A fehér köpeny csak hitelesítő eszköz
Bánsághi Zoltánnal, a Semmelweis Egyetem Radiológiai Klinikájának igazgatóhelyettesével a Portfolio beszélgetett.
Egy évekkel ezelőtti nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy a medicina művészet. Hogy értette ezt pontosan?
A kora középkorban a hét szabad művészet sorába soroltak olyan egyetemi stúdiumokat, mint a csillagászat, vagy a matematika. Ma ezeket "csak" tudománynak nevezzük. S bár a gyógyászat és ismereteinek gyűjtése és tudatos gyarapítása egyidős az emberrel, az ókori és arab, tudatos, kutató és rendszerező elődök után, Európában csak a reneszánsz idején nyert teret az oktatott medicina, én azért tartom művészetnek, mert ez a kifejezés az ember és a dolog közötti viszony és az alkalmazás tekintetében egy teljesebb, holisztikusabb szintet jelenti mint a "tudomány". Azt gondolom, hogy amikor most a medicináról nagyon büszkén azt mondják, hogy tudomány, azzal bizonyos értelemben degradálják.
Érteni vélem, hogy az orvostudomány kifejezést, éppen értékként, az objektivitás, a megbízhatóan és megkérdőjelezhetetlenül igaz, a "bízhatunk benne", a "nem csap be" sugallatainak hordozójaként használták és használják az elmúlt 200 évben. De mivel a medicina tárgya mindig egy konkrét és komplex ember, azaz egy szubjektum és mivel a medicina alkalmazója ezen a szubjektumon egy másik - szakmailag mégoly képzett - szubjektum, azaz, az orvos, ezért hiszem, hogy az orvoslás mindig több, mindig egyedibb, mintsem pusztán tudomány lenne. S ami több mint a tudomány, az kétségtelenül a művészet. Lassan a végére érünk azon európai századoknak amikor a tudományosság, az objektivitás, egyfajta szinonimája volt a biztonságnak, egyben az alapja is annak, hogy az adott dologból eladható terméket, üzletet lehessen csinálni. A bizalmat, biztonságot sugalló tudományos kifejezés, a medicinához is társulva, sajnos számos ponton elősegítette az ipari szintűvé váló, profittermelő egészségügy, az általa kínált generális válaszok eluralkodását. Elősegítette azt a kereskedelmi és marketing üzenetet, hogy ne is beszéljünk a betegségről, hogy ne féljünk, mert megvertük a halált, legyőztük a rákot, mert immár olyan erősek vagyunk, hogy nincs mitől félnünk. Eközben az ember soha nem félt annyi mindentől és élt olyan elidegenedetten, mint most. És soha nem halt meg olyan magányosan és becsapottan, mint most...
Az elmúlt időszakban megint egyre többet hallunk a személyre szabott orvoslásról, gyógyszerekről, terápiákról. Akkor most fordul ez az általánosító trend?
Nagyjából az 1940-es évekig az exponenciálisan növekvő orvosi ismeretek mellett is egy sok ezer éves, tradíció szerint, a medicinális ellátás személyes és személyre szabott volt. Talán a második világháború után alakult ki az az egészségipar, ami a fenti, generális igények és generális, tudományos válaszok gondolatmenetére épül. Az egészségügyi szolgáltatásokból és a mögötte álló iparból egy hatalmas, a hadiiparnál is nagyobb iparág lett. Ezen gyógyítás-ipari szemléletre az ellenválasz alig 3 évtized alatt megszületett, hiszen a személyre szabott orvoslás igényét nem mostanában fogalmazták meg, hanem már az 1970-80-as évek fordulóján! A viccesen keserű, hogy ezt az igény, vagyis hogy térjünk vissza az egészségügyi ellátás sok ezer éves személytől-személyig gyakorlatára, most egy soha nem látott, újszerű, frissen felfedezett termékként kerül a piacra!
Az egészségügyi szolgáltatások "vásárlóinak" a lázadása világosan mutatja, hogy a generális, "mindenre van megoldásom" nem kielégítő, nem hiteles. Nemcsak hogy nem működik, mert nem igaz, hogy mindenkit ugyanazzal a gyógyszerrel lehet meggyógyítani, hanem nem is kielégítő, mert az emberek évezredek óta az orvossal való találkozásban a személyességet, az ekkor kialakulható bizalmat keresik. Azt a bizalmat, ami - ma már tudjuk, hogy az immunrendszer stimulálását és a belső energiák jó irányú csoportosításán keresztül - valós gyógyító erő!
