A globalizáció és a járványok
Dr. Garamszegi László Zsolttal, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetének igazgatójával a 24.hu beszélgetett.
A világméreteket öltő kereskedelmi tevékenységek eredményeképp (például gumiabroncs- vagy szerencsebambusz-szállítás), földrajzilag egymástól távol eső területekre is eljuthatnak a szúnyogok pete formában, megvalósítva ezzel a vektorok kontinensek között átívelő „ugrását”.
Az emberi tevékenység globális szinten szédületes módon hoz össze olyan fajokat (parazita-, vektor- és gazdaszervezet), amelyek természetes módon eddig soha nem kerültek egymással kapcsolatba. Laborkísérletekből például tudjuk, hogy egyes kórokozókat olyan szúnyogfajok is képesek hordozni, amelyek elterjedési területükön nem funkcionálnak vektorként. Mindamellett jól ismert jelenség az is, hogy a paraziták is meglepően gyorsan tudnak új gazdára váltani – evolúciós értelemben.
A globális mozgással és klímaváltozással mi magunk keverjük össze a természet dolgait, egyre gyorsuló ütemben. Ezek az új találkozások pedig magában rejtik annak a lehetőségét, hogy olyan biológiai rendszerek alakulnak ki, amelyekben a kórokozónak az lesz evolúciósan a legoptimálisabb szaporodási stratégia, ha nagymértékben legyengíti az emberi gazdaszervezetet.
Ez az evolúciós válaszreakció viszont azt jelenti, hogy akár egy emberöltőn belül nagyszámú halálozási esetet regisztrálunk. De persze ez csak egy lehetséges forgatókönyv a sok lehetséges kimenet közül, sajnos nincs elegendő biológiai adatunk arra vonatkozólag, hogy miként viselkednek, hogyan változnak a kórokozók, ha trópusi környezetükből a mérsékelt égövre kerülnek.
De nem is feltétlenül kell új törzseknek kialakulni, látszólag ártalmatlan paraziták is veszélyessé válhatnak egy új környezetben. A maláriára, nyugat-nílusi lázra, zikára vagy usutura az európai emberek védekezőrendszere nincs felkészülve, ahogy Garamszegi László a 24.hu szerint fogalmaz: immunológiailag naiv szervezeteknek számítunk, a származási helyükön az ottani gazdapopuláción edzett paraziták nagyobb kárt tudnak bennünk tenni.
A parazita és a gazdaszervezet evolúciós kapcsolata örökös harc. Még ha az epidemilógiai mutatókban esetleg nem is látunk változást, azaz évek óta a társadalom egy stabil százaléka szenved adott betegségben, a felszín alatt állandó fegyverkezési harc folyik: a kórokozó újabb és újabb „módszerrel” támad, amit az immunrendszer mindig más arzenállal próbál elhárítani. Ez a fegyverkezés hajtja a rezisztens mutációk megjelenését és elterjedését a parazita oldalán, és a folyamatos igényt az új gyógyszerek és vakcinák kifejlesztésére az emberi gazda oldalán.
Egy izolált trópusi területen egy gazdapopuláció esetleg évezredek óta verseng az ottani parazita populációval, így az állandó kitettségnek köszönhetően az immunrendszere sokkal hatékonyabban működik. Nos, ez az evolúciósan megedzett védekezőképesség hiányzik belőlünk, amikor új kórokozókkal találkozunk.
