A leselejtezés kultúrája

– Egy beültetéseket végző intézet orvosa fogalmazott így: „nem játszunk Istent. Ellenben sokszor érezzük a Teremtő leheletét az arcunkon, bátorító kezét a vállunkon.”

– Én pedig azt érzem, hogy az emberiség észre sem veszi, milyen határokat feszeget. Pontosabban lép át. Tegyünk fel néhány egyszerű kérdést. Ki és milyen alapon dönti el például, hogy míg egy házaspárnak joga van a lombikgyermekhez, addig egy egyedülálló nőnek már nem? És milyen alapon? Ha következetesek vagyunk, és a „jogunk van hozzá” elvhez ragaszkodunk, miért akarjuk megszabni, ki vehet részt az eljárásban, és ki nem?

Ki dönti el például, hogy egy 35 éves nő még „próbálkozhat”, egy 45 éves már nem? Emberi valószínűség-számítások alapján hozunk egy konszenzusos döntést, hogy mekkora az az egészségügyi kockázat, amit még vállalunk, és mekkora, amit már nem?

Tudom, az alapkérdés még nem ez, de játsszunk el a gondolattal: ha az Istentől kapott tudomány egyszer majd lehetővé teszi, hogy a szülők megválaszthatják születendő gyermekük haja színét, nemét, képességeit, akkor is a Teremtő leheletét érezve fognak az orvosok beavatkozni? Lesz, aki még ebben sem fog semmi kivetnivalót látni, megint mások viszont ezen a ponton már megálljt parancsolnának? És ki dönti el, kinek adjunk majd igazat? A kulcs ez: hol a határ?

Ha a tudomány lehetővé teszi, hogy egy embrióról előre pontosan lehet tudni, milyen betegséget hordoz, esetleg még azt is, hogy várhatóan hány évig fog élni, akkor majd a szülők azt is eldönthetik, egyáltalán megszülessen-e? Ez lesz a jövő? És lesznek, aki megmagyarázzák majd a döntésüket, és lesznek, akik szerint ez már túlzás? Mert mondjuk „megelégszenek” a puszta lombikprogrammal? És kinek lesz igaza? Megint csak hol a határ? Ki fogja eldönteni, mi etikus „még”, és mi nem?

Ráadásul ezek a kérdések már nagyon is aktuálisak. Nemrég hallottam valakitől: kiderült, hogy a gyerek Down-kóros lesz. Nem lenne szabad megszületnie! A hideg kirázott. A leselejtezés kultúrája, ahogy Ferenc pápa fogalmazott, borzasztó tükröt tart az emberiségnek. Mert ezzel a logikával egy idős, beteg emberre sincs szükség. És egy fogyatékosra sem. Mert csak egy tehetetlen sejthalmaz. Csakhogy ez már olyan, mint a fajelmélet. Hitleri gondolkodás.

És innen már csak egy lépcső a klónozás. Valaki egyszer majd megszólal: meghalt a gyermekem, csak tízéves volt! A tudomány lehetővé teszi a klónozását, és nekem jogom van hozzá, hogy „előállítsam őt”. Mert én ezt akarom! Neki mit mondunk majd? Azt, hogy az egyház hallgasson, ne legyen életellenes, te pedig, barátom, klónozz bátran? Feltételezem, ezt ma még talán kevesen mernék kijelenteni. Ahogy valószínűleg száz évvel ezelőtt sem gondolt még senki a lombikprogramra és a lefagyasztott embriókra.

És elértünk a végső kérdésekhez: mi az ember lét értelme? Az ember célja? Hogy kiküszöböljön az életéből mindent, amit problémának tart? Hogy a tudást felhasználva biológiai és kémiai eszközökkel győzze le a természetet? Kifejlessze a tökéletes embert? Arra már nem is vagyunk kíváncsiak, Isten mit szeretne?

Meggyőződésem, hogy az orvostudomány célja nem lehet más, csakis a gyógyítás, és erről a világos irányról nem szabadna letérni. Arra kellene minden erővel összpontosítani, mi az oka az egyre gyakoribb meddőségnek. Hogy miként lehetne megelőzni.

Van itt ugyanakkor még egy nagyon fontos szempont. Azt gondolom, egy hívő ember, aki elfogadja, hogy létezik egy nála nagyobb erő, a teremtő Isten, akitől minden függ, nem, vagy csak kétségek között mer elindulni ezen az úton. Mert úgy tanulta: a cél nem szentesíti az eszközt. A kérdés a nem hívők szempontjából válik még izgalmasabbá. Ők ugyanis nem gondolják, hogy lenne felettük valaki. Márpedig ebből következik, hogy úgy akarják alakítani a világot, ahogy jónak látják. Az ő esetükben Isten nem szempont.

Én nem fogok ítélkezni senki felett. Jézus tanításából adódóan, felelősségem tudatában azonban irányt mindenképp szeretnék mutatni azoknak, akik meghallgatnak. Ha pedig valaki másként dönt, felé és a gyermeke felé is irgalommal és szeretettel fordulok. Mert szeretem mindannyiukat. Az élet titkáról, az Úristen szándékának elfogadásáról alkotott véleményünk viszont nem fog egyezni. És ha azt mondtam, hogy szeretettel tekintek rájuk, mit is mondhatnék azokról, akik kimondják, Uram, legyen meg a te akaratod? Azokról, akik felajánlják az életüket másokért. A legnagyobb tisztelettel, mélyen fejet hajtok előttük.

A dr. Beer Miklóssal, a Váci egyházmegye püspökével készült interjú további részleteit a SZEMlélek közli.