A betegek érdeke, hogy az orvosok ne essenek ki a munkából
A megfelelő védőfelszerelések még mindig nem jutnak el számos egészségügyi ellátóhelyre, mondta a 168 Órának Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára.
– Naponta halljuk a külügyminiszter nyilatkozatait arról, hogy mennyi védőeszköz érkezett Kínából. De hozzájutnak-e az orvosok a szükséges felszereléshez, és van-e érvényes protokoll arra, hogy kinek, mit kell használnia és azt milyen időközönként kell cserélnie?
– Nincsenek pontos információink. Mi is örömmel halljuk a híreket, hogy milyen roppant sok eszköz érkezett az országba, ennek ellenére az orvosi kamara vezetése a kollégáktól továbbra is olyan híreket kap, hogy számos egészségügyi ellátóhelyre a védőfelszerelések továbbra sem jutottak el, bármilyen nagy szükség is lenne azokra. Ezeket az eszközöket feltételezhetően tartalékolják az esetlegesen várható nagyobb rohamra. Ugyanakkor továbbra sem egyértelmű, hogy mikor, milyen esetben milyen védőeszköznek kellene rendelkezésre állnia. Igaz, a protokollok egyre pontosabbak és egyértelműbbek, mint korábban, csak az a gond, hogy ezeket nem mindig tudjuk érvényre juttatni. Így például, az alapellátásban rendelkezésre álló mennyiség és minőség még mindig nagyon messze van attól, amit a szabályok előírnak, mondjuk a 70 százalékban még mindig nyitva álló és szükség esetén betegeket fogadó közfinanszírozott fogorvosi rendeléseken.
– Egyébként a várható roham annál nagyobb lehet, minél kevésbé jutnak védőszközökhöz az orvosok, akik rossz esetben maguk válhatnak szuperterjesztőkké.
– Így van, ezért is fontos, közös érdek – amit mi a járvány terjedésének kezdete óta hirdetünk – az egészségügyi személyzet védelme. Részben azért, hogy ne mi váljunk gócponttá, akik a legsérülékenyebb embereknek adjuk tovább a fertőzést, másrészt pedig azért, mert ha egészségügyi dolgozók esnek ki a munkából, akár hetekre, vagy hónapokra, akkor tovább csökken az egyébként is korlátos számú személyzet, amely képes a betegek ellátására.
– Két minisztertől is hallhattuk a számot, hogy Magyarország 15 ezer lélegeztetőgépet kötött le. Mi a véleménye erről a számról?
– Hatalmas.
– Kicsit bővebben?
– Az én gondom ezzel kettős. Az egyik, hogy talán többet hallunk a lélegeztető gépekről, mint amekkora a valódi szerepük az ellátásban. Egy lélegeztetőgép önmagában annyit ér, mint egy repülőgép a hangárban. Ha nincs hozzá működtetéséhez megfelelő személyzet, akkor mindegy, hogy mennyi áll belőle használaton kívül. Egy hét alatt pedig nem lehet sem vadászpilótát, sem intenzív terápiás orvost kiképezni. A másik gondolat, ami talán még ennél is fontosabb, hogy egy beteget, akinek elégtelenné vált a légzése, sohasem csak lélegeztetünk. Egy ilyen beteg intenzív terápiás ellátást igényel, ami nem csak egy ágyból és egy lélegeztetőgépből áll, hanem számos egyéb dologra is szüksége van. Oxigénre, monitorozásra, gyógyszer beadására, táplálásra, ráadásul a beteget szakszerűen forgatni, mozgatni is kell. Ez nem úgy megy, hogy valakinek lenyomunk a torkán egy csövet, levegőt pumpálunk bele és kész. Szedálni, altatni kell, végszükség esetén relaxálni kell, ami annyit tesz, hogy folyamatosan monitorozva gyógyszerekkel el kell lazítani az izmait. Közben táplálni kell, mert ő maga nem fog enni-inni, hiszen lehet, hogy heteken át a lélegeztetőgépen lesz, hogy életben maradjon. Gondoskodni kell az életfolyamatai fenntartásáról: vércukráról, hőmérsékletéről, minden egyébről. Ez műszereket és beavatkozásokat követel. Önmagában a lélegeztető gép csatasorba állítása kevés a győzelemhez. Márpedig Magyarországon nincs 15 ezer azokból a berendezésekből, amelyeket a lélegeztető gépek mellé kellene tenni, hogy az intenzív ellátásra szoruló beteg életben maradjon.
