A mentőknél nincsenek királylányok
Mindössze két éve lehetnek Magyarországon nők is mentőápolók. A Magyar Nemzet riportja.
Két fiatal nő fogad az Országos Mentőszolgálat Markó utcai bázisán. Aki nem itt találkozik velük és nem mentős ruhában látja őket, valószínűleg soha nem találja ki, mi a foglalkozásuk, annyira valószerűtlenül törékenyek és csinosak.
Mégis, a mentőzés az életük: Székely Krisztina orvosként dolgozik az OMSZ-nál már nyolc éve, Szűcs Brigitta pedig, aki jelenleg mentőtisztnek tanul a főiskolán, a végzésig mentőápoló a Központi Mentőállomáson. Brigitta az egyike azoknak, akik két évvel ezelőtt elsőként jelentkezhettek női ápolónak a mentőszolgálat kötelékébe. Azt mondja, az első perctől csak segítőkész hozzáállást tapasztalt, ami nagyon megkönnyítette a beilleszkedését. – Elfogadják, sőt elismerik a munkámat, és egyre többen örülnek, ha velem dolgozhatnak.
A kórházakban és a betegektől is nagyon sok pozitív visszajelzést kapok. Hálás vagyok a lehetőségért, kiváltságnak érzem, hogy itt dolgozhatok – fogalmaz. Brigitta szerint bár a mentőápolói munka fizikailag megterhelő, hiszen cipelni kell a súlyos felszereléseket, a hordágyat vagy az ülőkocsit, de az igazi nehézség sokkal inkább úgy megmaradni nőnek, hogy közben ne nőként, hanem kollégaként tekintsenek rá.
S hogy ez valójában mekkora kihívás, azt a „másik”, vagyis a férfiak oldaláról a Markó utcai épület udvarán riasztásra váró főmentőápoló, Balogh János úgy jellemzi: a mentőápoló és a gépész (miként itt a gépkocsivezetőket nevezik) egyelőre még férfiszakma, ahol ezért a lányoknak kell alkalmazkodniuk, mert ők vannak kevesebben.
De – mint mondja – itt nagyon gyorsan befogadták a lányokat, akik ügyesen terelgetik, irányítják „a fiúkat”, és bizonyították szakmai rátermettségüket. Székely Krisztina doktornő szerint ez utóbbi a kulcs: nem az a lényeg, hogy férfi vagy nő megy-e ki egy beteghez, hanem az, hogy birtokában van-e a szükséges tudásnak, képességeknek.
