A libidó a műgyűjtésben
2006. november 01. 00:00
Folytatás az 1. oldalról
– A gyűjtés kifejezetten férfiambíció, elsősorban a negyvenesötvenes sikeres uraké, akik valahol még szeretnének bizonyítani – állítja Ébli Gábor esztéta, aki a nemrég megjelent könyvéhez – Magyar Műgyűjtemények 1945– 2005 (Enciklopédia Kiadó) –, illetve a megjelenés előtt álló hasonló témájú műveihez több mint száz interjút készített a legjelentősebb magyar műgyűjtőkkel. – Persze, akik ma képzőművészetet kezdenek gyűjteni, elsősorban befektetési céllal teszik. Sokan szeretnek biztosra menni, és klaszszikusokat vásárolnak. De hamar szembesülnek azzal, hogy magas áruk miatt nagy haszonra már nemigen lehet szert tenni velük, sok a hamisítvány, ezért nagy nyereséget és szellemi kalandot inkább a névtelen vagy élő művészek fölfedezése hozhat.
A Kádár-korszak értékes kortárs gyűjteményeinek történetéből is látszik, hogy a gyűjtés nemcsak befektetés – önmegvalósítás is. A gyűjtő több a műtárgytulajdonosnál: koncepciója van. Kiválaszt egy-két művészt, egy csoportot, egy irányzatot vagy technikát, és a saját ízlése szerint gyarapítja, rendezi. Horribile dictu – a libidó mértékétől függően –, akár hatalmi játék céljává és eszközévé is teszi. A még névtelen kortárs művészt ugyanis menedzselni kell: kiállításokat szervezni, katalógust, cikkeket íratni róla, megismertetni a nagyközönséggel, sőt, elismertetni a művészettörténész szakmával.
– Deák Dénest tekintjük a Kádár-korszak első ilyen művészetmenedzserének – említ példát Ébli Gábor –, aki igen sokat tett az általa diktált ízlés elterjesztéséért. Ő fedezte fel például Farkasházy Miklóst, akinek tavaly télen volt kiállítása, és akiről – noha a művészettörténeti kánon szélén helyezkedik el – vastag könyv is született.
Kérdés, mi a korlátja ennek a fajta gyűjtői aktivitásnak, vagyis elvben bárkiből lehet-e „jegyzett” művészt csinálni. Az esztéta szerint ezt a határt a könyvek és a múzeumok jelentik. E kettőt a művészettörténész szakma igyekszik kontrollálni. Ami erős motiváló erő is lehet egy gyűjtőnek: elismertséget szerezni olyan művész számára, akit a kényes ízlésű szakma negligál. A kortárs gyűjtésben fölértékelődik az „amatőr” fogalma.
– A reneszánsz művészettel nehéz úgy foglalkozni, hogy az illető nem ért hozzá – magyarázza Ébli Gábor. – A kortárs közegben viszont nem feltétlenül érték a diploma, elég lehet az érzékenység, a kifejezés erejének felismerése, a kvalitásérzék.
Kortárs gyűjtés – még gyerekcipőben
Nem mindenki mer az amatörizmusára hagyatkozni, különösen kezdetben. Érdekes módon kevesen tájékozódnak a szaksajtóból. Pedig negyedik éve létezik például olyan képzőművészeti magazin, amely mind könnyed, olvasmányos nyelvezetével, mind témaválasztásával a kortárs művészetben való eligazodás segítését tűzte ki célul. Topor Tünde művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője azt mondja, mivel a vizuális nevelés, a rajzoktatás, a művészettörténeti ismeretek tanítása az iskolában teljesen elhanyagolt terület, az embereknek semmilyen fogódzójuk nincs, nem tudják, mire figyeljenek. A magazin szerkesztői a nemzetközi képzőművészeti vásárokon térképezik fel a trendeket.
