A közöny a pénzhiánynál is nagyobb kárt okoz

– „Valamit nagyon elrontottunk” – mondta a Mindentudás Egyetemén 2003-ban. Változott azóta a közegészségügyi helyzet?
– Igen, tovább romlott. A népegészségügy, a kollektív gyógyítás ezreket, milliókat érint. Gondoljunk a 19. század végére, amikor a bakteriológia teljesen átalakította a betegségekről alkotott képet. A higiénés helyzet javításával az életkilátások összességében jelentősen javultak. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy a népegészségügyi mutatók tekintetében hol áll ma Magyarország a civilizált világon belül, akkor egyértelmű, hogy országunk messze elmarad a lehetőségeitől. A fejlődő és a fejlett világ között rekedtünk.
– A munkaképes korú lakosság korai halálozására gondol?
– Vagy a jelentős rokkantsági arányt is kiemelhetnénk. Az életévveszteségek, amelyeket a magyar életkörülmények, a dohányzás, a mozgásszegény életmód, az alkoholizmus „produkál”, nem lennének indokoltak ilyen GDP mellett. Magyarországon nagyon fejlett az orvosképzés és jól szervezett volt az egészségügy; ezt még elődeink – Semmelweis Ignác, Markusovszki Lajos, Fodor József és Johan Béla – alapozták meg. Ehhez képest sehol sem vagyunk. A környező egykori szocialista országok gazdasági mutatói hasonlóak a miénkhez, egészségmutatóik viszont messze jobbak. És ez nem csak Lengyelországra, Csehországra vagy Szlovákiára nézve igaz: a születésszámot és a korai halálozást illetően még Romániában is jobb a helyzet, mint nálunk. Ezért mondom: nagy hibát vétettünk.
– Nem fordítottunk kellő mennyiségű pénzt vagy figyelmet az egészségpolitikára?
– Két fontos momentumra vezethető vissza a hibánk. Az egyik valóban a prevenciótól elvett – pontosabban oda sem adott – pénz.
A másik a legfőbb „gyilkosokkal”: a dohányzással, az alkohollal és a stresszel szemben mutatkozó társadalmi közöny. Ma Magyarországon még mindig virtus és jópofa dolog részegen kúszni az utcán, vagány dolog dohányozni az iskolában vagy a parlamentben, ahol maguk a döntéshozók hágják át az általuk jóváhagyott rendelkezéseket. Ez is kiválóan példázza, hogyan tette tönkre a politika a népegészségügy lakosságnak szóló üzeneteit. De ide sorolnám az egészségtan tanításának hiányát is. Húsz év alatt képtelenek voltunk kialakítani a szakszerű egészségtan-oktatást. Rövidlátó fiskális politika eredményeként sosem volt elegendő pénz az oktatók képzésére. Ma fakultatív, hogy folyik-e ilyen jellegű képzés egy iskolában – meg is látszik az eredmény: az általános és középiskolások 46 százaléka dohányzik és 60 százalékuk már kipróbált valamilyen drogot. Ennek egyik következménye az egyre erősödő erőszak, és a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a pedagógusok alacsony jövedelme miatt a pálya teljesen elnőiesedett.
– Nézzük meg, honnan jutottunk idáig.
– Az intézetünket alapító Fodor József azt mondta: sokkal többet tehet az egészségügyért a kultuszminisztérium, mint a belügy. Tudni kell, hogy az ő idejében a kultúrát felügyelő tárcához tartozott az oktatás, az egészségügy pedig a belügyminisztériumhoz, amely a legfontosabb járványügyi teendőkért felelt. A Fodor által alkotott iskola-egészségügy meghatározta a gyerekek tanulási feltételeit, a higiénés rendszabályokat, az épület paramétereit, a táplálkozási higiéné minimumértékeit, és az 1876. évi XIV. törvénycikk alapján a szigorú végrehajtásról is gondoskodott. Sőt, elrendelte a gyermekek egészségi állapotának folyamatos ellenőrzését is. Az óriási visszaesés az utóbbi 20–25 év jellemzője, és akárhogyan nézzük, mindez még a szocializmusban is jobban ment. Volt hetente legalább három kötelező tornaóra az iskolában, ingyenesen lehetett igénybe venni sportlétesítményeket, több volt a térítésmentesen használható grund, ahol focizni lehetett. A fiatalokat érintő gondoskodás, az iskola-egészségügy mára a két háború közötti színvonal alá süllyedt. Ez a politika bűne.
– De az orvosok sem járnak elöl feltétlenül jó példával.
– A kollégák magatartása rendkívül fontos tényező. Szerencsére az elmúlt 20 évben határozottan kedvező változások figyelhetők meg hozzáállásukban. Míg az én egyetemi éveimben a hallgatók fele dohányzott, ez az arány mára 8–10 százalékra csökkent. A mai hallgatók egészségtudatossága jóval magasabb szintű, mint a miénk volt, és ez érvényes a táplálkozásra és a mozgáskultúrára is, holott ezekért ma sokat kell fizetni. Az orvosnők körében végzett felmérés szerint az ő életkilátásaik nem térnek el a Svájcban élő kolléganőkétől. Kopp Mária (a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos igazgató-helyettese – A szerk.) vizsgálatai egyértelműen alátámasztják, hogy ma a képzettség Magyarországon is egészségmegőrző tényező. Ha viszont azt kérdezi, akadnak-e olyan iskolaorvosok manapság, mint Németh László volt, aki a kultúra mellett az egészséges életformát is közvetítette a fiataloknak, azt kell válaszolnom, nincsenek. Ennek egyszerű oka van: ma az iskolaorvosok sem anyagilag, sem erkölcsileg nem motiváltak, hogy részt vállaljanak az iskolák életében, nincs beleszólásuk a diákokat érintő döntésekbe. A motiválatlanság miatt nagyon kevesen választják hivatásul ezt a szakágat, így nincs utánpótlás, és támogatottság sincs az oktatási tárca részéről.
