A farkashal titka
2006. június 01. 00:00
A Medical Tribune 2006. május 11-i számában részletesen bemutattuk 380 millió éve élt ősünket, a Tiktaalik nevű nagy, lapos ragadozót, amely átmenetet képezett a halak és a szárazföldi négylábúak között. Most – ugyancsak a Nature alapján – egy olyan ma élő hallal ismerkedhetünk meg, amely meglepő képességekkel rendelkezik.
A farkashalak közé tartozó Channalabes apus Afrika trópusi mocsaraiban él, de képes a szárazföldön is táplálékot szerezni – mégpedig úgy, hogy evés közben lehajtja a fejét. Ez a képesség döntő lehetett akkor, amikor egyes halfajok elkezdtek négylábúakká válni, s a vízi életről szárazföldire tértek át. Tiktaalik átmeneti jellegének egyik bizonyítéka is a szárazföldi állatokra jellemző nyak megjelenése volt. A farkashalról beszámoló belga kutatók őslénykutató társaiknál könnyebb helyzetben voltak. Nem hiányos csontmaradványokból kellett az életmódra következtetniük, hiszen közvetlenül megfigyelhették vizsgálatuk tárgyát. A farkashal a vízben élő gerincesekhez hasonlóan rendszerint beszippantja zsákmányát, a szájnyílástól befelé haladva egyre nagyobbra tágítja szájüregét, ezzel éri el a szívóhatást. A beszívásos technika viszont a szárazföldön nem alkalmazható, mert a víz nyolcszázszor sűrűbb, mint a levegő. Más megoldást kellett találni.
A farkashal nem „megy” ki a partra, csak a fejét teszi ki a szárazföldre. Testének első részét ekkor felemeli és lehajtja a fejét. Gerincoszlopa meggörbül. Ahogy megérzi zsákmányát, különböző szárazföldi rovarokat, többször egymás után kinyitjabecsukja száját mindaddig, míg a rovart szilárdan állkapcsai közé nem fogja. A beszívó manőverrel sem hagy fel eközben, ez segít, ha nagy, puha zsákmányra talált.
A trópusi farkashal képességei azt mutatják, hogy egy hajlékony gerincű lény lábak nélkül is képes táplálékhoz jutni a víz partján.
A farkashalak közé tartozó Channalabes apus Afrika trópusi mocsaraiban él, de képes a szárazföldön is táplálékot szerezni – mégpedig úgy, hogy evés közben lehajtja a fejét. Ez a képesség döntő lehetett akkor, amikor egyes halfajok elkezdtek négylábúakká válni, s a vízi életről szárazföldire tértek át. Tiktaalik átmeneti jellegének egyik bizonyítéka is a szárazföldi állatokra jellemző nyak megjelenése volt. A farkashalról beszámoló belga kutatók őslénykutató társaiknál könnyebb helyzetben voltak. Nem hiányos csontmaradványokból kellett az életmódra következtetniük, hiszen közvetlenül megfigyelhették vizsgálatuk tárgyát. A farkashal a vízben élő gerincesekhez hasonlóan rendszerint beszippantja zsákmányát, a szájnyílástól befelé haladva egyre nagyobbra tágítja szájüregét, ezzel éri el a szívóhatást. A beszívásos technika viszont a szárazföldön nem alkalmazható, mert a víz nyolcszázszor sűrűbb, mint a levegő. Más megoldást kellett találni.
A farkashal nem „megy” ki a partra, csak a fejét teszi ki a szárazföldre. Testének első részét ekkor felemeli és lehajtja a fejét. Gerincoszlopa meggörbül. Ahogy megérzi zsákmányát, különböző szárazföldi rovarokat, többször egymás után kinyitjabecsukja száját mindaddig, míg a rovart szilárdan állkapcsai közé nem fogja. A beszívó manőverrel sem hagy fel eközben, ez segít, ha nagy, puha zsákmányra talált.
A trópusi farkashal képességei azt mutatják, hogy egy hajlékony gerincű lény lábak nélkül is képes táplálékhoz jutni a víz partján.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