– Nézzük a hazai kiállításokat is, eljárunk műtermekbe, de nem írunk kemény kritikákat. Mivel gyerekcipőben jár még a kortárs művészet gyűjtése, inkább a tájékoztatást tartjuk feladatunknak. Akit nem tartunk jónak, azt egyszerűen nem tesszük bele a lapba. Topor Tünde szerint nehéz ma egységes képet alkotni arról, kik az ígéretes kortárs alkotók. A Nemzeti Galéria kis kortárs gyűjteményéből az utóbbi évek termése már hiányzik. Most éppen látható egy összegző jellegű kiállítás a Ludwig Múzeumban, ami a Strabag cég által támogatott művészek tízéves anyagát mutatja be. Ebből nagyjából érzékelhető a hazai trend, de legalábbis az adott kuratórium által jónak tartott művészi ízlés, irányzat. A kortárs galériák anyaga alapján is nehéz tájékozódni, legfőképpen, mert alig vannak – csak kortárs képekkel kevés tud megélni a piacon. – Miközben a nem kortárs képekkel foglalkozó aukciós házak dübörögnek, a kortárs vásárlás messze alatta marad a kívánatosnak – állítja a főszerkesztő. – A galériás rendszer még éppen csak kialakulóban van. Tág határok közt mozognak az árak, akár nagyon jól is lehet vásárolni.
Kulturális szerepvállalás
A Mission Art Galéria két művészettörténész tulajdonosa például kettős profillal igyekszik – egészen jól – fennmaradni. Ahogyan Jurecskó László megfogalmazta üzleti filozófiájukat: a holt művészekből tartják fenn az élőket. Évente 5-6-szor rendeznek kortárs művészeti kiállítást, és szépen adogatnak el kortárs műveket. De azt a fajta menedzselést, ami egy művész „megcsinálása”, nem tudják vállalni. Ehhez olyan exkluzív szerződést kellene kötni a művésszel, amelyben meghatározná a galéria, hogy képet csak rajta keresztül szabad eladnia, cserébe vállalná egy kialkudott havi apanázs folyósítását, kiállítások rendezését, nemzetközi vásárokon való bemutatását, katalógusok kiadását.
– Csakhogy ez sokba kerül. Állami támogatást, szponzort nehéz találni. Sok óriáscég költ műtárgyvásárlásra, de egyenesen a művészektől vásárolnak, a galériákat megkerülve. Ez olyan, mintha a tejet nem a közértben venném, hanem a tehenes gazdától. Márpedig az a galéria, amelyik három éven belül nem tudja kiépíteni a vevőkörét, tönkremegy. Kérdés, hogy kell-e a művészeknek a nyakukban cipelni és eltartani a galériákat és a magyar képzőművészetet?
– Semmiképpen – igazít el Ébli Gábor. – De tisztességesnek kell maradni: ugyanazt az árat kérni a műteremben, mint a galériában. A galériák megkerülése – a művész és a gyűjtő számára egyaránt – rövid távon haszon, hosszú távon öngyilkosság. Mert lehet, hogy a gyűjtő olcsón vásárolt, de a művész nem fejlődik a galériába való befektetés nélkül. Ezt mindkét oldal kezdi felismerni.
A Mission Art Galéria igazi sikertörténete volt a magyar avantgárd egyik legérdekesebb figurájának, Mattis-Teutch Jánosnak a megismertetése.
– Ez egy több tízmilliós projekt és ötéves történet. Majdnem tönkre is mentünk belé – mondja Jurecskó László. – Budapest és München után kiállítottunk Los Angelesben, Bécsben, Berlinben, Stuttgartban, Londonban, most visszük Moszkvába. Készítettünk több katalógust is három nyelven. Kortársban nem volt hasonló nagyságrendű vállalkozásunk, biztos bukásra is lett volna ítélve szponzor és állami támogatás nélkül. Nem véletlen, hogy nincs olyan magyar művész, akinek sikerült volna betörnie az Egyesült Államok piacára. Márpedig Európa kevés. Aki nincs ott New Yorkban, az nem „létezik.”
A hazai gyűjtők is beletörődnek nyilván, hogy kis ország, kis piac, kis haszon, kis ismertség. Ezzel nem feltétlenül arányos mértékű az erkölcsi nyereség, különösen, ha kortárs gyűjtésről van szó. Először is izgalmas születésében látni a jelenkori művészetet: napi kapcsolatban lenni a művésszel és a hasonló érdeklődésű gyűjtőkkel. De ennél többről is szó van. Ébli Gábor szerint a műgyűjtés érzékelhetően táplálja a társadalomban a polgári büszkeséget, és okkal.
– A gyűjtés: kiállás a saját ízlés mellett, sőt, kulturális szerepvállalás. Ezzel a gyűjtő nem kevesebbet tesz, mint hogy elkezdi alulról fölépíteni közös kultúránkat.
