A házasság útvesztői

 Újabb két taggal gazdagodott az M 22 sorozat, mely a 2006-os Salzburgi Ünnepi Játékok összes Mozart-operáját rögzíti DVD-n. Az 1782-es Szöktetés a szerájból és a Figaro lakodalma (1786) között eltelt négy év elképesztő fejlődés a drámatörténet csak Shakespeare-hez mérhető zsenijének pályáján: a viszonylag még naiv, olykor egyenesen gyermeki ártatlanságtól a legfinomabb érzelmi rezdüléseket és szakadékokat is feltáró zenedrámáig vezetett az út.
 Ám ebben a rendezésben (Stefan Herheim munkája) a Szöktetés a szerájból már részben tartalmazza a későbbi mű helyzeteit, problémáit. Herheim gátlástalanul átalakította a szövegkönyvet, a prózai betéteket jelentősen átírta munkatársaival, és nem riadt viszsza attól sem, hogy egy Shakespeare- szonettet adjon a főhős, Belmonte szájába. Főhős? Nem, Herheim szerint itt nincsenek kitüntetett szereplők: mindenki, Ozmin, Belmonte, Konstanze, Pedrillo és Blonde egyenértékű szerepet játszik. És egyetlen centrum körül kering, ami nem más, mint a házasság. A fantasztikusan eseménydús és ötletgazdag rendezésben Herheim azt vette kiindulópontnak, amely az eredeti műfaji törvények szerint a végpont volt: a boldog felek a Singspiel játékszabályai szerint a házasság megoldást jelentő révébe érnek a darab végén. Itt fordítva történik, már házasok az opera kezdetén, és a továbbiakban az ebből következő életlehetőségek, helyzetek alakulását tanulmányozhatja a néző. Vallások, kultúrák harca, a vasalás és mosás gyötrelmei, a gyerek problémája, a féltékenység, a megcsalás és még sok egyéb – mind előkerül az eredetileg 2003-ban bemutatott és akkor óriási botrányt kavart (lásd például Ozmin és Pedrillo egyértelműen homoszexuális jelenete vagy a katolicizmus kigúnyolása) előadásban. Ivor Bolton dirigálásával operai kalandvágyóknak ajánlható ez a zeneileg is magas színvonalú előadás.
 (Universal/Deutsche Grammophon, 2 DVD)

   A Szöktetés nyitánya alatt egy meztelen pár, mintegy Ádám és Éva lép fel a színpadon – a lány kezében esküvői csokor. Mármár ilyen ártatlannak indul a Figaro lakodalma szerelmes párjának menyegzője is: Figaro és Susanna tiszta örömét úgy tűnik, semmi sem zavarhatja meg. Ám ez illúzió: a rendező, Claus Guth többek közt előtérbe hozza azt a voltaképpen 150 éve tudott, de a legritkábban megjelenített sejtést is, hogy Susanna a legkevésbé sem közömbös a Gróf (Bo Skovhus) férfiúi erényei iránt. Így aztán puhán vagy csak álságos módon áll ellent a csábításnak az egész előadás díszletét adó lépcsőházban, és képes vadul hengergőzni a bősz arisztokratával a lépcsőkön. Mindamellett nagyon nőpárti és plebejus előadás ez, Susanna (Anna Netrebko minden pillanatban erotikus és mélyen emberi) és Figaro (az okost és a balekot egyaránt mesterien adó Ildebrando D’Arcangelo megformálásában) a mű abszolút főszereplői. Vagy mégsem? A rendező ugyanis egy balettszínész alakításában (Uli Kirsch) színpadra hozza a Cherub figuráját, és ezzel mintegy megkettőzi Cherubino (Christine Schäfer) alakját – ez a kis szárnyas kobold mozgatja az összes erotikus szálat. De – szemben a Szöktetés előadással – a végső szó itt a zenéé, a rendező nem telepszik rá a partitúrára. Nikolaus Harnoncourt a maga rendkívül lassú tempóival, sötét színeivel voltaképpen tragédiát vezényel a „bolond nap” alcímet viselő komédia helyett. Öregkori interpretáció: kissé embergyűlölő, ám a végén mégis megbocsátó.
 (Universal/Deutsche Grammophon, 2 DVD)