– Megint a politikusoknál tartunk…
– Ne csodálkozzon! Annak idején ahhoz, hogy Fodor József elindíthassa iskolaprogramját, kellett a minisztériumban egy olyan államtitkár, mint dr. Markusovszky Lajos, aki orvosként pontosan látta, milyen jelentősége van az ifjúság továbbfejlődése szempontjából annak, amit Fodor tenni akar. Hozzá kellett rendelni a megfelelő anyagi támogatást, hogy az iskolák orvosokat tudjanak alkalmazni. Ma kötelező ugyan az iskolafogászati szűrés, Magyarország mégis a fogatlan felnőttek országa lett. Akit ez a látvány nem riaszt, annak is tisztában kell lennie azzal a ténnyel, hogy a rossz fogazat millió betegség forrása lehet. Ezt az iskolában kellett volna megtanítani a gyerekeknek, ha már a családban nem sikerül.
– Az ÁNTSZ-ek működése sem kielégítő?
– Az egész szisztéma beteg. Fodor József egyik be nem teljesült álma a közegészségügy modern rendszerének kialakítása volt. Két variációt képzelt el, az egyik az önkormányzati felügyeletű angol, a másik a centrális államigazgatási modell. Ez utóbbit alakították ki a tisztiorvosi hálózattal, majd ennek jogutódja lett 1945 után az Állami Közegészségügyi Felügyelet. Ezzel jutottak hatósági jogkörhöz az orvosok. Az ÁNTSZ-ek kialakulása egyesítette a hagyományos tisztiorvosi és a hatósági feladatokat. A regionalizálás viszont túlságosan eltávolította az intézményrendszert a helyi feladatoktól, ami a népegészségügyi megelőző intézkedéseket különösen hátrányosan érintette. Egykor, az erős védőnői hálózat mellett elképzelhetetlen lett volna, amit ma hallunk-olvasunk, hogy éhen hal egy nagyon szegény család gyermeke. Ez azt tükrözi: nincs pontosan meghatározva, hogyan, mit és milyen gyakran kell ellenőrizni. Nincs kidolgozva például, miként óvható a mélyszegénységben élő munkanélküliek egészsége. A kocsmában, uzsorásnál kikötő segélyek nem jelentenek megoldást. Az át nem ruházható természetbeni juttatások – Angliában, Németországban vagy az USA-ban már a 70-es években kialakított – rendszere talán az lehetne.
– Javítható pénz nélkül a rendszer?
– Kétségtelen, hogy az államnak többet kellene költenie primer prevencióra, de ebből a feladatból az OEP-nek is ki kellene vennie a részét, hiszen ez hosszú távon megtakarítást jelentene. A szemlélet megváltoztatása viszont nem kerülne pénzbe. Jelenleg nincs valódi gazdája a prevenciónak. Szinte csodálkozom azon, hogy még nem tört ki egy nagyobb járvány – ez talán a lendületen múlik, aminek lelke a jól képzett szakemberek ma már sajnos kiöregedő generációja. Ők azok, akik még álmukból felébresztve is tudják, mit kell tenni például vízszennyezés vagy hepatitiszjárvány idején. Amit ők tudnak, azt kellene átadni a fiataloknak, de alig van olyan szakorvos, aki erre a feladatra vállalkozna. Jelenleg az ÁNTSZ-ben 270 szakorvos tevékenykedik és évente 2–3 fő szerez ilyen szakképesítést. Nem kell hozzá jóstehetség: néhány éven belül még ennél is kevesebben lesznek, pedig az EU-s igényekhez felzárkózó népegészségügy a létszám megduplázását igényelné. A rendszer centralizációját csak akkor lett volna szabad megkezdeni, amikor a megfelelő logisztikai és infrastrukturális feltételeket megteremtették.
– Mihez kellene először nyúlni?
– A törvények megvannak, csak a kivitelezés okoz gondot – ennek sem a személyi, sem a finanszírozási feltételei nincsenek biztosítva. Ha elindul egy folyamat, mondjuk egy vízszennyezés vagy egy járvány, amely nem tiszteli a közigazgatási határokat, az intézkedési tervek csak katasztrófák esetére kidolgozottak, a mindennapi életben az együttműködés akadozik. Nem volt butaság, hogy régen a belügyminiszter felelt a végrehajtásért, például egy karantén betartatása a fegyveres testületekhez tartozott. Nagyon fontos, hogy a laboratóriumi hálózat ne kerüljön ki az államigazgatás felügyelete alól, mert így az adatszolgáltatás esetlegessé válhat.
– Mégis, mi az, ami a leginkább elkeseríti?
– Például az, hogy a kézmosás az újra felfedezendő teendők közé került. Mindennapossá vált, hogy egy sportesemény után nemhogy zuhanyozó, de még szappan sem áll a tanulók rendelkezésére. Az iskolai világítás, a zsúfoltság, a balesetveszélyes tornatermi eszközök, a kiszámíthatatlan hőmérsékleti viszonyok a tantermekben mind azt jelzik, hogy az ifjúság van a legnagyobb veszélyben közegészségügyi szempontból. Ők a jövőnk zálogai – úgy tűnik, betettük őket a zaciba.

Dr. Varga Zoltán, Medical Tribune