A kudarcból pedig tanulni kell
Benyó Gábor onkológusként halálos beteg gyerekekkel dolgozik, és sokszor döntenie kell, mikortól nincs értelme a kezelésnek. HVG-portré.
HVG: Emlékszik, milyen volt, amikor először kellett megmondania egy szülőnek, hogy meg fog halni a gyereke?
B. G.: A legerősebb ehhez kapcsolódó emlékem húsz évvel ezelőtti, és egy agydaganatos kisfiúhoz kötődik, akinek 10–15 százalékos túlélési esélye volt, de nem akarták kezeltetni a szülei. Rábeszéltem őket, hogy kezdjük el, és megígértem, én leszek az első, aki szól, ha abba kell hagyni. A kezelés nem hatott, de a reflexek néha működtek. Ezt a szülők javulásként értékelték. Nagyon nehéz volt elfogadniuk, hogy nincs tovább értelme a kezelésnek.
HVG: Gyógyító orvosként mikortól tudta elfogadni, hogy értelmetlen tovább kezelni valakit, ha azzal csak a szenvedéseit tolja ki?
B. G.: Pár évvel az után, hogy elkezdtem az onkológián dolgozni. Az onkológia gyönyörű szakma: a gyógyítás mellett arról is szól, hogy megpróbáljuk a gyógyíthatatlan beteg életminőségét javítani, megóvni a halál testi és lelki fájdalmától. Kiabálhatok az esőnek, hogy álljon el, de megtehetem azt is, hogy kinyitok egy ernyőt, hogy ne ázzon el minden.
HVG: A beszélgetésünk előtti napon halt meg egy kisgyerek a Tábithában. Hogyan tudja lezárni magában, elengedni, hogy ne rakódjon önre emiatt lelki teher?
B. G.: Mindig végiggondolom, hogy mindent megtettünk-e. Nekem akkor kudarc a halál, ha a gyereknek nem tudom csillapítani a fájdalmát, vagy nem a legjobb ellátást nyújtottam. Ha a családon érzem, hogy valamit számonkér rajtam, akkor nem végeztem jó munkát. Aki a munkatársak közül akar, elmegy a temetésre. Én nem szoktam. Erre lelkileg már nincs szükségem.
HVG: Tényleg őrizgeti egy anya szemrehányó levelét?
B. G.: Figyelmeztetésül tettem el, hogy emlékezzek: mindig észnél kell lenni, nem szabad rutinból cselekedni. A kudarcból pedig tanulni kell, legalább azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.