– A gyűjtés kifejezetten férfiambíció, elsősorban a negyvenesötvenes sikeres uraké, akik valahol még szeretnének bizonyítani – állítja Ébli Gábor esztéta, aki a nemrég megjelent könyvéhez – Magyar Műgyűjtemények 1945– 2005 (Enciklopédia Kiadó) –, illetve a megjelenés előtt álló hasonló témájú műveihez több mint száz interjút készített a legjelentősebb magyar műgyűjtőkkel. – Persze, akik ma képzőművészetet kezdenek gyűjteni, elsősorban befektetési céllal teszik. Sokan szeretnek biztosra menni, és klaszszikusokat vásárolnak. De hamar szembesülnek azzal, hogy magas áruk miatt nagy haszonra már nemigen lehet szert tenni velük, sok a hamisítvány, ezért nagy nyereséget és szellemi kalandot inkább a névtelen vagy élő művészek fölfedezése hozhat.
A Kádár-korszak értékes kortárs gyűjteményeinek történetéből is látszik, hogy a gyűjtés nemcsak befektetés – önmegvalósítás is. A gyűjtő több a műtárgytulajdonosnál: koncepciója van. Kiválaszt egy-két művészt, egy csoportot, egy irányzatot vagy technikát, és a saját ízlése szerint gyarapítja, rendezi. Horribile dictu – a libidó mértékétől függően –, akár hatalmi játék céljává és eszközévé is teszi. A még névtelen kortárs művészt ugyanis menedzselni kell: kiállításokat szervezni, katalógust, cikkeket íratni róla, megismertetni a nagyközönséggel, sőt, elismertetni a művészettörténész szakmával.
– Deák Dénest tekintjük a Kádár-korszak első ilyen művészetmenedzserének – említ példát Ébli Gábor –, aki igen sokat tett az általa diktált ízlés elterjesztéséért. Ő fedezte fel például Farkasházy Miklóst, akinek tavaly télen volt kiállítása, és akiről – noha a művészettörténeti kánon szélén helyezkedik el – vastag könyv is született.
Kérdés, mi a korlátja ennek a fajta gyűjtői aktivitásnak, vagyis elvben bárkiből lehet-e „jegyzett” művészt csinálni. Az esztéta szerint ezt a határt a könyvek és a múzeumok jelentik. E kettőt a művészettörténész szakma igyekszik kontrollálni. Ami erős motiváló erő is lehet egy gyűjtőnek: elismertséget szerezni olyan művész számára, akit a kényes ízlésű szakma negligál. A kortárs gyűjtésben fölértékelődik az „amatőr” fogalma.
– A reneszánsz művészettel nehéz úgy foglalkozni, hogy az illető nem ért hozzá – magyarázza Ébli Gábor. – A kortárs közegben viszont nem feltétlenül érték a diploma, elég lehet az érzékenység, a kifejezés erejének felismerése, a kvalitásérzék.
Kortárs gyűjtés – még gyerekcipőben
Nem mindenki mer az amatörizmusára hagyatkozni, különösen kezdetben. Érdekes módon kevesen tájékozódnak a szaksajtóból. Pedig negyedik éve létezik például olyan képzőművészeti magazin, amely mind könnyed, olvasmányos nyelvezetével, mind témaválasztásával a kortárs művészetben való eligazodás segítését tűzte ki célul. Topor Tünde művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője azt mondja, mivel a vizuális nevelés, a rajzoktatás, a művészettörténeti ismeretek tanítása az iskolában teljesen elhanyagolt terület, az embereknek semmilyen fogódzójuk nincs, nem tudják, mire figyeljenek. A magazin szerkesztői a nemzetközi képzőművészeti vásárokon térképezik fel a trendeket.
