MIHALICZ CSILLA cikkei

Látszólag egy Váli Dezső-festménnyel kezdődött – egy nehéz nap végén, hazafelé menet, egy tihanyi kiállításon támadt erős vággyal. Valójában „von Haus aus”: családi eredetű a művészetek iránti heves vonzódás, amiből előbb egy kép lett, aztán az egyik legdinamikusabban fejlődő kortárs magyar képzőművészeti gyűjtemény. A tulajdonosa dr. Nagy Miklós, a győri kórház szülésznőgyógyász- genetikus szakorvosa, a hazai Ultrahang Társaság vezetőségének tagja
A zenészek életrajzát többnyire úgy is el lehetne kezdeni: volt otthon egy zongora. Az ön családjában, ugye, volt otthon egy kép?
– Ennél meghatározóbb, hogy van egy édesanyám, aki nagyon tehetséges ember. Gyerekkoromban sokat láttam őt festegetni, hallottam zongorázni, írt verseket is. Nagyatádon laktunk, a ház mögött az udvarunk a folyópartig elért, ráláttunk a dombokra. A házunk még akkor is romos volt, amikor én kisgyerek voltam. Egy nagy széles ágyban aludtunk, a vaskályhában égett csak a tuz, és telente nem lehetett több tíz foknál odabent. Míg anyámék vacsora után elpakoltak a konyhában, a húgommal befeküdtünk a dunyhák alá, és bemelegítettük előbb az ő részükön, aztán a magunkén az ágyat. És ettől olyan boldog összetartozás- érzésünk volt. Apám a Horthy-korszakban katonaiskolába járt, ezért a háború után osztályellenségnek számított. A téglagyárban talicskázta az agyagot, anyám pedig kapált a téeszben.
A szülők ragaszkodtak ahhoz, hogy értelmiségi pályára menjenek a gyerekeik, hogy aztán a jég hátán is megéljenek?
– Nem befolyásoltak ők minket semmiben. Rengeteg könyv volt otthon, utaztunk, sokat meséltek, emlékszem, tekerős diafilmeken történeteket vetítettek nekünk a magyar történelemről. Megkaptuk a kultúra alapjait, illatát, épp eleget ahhoz, hogy fölkeltse a kíváncsiságunkat.
Ezek szerint a humán muveltségre volt fogékony, miért lett mégis orvos?
– Sosem bírtam szenvedést látni. Emlékszem, mennyire megviselt, amikor a velünk szembeni tüzéptelepen a fuvarosok annyira megpakolták a kocsit, hogy a ló nem bírt elindulni, ekkor meggyújtottak a hasa alatt egy csomag szénát. És egy cigányfiú képe is előttem van. Nagy nyomorban éltek, gyakran bekopogtak, nincs-e ruha vagy valami munka. A nagymamám az egyik fiúnak megengedte, hogy behordja a szenet. Mezítláb jött, pedig már késő ősz volt, fölmarkolt egy-egy brikettet. Együgyu volt szegény. Láttuk, hogy folynak a könnyek az arcán. Kiderült, hogy fáj a füle. Vinnyogott a fájdalomtól. A nagymamám adott neki meleg sót, hogy tegye a fülére.
Úgy látom, a választásait általában konkrét élmények befolyásolják. Így van ez a gyujtéssel is?
