A harmadik csöngetés

Tudjuk, ő az a regényíró, akinél a postás mindig kétszer csönget. A világirodalom egyik legjobb krimije után második magyarul megjelent bűnregénye, a Dupla vagy semmi nem okozott meglepetést. Cain most harmadszor csönget nálunk, ám ezúttal más hangnemben.

James M. Cain 1941-ben írt Mildred Pierce című regénye azt adja, amit a cím ígér: egy nő életének krónikáját; élettörténetét, amely 1931-ben indul egy kaliforniai kisvároskában, és ott is ér véget, 1940 karácsony estéjén. Ám közben lendületesen zajlik az élet: válások, házasságok, szerelmek, megcsalások, árulások, halál, hogy aztán a regény visszataláljon kiindulópontjára, amely persze már csak romjaiban emlékeztet az eredetire. Valóban romokról és a romokon építésről szól mindenekelőtt ez a nagy tempót diktáló, meglehetősen egyszerű, de mégsem igénytelen próza, és noha időközben lezajlik az amerikai történelem legnagyobb gazdasági válsága, Roosevelt kétszer is elnök lesz, megszűnik a szesztilalom, és kitör az európai világháború, mindez csak amolyan amerikai módon érdekli Cain szereplőit, azaz tudatuk peremén. Szellemi háztartásuk egyébként sem túl gazdag, ezt gyarapítani sem idejük, sem belső késztetésük nincs, fontosabb számukra a valóságos háztartásuk ápolása.
  Éppen ebben a helyzetben kezdődik minden. „1931 tavasza volt. A kaliforniai Glendale egy kis családi házának gyepén fákat erősített egy férfi.” A férfi, Herbert Pierce akkurátusan, ugyanakkor roppant kényszeredetten dolgozik, ráadásul rosszul és felületesen. Amikor betér a konyhába, ezt rögtön a szemére is hányja felesége, Mildred; szó szót követ, egyre közönségesebben, a veszekedés végén előkerül a húsvágó bárd is, de Cain ezúttal nem bűnregényt akar írni, az egyszerű, de néha szerfölött hatékony háztartási eszköz visszakerül a fiókba, miközben az olvasó másodpercek alatt rádöbben, hogy az idill helyett egy „kellemesen berendezett családi pokol” kellős közepébe került, ahogy azt Karinthy halhatatlanul jelezte Ibsen-paródiájában.
  Válni, szakítani talán egyszerű, de megélni bizonyosan nem, ezt hamarosan Mildred is megtapasztalja – nem mintha férje, a tönkrement ingatlanos és lovas kaszkadőr sokat segítette volna a családot, benne a két kiskorú lánygyermekkel. Mildred mégis talpra áll, és innentől egy karrierregényt olvashatunk, egyik eminens témáját az amerikai irodalomnak. Cain jellegzetes, pár hevenyészett vonással ügyesen megrajzolt alakokat vonultat fel, de a lényeg mindig a család, különösen pedig a két kislány, akiknél eltérőbbet keresve sem lehetne kitalálni. Ray a hétéves, anyja lánya, érzelmes, nem túl okos, de nem is buta, teljesen középszerű teremtés, míg Veda, a tizenegy éves kamaszcsíraként is már valóságos apró dáma, sznob allűrökkel, a „prolik” iránti mély megvetéssel, zongoraleckékkel, teniszütővel. Az ő elismerését, szeretetét szeretné elnyerni Mildred, ezért aztán Cain rettentő regényírói húzásra vetemedik: teljesíti főhősnőjének a legmélyebb tudatalattijában rejtett vágyát, eltakarítja az útból a másik kislányt, fertőző betegséget küld rá, és megöli. Innentől Veda vetélytárs nélkül áll, és nem is késlekedik benyújtani a számlát, mindent kipasszíroz a több vendéglőt is nagy rátermettséggel irányító, lassan erős kistőkéssé felkapaszkodó anyjából, hogy azután a végén mindent elvegyen tőle, férjét, házát, pénzét, üzleteit – egyszerűen mindent. De előtte persze nem felejti el párszor „féleszű tyúknak, büdös prolinak” nevezni. Veda kétségkívül Cain nagy nőtípusának (két krimijében is velük találkozhatunk), a kisvárosi femme fatalenak egyik példásan kifejlett példánya, gonosz, számító, célratörő, ha kell, érzéki, ha kell, hideg, mint a halkocsonya. Vagy ahogy énektanára, Mr. Treviso egyszerűen öszszefoglalja: „koloratúrszoprán”.
  Technikás kézzel, megbízható anyagismerettel, sok szkepszissel, alig titkolt keserűséggel megírt társadalmi regény a Mildred Pierce, lesújtó, néhol egyenesen riasztó kép egy családról, és néhány jelenetében közel kerül a nagy irodalomhoz. Legfőbb jellemzője az egymást gyorsan, pergő tempóban követő, kissé színpadias jelenetek sora, a célratörően megírt, mindig lényegre törő, mégsem lapos párbeszédek – így aligha véletlen, hogy 1945-ben Oscar-díjas film készülhetett belőle, amelyet hazánk fia, Kertész Mihály rendezett.
(Fordította Siklós Márta. Európa Könyvkiadó, 2008, 419 oldal, 2500 Ft)