Hol van ebben a rendszerben az orvos szerepe? Hogyan változott, változik ez?
Ahhoz, hogy az egészségipar termékeit el lehessen adni, a gyógyszeripar, valamint a felhasználó (páciens) közül ki kellett iktatni az orvost, mint a beteg bizalmát birtokló döntnököt.
Az orvos autonómiája és betegirányítása bizonytalanságot tart fenn a kereslet tekintetében. Ezt egy befektetés és egy biztos profit igénye esetén nem engedheti meg magának az ipar. Ezért az orvos, mint a beteg bizalmát bíró individuum helyére a technológiába vetett bizalmat kellett állítani. Az orvost meg a technológiát használó "szakértővé" semlegesíteni. De kell még a folyamatos és biztos kereslethez valami még szomorúbb. A félelem, a kiszolgáltatottság érzésének kialakítása és a saját testem és egészségem feletti kompetencia elveszíttetése. Elég ha csak az ehhez hasonló üzenetekre gondolunk: "nézz körül a lakásodban, a WC-deszka alatt, vagy a konyhapulton", ijedj meg, hogy mi minden fenyeget és vegyél ellene ezt vagy azt. De csak addig, míg nem jön az allergia szezon, mert akkor majd mástól kell félj és mást kell venned. Érzésem szerint ma az orvosnak ebből a szempontból csak statiszta funkciója van, a fehér köpeny csak hitelesítő eszköz az egészségkereskedelmi folyamatban.
Pedig, emlékezzünk csak: nem véletlen, hogy a papra, a tanítóra és az orvosra használja a magyar nyelv a hivatás szót. Ezzel azt mondták eleink, hogy közösségi szinten ezeket az embereket - transzcendens hívottságuk okán - egy kiemelt pozícióra engedem fellépni. Működőképességének, közösségi hasznának és hatásának a feltétele épp az, hogy ő fent legyen, én meg itt. Ez a gyógyításban elképesztően fontos. Az orvost azonban, ahogy a papot és a tanítót is, lerángatták erről a piedesztálról, csináltak belőlük jól képzett szakmunkásokat. Ennek az az eredménye, hogy miközben a medicinát elképesztő ismeretanyag és eszközös apparátus újította meg és erősíti, közben azonban a valami rendkívüli erő, a személyesség kiveszett belőle. Ez pedig egymással szembemutató két vektor. Technológiailag fejlődik a medicina, de valami meg pusztul benne. Részben ez is magyarázhatja, hogy a gyógyászatban ma mindenki elégedetlen, mindenki csalódott, mindenkinek hiányérzete van: annak is, aki igénybe veszi, annak is, aki nyújtja. Hiszen miért változott volna, hogy a gyógyulásra vágyó embereknek továbbra is az kell, hogy valakinek higgyen, hogy rábízhassa valakire magát. S ha ez megtörténik, akkor tudja vezetni őt az orvos. Ez a titokzatos alku, ha létrejön, az a gyógyítás egyik legfontosabb fegyvere.
Mennyiben jellemző ez a szemléletmód akár csak a magyar orvostársadalomban, vagy az orvosképzésben? Csak szigetszerűen fordulnak elő ilyenek?
Most nemhogy nem tanítjuk erre az ethosra, erre a szerepre az orvosokat, hanem minden direkt és indirekt üzenetünk arról szól, hogy ne is törekedj erre a szerepre. Pedig egyre nagyobb igény van az ilyen medicinára. Azt tanítom a fiataloknak, hogy ha valaki meg tud állni, a szaktudás mellé megfelelő emberi tartással a klasszikus orvosszerepnek megfelelően, a következő évtizedekben érte fognak arannyal fizetni. Mert ez a fajta érték teljesen lenullázódott. Ma sem, mint régen sem a mindent tudó orvost keresik, hanem a hiteles embert. Az emberek nem azt akarják elhinni, hogy minden bajból meg lehet szabadulni. Mindenki tudja, hogy nem így van.
De ha nem tud megszabadítani az orvos, akkor kísérjen engem a bajban. Nézzen a szemembe. Ha megkérdezem, hogy meghalok-e három hónap múlva, akkor mondjon igazat. Kísérjen ezen az úton, a gyógyulás vagy a nem gyógyulás útján. Én egyetlen egy mércét tanítok és használok. Csak olyan terápiát csinálok a páciensemen, amit az adott esetben az Édesapámon, vagy a fiamon is csinálnék. Ez nagyon egyszerű szabály. De nem könnyű szabály. Ha sikerül, akkor minden betegem számára hiteles tudok maradni.