– Többnyire igen. Amikor először voltam Gaál József mutermében, még nem értettem, miféle tudat alatti rétegekhez kötődnek bennem a képei. Az egyik komor, sötét képe nagyon megtetszett. Kérdeztem, mi a címe, azt felelte: Nagyme. Megdöbbentem. Éppen előző napon kellett e-mail-címet nyitnom, és a nevemből állítottam össze: nagyme. Megmutatta más festményeit is – torz, embriószeru lényeket ábrázoltak. Hazamentem, és elővettem azokat a fotókat, amelyeket, mint ultrahangos orvos, éveken át készítettem azokról a magzatokról, akiket fejlődési rendellenesség miatt idő előtt „megszülettünk”. És megláttam ugyanazokat a torz, az anatómiának ellentmondó vonalakat, testarányokat, amelyeket Gaál József festményein. A gyujteményem jelentős része ilyen rejtelmes együtthatások révén jött létre. A kép bennem úgy muködik, mint egy katalizátor: beleivódik az agyamba a látvány, pezseg a neuronok közti ágas-bogas járatokban, és valamilyen hangulatot kelt. Ha ez a pezsgés nem indul el, akkor tudom, hogy a kép nem jó. Két erős vonzódás van bennem: az egyik a szépség, harmónia iránt, amelyet a kiegyensúlyozott színekben, formákban találok meg, a festészeti vonulatok közt a lírai absztraktban. Ennek fő képviselői a gyujteményemben például Váli Dezső, Vojnich Erzsébet, Szüts Miklós. A másik, ami vonz: a félelmetes, a szúrós, kellemetlen, torz, sötét világ. Ez éppúgy körülvesz minket, mint a harmónia, és kínzó érzés szembesülni vele. A gyujteményemben El Kazovszkij muvei ilyenek – gyötrelmesek és csodálatosak.
Miért kezdett bele a mugyujtésbe? Üres volt otthon a fal?
– Megláttam egy Váli Dezsőfestményt, és odaszegeződtem elé. Csalódással teli nehéz nap állt mögöttem, Szabadkáról jöttünk éppen egy barátommal, megálltunk Tihanyban, betértünk egy kiállításra. Kiderítettem, hogyan lehet megvenni a képet, aztán vettem még másokat. Három év alatt lett ötven képem. Hihetetlenül erős szenvedéllyé tud lenni a gyujtés. Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy mivel ebben a korban élek, olyan képekkel kell magam körülvenni, amelyek ezt a kort fejezik ki. Amikor tele feszültséggel, stresszel hazamegyek, és látom ezeket a képeket, az engem pihentet, akárcsak egy jó könyv. Nem a birtoklási vágy vezérel. Láthatta, a szobámban van egy Bálint Endre-kép, az Itt már jártam valaha. Reprodukció. Az eredeti nem eladó, nem is volna rá pénzem. De mivel úgy éreztem, nem lehet nélküle élnem, egy profi fotóssal méretarányosan lefényképeztettem, így mindennap láthatom. Nekem a képek dús, összetett élményt adnak. A színek mélyen befészkelték magukat az agyamba, és a látványhoz sok egyéb érzéki élmény is társul. Még gyerekkoromban megfigyeltem, hogy különös kapcsolat van a hangok és a színek között. Amikor tanultam zongorázni, észrevettem, hogy a hangoknak, hangnemeknek színük van: az F-dúrnak zöld, a B-dúrnak kármin, az E-dúrnak narancs.
Hogyan vásárol? Eljár a mutermekbe, barátkozik a festőkkel?
– Igen. Nézem a készülő muveket, beszélgetünk, megváltjuk a világot, és ha valamelyik képre rezonálok, akkor megpróbálom megszerezni.
Szokott a minőséget illetően tévedni?
– Persze. És sokszor előfordul, hogy állok egy kép előtt, és nem értem. Ilyenkor arra gondolok, hogy vagy az én vizuális kultúrámmal, vagy a képpel van baj. Veszélyes a trendekhez igazodni, de sokan megteszik. Nem alakítanak ki saját véleményt, csak azt nézik, mások mit mondanak.
Leginkább az absztrakt geometrikus képekkel nem tudnak mit kezdeni az emberek. Önre miként hatnak például Nádler István képei?
– Lenyugöz az őserő, amivel fest. Mintha az ősrobbanás előtti világot ábrázolná, amikor az energia őrült erővel kiáramlott, és szeszélyes vonalakban kavargott.
Vojnich Erzsébettől is elég sok képe van. Benne mi fogja meg?
