A kocka lenne az ideális beteg
Beszélgetés Dózsa Csaba szakközgazdásszal és Poller Imre egészségügyi tanácsadóval a Magyar Hírlapban kórházakról, betegutakról és az egészségügy átalakításáról.
Évente két és fél millió kórházi beavatkozás százötven kórházban. Negyvenmillió orvos–beteg találkozás négyszázötven járóbeteg-ellátó helyen, hatvanmillió vizit hétezer háziorvosi praxisban. Ez csak néhány adat a hazai egészségügyről, arról a gigantikus rendszerről, amely húsz éve készül meghalni, s amelynek gyógyítását négyévente ígérik meg nekünk. Az intézményi áldozatok listáját szinte mindig a kórházak vezetik, de mi történhet most velük, hogyan maradhatnak meg, ha mégsem, és mi a természetes betegút?
Niczky Emőke: A kórházak ügyét nem lehet elválasztani az ellátórendszer egészétől, de először definiáljuk, hogy mi az a kórház.
Dózsa Csaba: A kórház alapvetően fekvőbeteg-ellátásra szolgál, ezen belül működnek aktív ellátást biztosító, valamint krónikus, rehabilitációs jellegű intézmények, ahol hosszabb idejű kezelések folynak. Ezekben inkább állapotfenntartás zajlik, bár az ilyen intézményt is nevezhetjük kórháznak. Eszerint nálunk csaknem százhetven kórház van, közülük nagyjából százharminc ad aktív ellátást, a többi szakkórház vagy rehabilitációs intézet. A legnagyobb kórház kétezer ágyas, a legkisebbnek csupán száz ágya van, tehát nagy a szórás.
Poller Imre: A kórház mint intézmény esetében olyan önálló ellátási egységről beszélünk, ahová be is lehet feküdni, és ahová be is lehet járni. A mai komplikációk részben abból fakadnak, hogy a kórházak által végzett járóbeteg-ellátás kezdi fölemészteni az egyéb hasonló ellátásokat. Az is nagy kérdés, hogy a kórházat kerítésen belüli egységként értelmezzük-e, vagy egy terület összefogott egységét értsük-e alatta. Azt sem tudjuk, hogy összevonás után meddig nevezhető önálló kórháznak a másikba beolvadt intézmény, és mikor válik telephellyé. A kórház szó tartalmát mielőbb pontosítani kellene. Szerintem a valódi kórház még átlátható, s ami e fölött van, az már kvázi egészségváros, bonyolult szövetségi rendszer. Ennek megfelelően a szakmai arányok és működések másként alakulnak ki az átlátható kórházban, mert ott még léteznek személyre szabott kapcsolatok.
N. E.: Minden kormány nagy vehemenciával lát neki az egészségügy átrendezésének. A legtöbb szó mindig a kórházakról esik. Miért?
D. Cs.: Főként a bevezetőben említett darab- és esetszámok miatt. Ez még áttekinthető, koncentrált struktúra, szemben a járóbeteg- vagy háziorvosi ellátással. A járóbeteg-ellátásnak több mint hetven százalékát kórházak szakambulanciái, központjai végzik. De vannak egynapos ellátások, átmeneti ellátások is. A kórház ellátási spektrumának egy részét ilyen helyen végzik, például a kúraszerű onkológiai ellátást. A beteg bejön, megkapja az infúziót, hazamegy.
N. E.: Ez kényszer vagy természetes dolog?
D. Cs.: Is-is. A betegek sokszor nem várják el, hogy be kelljen költözniük a kórházba, ha nappali ellátásban is igénybe vehetik a kezelést. A biztosító ugyancsak ad ösztönzést hozzá, mert inkább a rugalmasabb ellátási formákat preferálja. Ha az intézmény talpon akar maradni, akkor ezt ki is használja, hiszen a kúraszerű ellátásban egy ágyon négy–hat beteg is megforgatható néhány nap alatt, ami költséghatékony megoldás. A betegnek is elviselhető, feltéve, hogy megfelelő távolságon belül él.
P. I.: Menjünk bele ennek a problémának a részleteibe. Hajdan létezett a területi, járási kórház fogalma is. Olyan minimalizált szakmai felkészültségű intézményt jelentett, ahol a belgyógyászati betegségek jelentős részét két-három napos bennfekvéssel meg tudták oldani. Napjainkra kiürült az általános ellátás tisztessége, pedig sok terület lakosainak létkérdés lenne. A ma alkalmazott kúraszerű kezelések viszont magas technológiát igényelnek. A kúraszerű metódus leginkább az onkológiai ellátás során, ott is furcsa kényszerből alakult ki. Magának az infúziónak a bekötése egyszerű feladat, de a később esetleg jelentkező mellékhatások rendezése már bonyolult lehet. A beteg bemegy, megkapja az infúziót, nincs semmi baj. Majd hazautazás közben összehányja a buszt vagy a fél várost annak a kezelésnek a következményeként, amelyet ambulanter kapott egy órával korábban.
N. E.: Az is rendszeresen elhangzik, hogy a kórházi ellátásnak olcsóbbnak és hatékonyabbnak kellene lennie. De valóban drága és gyenge hatásfokú?
D. Cs.: A kórházi felvételek egynegyede fölösleges, helyette például otthoni szakápolásra vagy ambuláns ellátásra lenne szüksége a betegnek. Ilyen szempontból pazarló a rendszer. Ha viszont az egy betegre jutó kiadást nézem, akkor olcsó, a németországinak például csupán a tizede. Ráadásul viszonylag jó ellátást lehet kapni ebből a kevés pénzből is.
N. E.: Mi a helyzet a kórházi tartózkodás idejével?
P. I.: A kórházakba beköltözött a szegényellátás egy része, és lehetetlen kiűzni, mert a szegénység betegséggel jár együtt. Minél jobban „specializálódik” azonban egy kórház, annál inkább terhére van az ilyen típusú ellátás. Bár Molnár Lajos azt mondta, lesz majd elég rehabilitációs és krónikus kórház, még sincs. És mihez képest gyógyul lassan a magyar polgár? Az ágykihasználtság és az átlagos ápolási idő sok tényező függvénye. Egy többnapos ünnepen a betegek fele hazamegy, papíron mégis bent van, eszik-iszik, ápolják. Ha meg a kórház nem ezt teszi, akkor azt a látszatot keltheti, hogy nincs is szükség valamennyi ágyára.
D. Cs.: A finanszírozás miatt sajnos sokszor olyan beteget is hazaküldenek, akit nem volna szabad. A krónikusellátásban nincs ilyen kényszer. Sokféle ösztönző hatott az utóbbi években, például a finanszírozási volumen korlátja. Emiatt bajban van az intézmény, nem tudja, hogy a magas ágykihasználtságra optimalizálja a tevékenységét, vagy próbálja összehúzni magát, és a rövid idejű ellátásokra koncentráljon.