– Nézzük a hazai kiállításokat is, eljárunk műtermekbe, de nem írunk kemény kritikákat. Mivel gyerekcipőben jár még a kortárs művészet gyűjtése, inkább a tájékoztatást tartjuk feladatunknak. Akit nem tartunk jónak, azt egyszerűen nem tesszük bele a lapba. Topor Tünde szerint nehéz ma egységes képet alkotni arról, kik az ígéretes kortárs alkotók. A Nemzeti Galéria kis kortárs gyűjteményéből az utóbbi évek termése már hiányzik. Most éppen látható egy összegző jellegű kiállítás a Ludwig Múzeumban, ami a Strabag cég által támogatott művészek tízéves anyagát mutatja be. Ebből nagyjából érzékelhető a hazai trend, de legalábbis az adott kuratórium által jónak tartott művészi ízlés, irányzat. A kortárs galériák anyaga alapján is nehéz tájékozódni, legfőképpen, mert alig vannak – csak kortárs képekkel kevés tud megélni a piacon. – Miközben a nem kortárs képekkel foglalkozó aukciós házak dübörögnek, a kortárs vásárlás messze alatta marad a kívánatosnak – állítja a főszerkesztő. – A galériás rendszer még éppen csak kialakulóban van. Tág határok közt mozognak az árak, akár nagyon jól is lehet vásárolni.
Kulturális szerepvállalás
A Mission Art Galéria két művészettörténész tulajdonosa például kettős profillal igyekszik – egészen jól – fennmaradni. Ahogyan Jurecskó László megfogalmazta üzleti filozófiájukat: a holt művészekből tartják fenn az élőket. Évente 5-6-szor rendeznek kortárs művészeti kiállítást, és szépen adogatnak el kortárs műveket. De azt a fajta menedzselést, ami egy művész „megcsinálása”, nem tudják vállalni. Ehhez olyan exkluzív szerződést kellene kötni a művésszel, amelyben meghatározná a galéria, hogy képet csak rajta keresztül szabad eladnia, cserébe vállalná egy kialkudott havi apanázs folyósítását, kiállítások rendezését, nemzetközi vásárokon való bemutatását, katalógusok kiadását.
– Csakhogy ez sokba kerül. Állami támogatást, szponzort nehéz találni. Sok óriáscég költ műtárgyvásárlásra, de egyenesen a művészektől vásárolnak, a galériákat megkerülve. Ez olyan, mintha a tejet nem a közértben venném, hanem a tehenes gazdától. Márpedig az a galéria, amelyik három éven belül nem tudja kiépíteni a vevőkörét, tönkremegy. Kérdés, hogy kell-e a művészeknek a nyakukban cipelni és eltartani a galériákat és a magyar képzőművészetet?
– Semmiképpen – igazít el Ébli Gábor. – De tisztességesnek kell maradni: ugyanazt az árat kérni a műteremben, mint a galériában. A galériák megkerülése – a művész és a gyűjtő számára egyaránt – rövid távon haszon, hosszú távon öngyilkosság. Mert lehet, hogy a gyűjtő olcsón vásárolt, de a művész nem fejlődik a galériába való befektetés nélkül. Ezt mindkét oldal kezdi felismerni.
A Mission Art Galéria igazi sikertörténete volt a magyar avantgárd egyik legérdekesebb figurájának, Mattis-Teutch Jánosnak a megismertetése.
– Ez egy több tízmilliós projekt és ötéves történet. Majdnem tönkre is mentünk belé – mondja Jurecskó László. – Budapest és München után kiállítottunk Los Angelesben, Bécsben, Berlinben, Stuttgartban, Londonban, most visszük Moszkvába. Készítettünk több katalógust is három nyelven. Kortársban nem volt hasonló nagyságrendű vállalkozásunk, biztos bukásra is lett volna ítélve szponzor és állami támogatás nélkül. Nem véletlen, hogy nincs olyan magyar művész, akinek sikerült volna betörnie az Egyesült Államok piacára. Márpedig Európa kevés. Aki nincs ott New Yorkban, az nem „létezik.”
A hazai gyűjtők is beletörődnek nyilván, hogy kis ország, kis piac, kis haszon, kis ismertség. Ezzel nem feltétlenül arányos mértékű az erkölcsi nyereség, különösen, ha kortárs gyűjtésről van szó. Először is izgalmas születésében látni a jelenkori művészetet: napi kapcsolatban lenni a művésszel és a hasonló érdeklődésű gyűjtőkkel. De ennél többről is szó van. Ébli Gábor szerint a műgyűjtés érzékelhetően táplálja a társadalomban a polgári büszkeséget, és okkal.
– A gyűjtés: kiállás a saját ízlés mellett, sőt, kulturális szerepvállalás. Ezzel a gyűjtő nem kevesebbet tesz, mint hogy elkezdi alulról fölépíteni közös kultúránkat.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