– Az üres terek. Nincs a képen más, mint egy szoba, egy faliképpel és egy hokedlival, esetleg lelóg egy villanykörte a plafonról, slussz. Igazi hatást azzal kelt, ami nincs a képein: valaki, akinek ott kéne lennie. A hiányt, a magányosságot festi érzékeny faktúrával.
Ha Rippl-Rónait, a nagybányai festők képeit, és mondjuk, a francia „vadakat” egy áron kínálnák a mai muvészek képeivel, akkor is kortársakat gyujtene?
 – Attól függ, hogy a muvészek által felvetett kérdésekből engem éppen mi érdekelne. Például a nagybányai iskola nem hoz lázba. Valahogy úgy muködik ez nálam, hogy ha van egy stílusirányzat, amelynek az alapmunkái kiválóak, de azután sok epigonját, huszadrangú követőjét láttam mindenfelé, az alapmuvek sem tunnek már annyira izgalmasnak.
Ezek szerint a kortárs megértéséhez háttértudás kell, és nem önmagában a mu érvényesül.
– Igen. Háttértudás hiányában jönnek létre a nagyon vegyes gyujtemények, amelyekben a gagyitól a remekmuig minden van.
Szokott eladni, amikor valamin túllép?
– Nem nagyon. A gyujteményem gyengébb darabjai is részei az életemnek. Valaha hatással voltak rám, és ez ma is fontos. Ha hazamennék, és nem lennének ott, ürességet éreznék. Mint amikor egy szerelmet veszít el az ember.
Azért ugye nem bánja, ha anyagilag is nyeresége van egy képből?
 – Nem törekszem rá, és ez baj. Például mert mindkét fiam felnőtt, és kellene nekik lakás. Én pedig minden pénzemet a képekbe tettem bele. Lelkiismeret-furdalásom is van emiatt. Egyébként adtam már el, amikor építkeztünk, és egy héten belül nagy összeget kellett előteremtenem. A családom is szereti a képeket, bár néha éreztetik, hogy észrevehetném, más is van a világban. De azt is tudják, hogy amikor majd én nem leszek, akkor esetleg egy kép árából futja majd egy lakásra.
Az is vezérli, hogy maradandó értéket hozzon létre?
– Nem. Csak idő kérdése, és minden az enyészeté lesz.
Van önben egy elvetélt muvész, aki sok irányban tehetséges?
– Van, csak sajnos egyik bennem élő muvész sem eléggé tehetséges. Az a szerencsém, hogy ezt időben beláttam. Festeni szerettem volna, de nem ment. A képgyujtésnek pedig az a varázsa, hogy mások megfestik helyettem, amit igazából én szerettem volna. Egy időben mindent félretettem, és csak a szakmámat muveltem. Aztán amikor úgy éreztem, hogy már értek hozzá annyira, hogy nem kerülök börtönbe, akkor kezdtem gyujteni. Egy éve pedig újra készítek fotókat. Valaha, még az analóg korszakban voltak kiállításaim, és most újra lesz egy sorozatom. Kell valami kreatív tevékenység.
A gyujtés is az: egyfajta önkifejezés.
– Igen. Elárul, megmutatja, mennyi exhibicionizmus szorult belém. Vigyáznom kell, hogy ne tegyen önteltté, ne dicsekedjem túl sokat vele.

Folytatás az 1. oldalról
– A gyűjtés kifejezetten férfiambíció, elsősorban a negyvenesötvenes sikeres uraké, akik valahol még szeretnének bizonyítani – állítja Ébli Gábor esztéta, aki a nemrég megjelent könyvéhez – Magyar Műgyűjtemények 1945– 2005 (Enciklopédia Kiadó) –, illetve a megjelenés előtt álló hasonló témájú műveihez több mint száz interjút készített a legjelentősebb magyar műgyűjtőkkel. – Persze, akik ma képzőművészetet kezdenek gyűjteni, elsősorban befektetési céllal teszik. Sokan szeretnek biztosra menni, és klaszszikusokat vásárolnak. De hamar szembesülnek azzal, hogy magas áruk miatt nagy haszonra már nemigen lehet szert tenni velük, sok a hamisítvány, ezért nagy nyereséget és szellemi kalandot inkább a névtelen vagy élő művészek fölfedezése hozhat.
