egész lényét átjárja a magába roskadt, álomkóros fáradtság. Egyetlenegyszer látszik szenvedni, de akkor nagyon. Mintha kikapcsolt állapotban is fizikai kínt élne át, előbb csak izegmozog, helyezkedik a széken, hátrahajtja a fejét, testével hátradől, félni lehet, hogy székestül hanyatt esik, de csak az ablakon néz ki nyújtózkodva, a párkány fölött hátrahajolva, ki tudja, mit lát – lehet, hogy épp a normális világot, amely fejjel lefelé nézve is emberibb annál, mint ami itt van bent. A lecke című Ionesco-egyfelvonásos Tanítványa (az is lány) szenved így az őt agyonbeszélő Tanártól. A két helyzet hasonló és egyformán abszurd, a különbség az, hogy az Unoka „megússza”. És holnap kezdheti elölről.