17. Szerzők, vendégek és fantomok

Első mese, amelyben Federigo, a fiatal kutatóorvos segítségért folyamodik a vancouveri elvek védelme érdekében. Majd – miután titkos tárgyaláson vesz részt, ahol a tudományos szerzőség mélyebb filozófiai jelentését vitatják meg – spontán tapsban tör ki és térdet hajt mestere előtt.”

Aldobrandino és Federigo munkatársak voltak egy világhírű intézetben. Tonnányi elemzés és rengeteg átdolgozás után Aldobrandino elküldte közös tanulmányuk végleges változatát Federigóhoz, utolsó, jóváhagyó átolvasásra. A válasz bizalmas e-mailben érkezett.

„Kedves barátom – írta Federigo –, ez az együttműködés kivételes élmény volt számomra. Mindazonáltal rossz hírem van. Immár heten vagyunk szerzők: Guglielmo mester, az igazgató, aki a véremet szívja ugyan, de nem akarom, hogy véget vessen a karrieremnek. Monna Nonna, a feleségem, akinek publikációra van szüksége ahhoz, hogy állást kapjon. Peronella, aki az enyémmel szomszédos laborban dolgozik, ezért a jó kapcsolat megőrzése számomra igen fontos. Tedaldo pedig az én szépreményű tanítványom, az ő önéletrajzát is gazdagítanunk kell. Aztán itt van még Guglielmo mesternek egy régi társszerzője, a nevét ugyan már elfelejtette, de majd holnap utánanéz.” Federigo rövid utóiratot is hozzáfűzött. „Láttad már az X egyetemen közzétett munkámat? Sokan X-et tartják a világ legjobb egyetemének. Életem eme fő művében heten voltunk szerzők, közülük hárman semmivel nem járultak hozzá a munkához, sőt olyan is volt, aki nem is tudott a projektről egészen addig, míg meg nem kapta a szerzőknek járó különlenyomatot.”

Tudományos kifejezéssel élve Aldobrandinónál kollapszus következett be. Kevésbé tudományosan: megütötte a guta. Amikor ezt Federigo tudtára adta, az elnézést kért és egyben segítséget ahhoz, hogy – a vancouveri elvekre hivatkozva – szembe tudjon szállni mesterével. Meg is beszéltek másnapra egy találkozót az öreg Guglielmóval. Federigo azt kérte, hogy ő szólhasson először. A főnök jelenlétében ilyetén óhaj megfogalmazása különlegesen bátor szívre utal, úgyhogy Aldobrandino bizakodva tekintett kollégájára, látva annak határozottságát. Midőn azonban Federigo ajka szólásra nyílt, a Vancouver csoport (lásd később) helyett a Mestert kezdte dicsőíteni. Mély és megható bókok után könyörögni kezdett Guglielmónak, engedje meg, hogy a szerzők közt az ő neve álljon a legtekintélyesebb helyen, valamint fogadja el a többi társszerző kijelölésének kizárólagos jogát. Aldobrandino megértette, hogy időközben valami történt. Már csak egy kívánsága volt: teljesen hagyják ki a nevét.

Ebben a történetben szerepel a szakirodalom által ismert mindkét kategória: a vendégszerző, aki a legvégén lép be a képbe, valamint a fantomszerző, aki elvégzi a munka nagy részét, majd eltűnik. Az orvosi szaklapok – hitelességük megőrzése érdekében – próbálják visszaszorítani a jelenséget. Nem túl nagy sikerrel. Egy 1998-ban közzétett felmérés szerint (Flanagin és munkatársai. Prevalence of articles with honorary authors and ghost authors in peer-reviewed medical journals. JAMA 1998;280:222–224.) a vizsgált 809 cikk közül 11 százalékban fantomizálódtak a valódi szerzők, 19 százalékban tiszteletbeli szerzők szerepeltek, a tanulmányok 2 százalékában pedig mindkét kategória jelen volt.

A fantomizálódásnak többféle oka lehet, de a leggyakoribb, hogy a gyógyszeripari szereplők leplezni szeretnék, mennyire érdekeltek valamely cikkben. Még abban a szerencsés esetben is, ha a kutatómunkában csak tisztességes mértékben vettek részt és nem próbálták meg erőszakosan érvényesíteni szempontjaikat, úgy vélik, tanácsos távol maradniuk a közléstől. Mert az is tudott (ugyancsak felmérésekből – vajon mire nem készült még felmérés?), hogy ha a szerzők nyíltan bevallják érdekeltségüket, az emberek kevésbé bíznak az olvasottakban. A szerzőgárdában ott maradnak az egyetemi vagy akadémiai munkatársak, de néha „kiegészülnek” vagy a szakma kiemelkedően tekintélyes egyéniségeinek egyikével, a közlemény súlyát növelendő, vagy pedig csak egyszerűen illendőségből. Azon már alig csodálkozik valaki, hogy a főnök neve „hivatalból” szerepel a cím után.

Pedig az Orvosi Folyóiratok Szerkesztőinek Nemzetközi Bizottsága (a „Vancouver csoport”) 1996-ban meghatározta a szerző fogalmát. „Szerző az, aki a közlemény elkészítésének következő szakaszaiban közreműködött: tervezés vagy az adatok elemzése és interpretálása; a cikk megfogalmazása vagy a munka főbb szellemi tartalmának felülvizsgálata; a megjelenő, végső változat elkészítése. Nem minősül szerzőnek az, aki csupán az anyagi támogatás megszervezésében, az adatok összegyűjtésében vett részt, vagy a kutatócsoport felügyeletét végezte.”

Ennél még bonyolultabb a szerzőség kérdése a kutatómunkát segítő biostatisztikus esetében. Ha kihagyják a tervezésből és a cikk végső változatának elkészítéséből, akkor nem felel meg a fenti követelményeknek, pedig az általa végzett adatelemzésen áll vagy bukik a tanulmány közölhetősége. Felelős-e a cikkben előforduló hibákért, ha elemzését a társszerzők átírják vagy rosszul interpretálják? És hol a határvonal a fontosság terén: a leíró statisztika nevezhető-e elemzésnek, vagy csak a hipotézisvizsgálat és a modellillesztés minősül annak? A jelenlegi gyakorlat szerint a biostatisztikusnak társszerzőség helyett általában köszönetnyilvánítás jár akkor is, ha csak egyetlen átlagszámítást készített, és akkor is, ha ő fogalmazta meg a cikk fontosabb részeit.