A Kádár-korszak értékes kortárs gyűjteményeinek történetéből is látszik, hogy a gyűjtés nemcsak befektetés – önmegvalósítás is. A gyűjtő több a műtárgytulajdonosnál: koncepciója van. Kiválaszt egy-két művészt, egy csoportot, egy irányzatot vagy technikát, és a saját ízlése szerint gyarapítja, rendezi. Horribile dictu – a libidó mértékétől függően –, akár hatalmi játék céljává és eszközévé is teszi. A még névtelen kortárs művészt ugyanis menedzselni kell: kiállításokat szervezni, katalógust, cikkeket íratni róla, megismertetni a nagyközönséggel, sőt, elismertetni a művészettörténész szakmával.
– Deák Dénest tekintjük a Kádár-korszak első ilyen művészetmenedzserének – említ példát Ébli Gábor –, aki igen sokat tett az általa diktált ízlés elterjesztéséért. Ő fedezte fel például Farkasházy Miklóst, akinek tavaly télen volt kiállítása, és akiről – noha a művészettörténeti kánon szélén helyezkedik el – vastag könyv is született.
Kérdés, mi a korlátja ennek a fajta gyűjtői aktivitásnak, vagyis elvben bárkiből lehet-e „jegyzett” művészt csinálni. Az esztéta szerint ezt a határt a könyvek és a múzeumok jelentik. E kettőt a művészettörténész szakma igyekszik kontrollálni. Ami erős motiváló erő is lehet egy gyűjtőnek: elismertséget szerezni olyan művész számára, akit a kényes ízlésű szakma negligál. A kortárs gyűjtésben fölértékelődik az „amatőr” fogalma.
– A reneszánsz művészettel nehéz úgy foglalkozni, hogy az illető nem ért hozzá – magyarázza Ébli Gábor. – A kortárs közegben viszont nem feltétlenül érték a diploma, elég lehet az érzékenység, a kifejezés erejének felismerése, a kvalitásérzék.
Kortárs gyűjtés – még gyerekcipőben
Nem mindenki mer az amatörizmusára hagyatkozni, különösen kezdetben. Érdekes módon kevesen tájékozódnak a szaksajtóból. Pedig negyedik éve létezik például olyan képzőművészeti magazin, amely mind könnyed, olvasmányos nyelvezetével, mind témaválasztásával a kortárs művészetben való eligazodás segítését tűzte ki célul. Topor Tünde művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője azt mondja, mivel a vizuális nevelés, a rajzoktatás, a művészettörténeti ismeretek tanítása az iskolában teljesen elhanyagolt terület, az embereknek semmilyen fogódzójuk nincs, nem tudják, mire figyeljenek. A magazin szerkesztői a nemzetközi képzőművészeti vásárokon térképezik fel a trendeket.
– Nézzük a hazai kiállításokat is, eljárunk műtermekbe, de nem írunk kemény kritikákat. Mivel gyerekcipőben jár még a kortárs művészet gyűjtése, inkább a tájékoztatást tartjuk feladatunknak. Akit nem tartunk jónak, azt egyszerűen nem tesszük bele a lapba. Topor Tünde szerint nehéz ma egységes képet alkotni arról, kik az ígéretes kortárs alkotók. A Nemzeti Galéria kis kortárs gyűjteményéből az utóbbi évek termése már hiányzik. Most éppen látható egy összegző jellegű kiállítás a Ludwig Múzeumban, ami a Strabag cég által támogatott művészek tízéves anyagát mutatja be. Ebből nagyjából érzékelhető a hazai trend, de legalábbis az adott kuratórium által jónak tartott művészi ízlés, irányzat. A kortárs galériák anyaga alapján is nehéz tájékozódni, legfőképpen, mert alig vannak – csak kortárs képekkel kevés tud megélni a piacon. – Miközben a nem kortárs képekkel foglalkozó aukciós házak dübörögnek, a kortárs vásárlás messze alatta marad a kívánatosnak – állítja a főszerkesztő. – A galériás rendszer még éppen csak kialakulóban van. Tág határok közt mozognak az árak, akár nagyon jól is lehet vásárolni.
Kulturális szerepvállalás
A Mission Art Galéria két művészettörténész tulajdonosa például kettős profillal igyekszik – egészen jól – fennmaradni. Ahogyan Jurecskó László megfogalmazta üzleti filozófiájukat: a holt művészekből tartják fenn az élőket. Évente 5-6-szor rendeznek kortárs művészeti kiállítást, és szépen adogatnak el kortárs műveket. De azt a fajta menedzselést, ami egy művész „megcsinálása”, nem tudják vállalni. Ehhez olyan exkluzív szerződést kellene kötni a művésszel, amelyben meghatározná a galéria, hogy képet csak rajta keresztül szabad eladnia, cserébe vállalná egy kialkudott havi apanázs folyósítását, kiállítások rendezését, nemzetközi vásárokon való bemutatását, katalógusok kiadását.
– Csakhogy ez sokba kerül. Állami támogatást, szponzort nehéz találni. Sok óriáscég költ műtárgyvásárlásra, de egyenesen a művészektől vásárolnak, a galériákat megkerülve. Ez olyan, mintha a tejet nem a közértben venném, hanem a tehenes gazdától. Márpedig az a galéria, amelyik három éven belül nem tudja kiépíteni a vevőkörét, tönkremegy. Kérdés, hogy kell-e a művészeknek a nyakukban cipelni és eltartani a galériákat és a magyar képzőművészetet?
– Semmiképpen – igazít el Ébli Gábor. – De tisztességesnek kell maradni: ugyanazt az árat kérni a műteremben, mint a galériában. A galériák megkerülése – a művész és a gyűjtő számára egyaránt – rövid távon haszon, hosszú távon öngyilkosság. Mert lehet, hogy a gyűjtő olcsón vásárolt, de a művész nem fejlődik a galériába való befektetés nélkül. Ezt mindkét oldal kezdi felismerni.
A Mission Art Galéria igazi sikertörténete volt a magyar avantgárd egyik legérdekesebb figurájának, Mattis-Teutch Jánosnak a megismertetése.
 – Ez egy több tízmilliós projekt és ötéves történet. Majdnem tönkre is mentünk belé – mondja Jurecskó László. – Budapest és München után kiállítottunk Los Angelesben, Bécsben, Berlinben, Stuttgartban, Londonban, most visszük Moszkvába. Készítettünk több katalógust is három nyelven. Kortársban nem volt hasonló nagyságrendű vállalkozásunk, biztos bukásra is lett volna ítélve szponzor és állami támogatás nélkül. Nem véletlen, hogy nincs olyan magyar művész, akinek sikerült volna betörnie az Egyesült Államok piacára. Márpedig Európa kevés. Aki nincs ott New Yorkban, az nem „létezik.”
A hazai gyűjtők is beletörődnek nyilván, hogy kis ország, kis piac, kis haszon, kis ismertség. Ezzel nem feltétlenül arányos mértékű az erkölcsi nyereség, különösen, ha kortárs gyűjtésről van szó. Először is izgalmas születésében látni a jelenkori művészetet: napi kapcsolatban lenni a művésszel és a hasonló érdeklődésű gyűjtőkkel. De ennél többről is szó van. Ébli Gábor szerint a műgyűjtés érzékelhetően táplálja a társadalomban a polgári büszkeséget, és okkal.
– A gyűjtés: kiállás a saját ízlés mellett, sőt, kulturális szerepvállalás. Ezzel a gyűjtő nem kevesebbet tesz, mint hogy elkezdi alulról fölépíteni közös kultúránkat.