hirdetés
hirdetés
2020. szeptember. 30., szerda - Jeromos.
hirdetés

Alapellátás: nincsen remény?

Miközben évek óta az alapellátás megerősítéséről szól a kormányzati kommunikáció, a területet felügyelő tárca mintha nem tudná, mit kezdjen a legtöbb beteggel találkozó háziorvosokkal. Most éppen leporolnák a járási rendszerre épülő alapellátás koncepcióját.

hirdetés

Egy héttel ezelőtt adta ki az emberi erőforrások minisztere a feladatot a háttérintézmények vezetőinek, hogy három nap alatt dolgozzák ki a járási alapú, integrált alapellátás koncepciójával kapcsolatos elképzeléseiket. A terv nem új keletű, hiszen egy évvel ezelőtt lapunkban is beszámoltunk arról, hogy járási egészségközpontokat hozna létre az Emmi. Ezek feladatait és struktúráját sem akkor, sem azóta nem definiálta az egészségpolitika, úgy hírlik, a tavaly év végén született, kimunkálatlan ötletet a közelgő önkormányzati választások miatt a Fidesz frakció gáncsolta el akkor.

A minap Horváth Ildikó egészségügyért felelős államtitkár beszélt arról, hogy annak érdekében, hogy gyorsabban jussanak ellátáshoz a betegek, „műszakilag és szervezettségben is növelnék a helyi ellátóképességet”. A járási egészségközpontok feladata az lesz, hogy az ide telepített eszközök segítségével a jelenleginél szélesebb körben legyenek elérhetőek például az ultrahang- és CT- vizsgálatok. Hogy készült-e hatástanulmány azt illetően, hogy valóban szükséges-e az ország 174 járásba CT-t telepíteni, illetve rendelkezésre áll-e az a szakembergárda, akik elvégzik a vizsgálatokat – arról egyelőre nincs információnk. Bár a távleletezéssel az orvoshiány kivédhető, de a technikusi, szakdolgozói – és bizonyos vizsgálatoknál az orvosi – jelenlét nélkülözhetetlen a vizsgálóhelyeken.

Úgy tűnik, a tervet leginkább az a kényszer szülte, hogy valamilyen módon kipótolják a járásokon belül a járóbeteg-szakellátásból hiányzó kapacitásokat, és azt is remélték tőle, hogy a betöltetlen praxisok problémájára is megoldást jelent majd.

Időközben a MedicalOnline úgy értesült, hogy a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) javaslata nyomán felmerült, hogy a járási tisztifőorvosok irányítanák azt az együttműködést, amelyben az alapellátás, a járóbeteg-szakellátók és az egészségfejlesztési irodák vennének részt az új koncepció szerint. A Lázár János vezette közigazgatási reform nyomán alaposan szétzilált NNK (egykori ÁNTSZ) érthető módon csapott le a feladatra, hiszen a szervezet megerősítését reméli annak felvállalásától. A kérdés csak az, hogy egyáltalán van-e mind a 174 járásban szakember: a Közigállás.hu-n jelenleg 19 ilyen pozíciót kínálnak országszerte, ami azt jelenti, hogy ezen a szinten több mint tíz százalékos a humánerőforrás-hiány. Kérdés az is, hogy a csupán hatósági jogkörökkel bíró hivatalok képesek-e egészségszervezési feladatok ellátására, koordinálásra, szakmai támogatásra, segítségnyújtásra.

Projekt alapon működő alapellátási reform

Ahogyan nem készült átfogó ágazati stratégia az elmúlt két és fél évben, úgy hagyta parlagon a súlyos problémákkal küszködő alapellátást is az egészségpolitika. Az orvos- és szakdolgozó hiánnyal sanyargó rendszerben továbbra is a háziorvos egyéni kapcsolatrendszerén múlik, hogy hol és milyen ellátáshoz jut a beteg, illetve hogy egyáltalán időben hozzájut-e ahhoz, amire a gyógyuláshoz szüksége van.

Bár a szlogenek szintjén népegészségügyi fókuszú alapellátást épít a szakpolitika, a népegészségügyi ellátórendszer kiépítéséről szó nincs, az uniós forrásokból létrehozott egészségfejlesztési irodák (EFI) hálózatának nincs koordinátora, egységes protokollja, de még a jogállásukat sem sikerült meghatározni. Bár a területért felelős államtitkár lapunknak januárban azt mondta, a tárcánál kialakítanak egy, az EFI-ket irányító, tevékenységüket koordináló egységet, ami a mai napig nem állt fel.

Egy éve adós a tárca az Országos Alapellátási és Módszertani Központ létrehozásával, amelynek megalapítására a miniszter tett ígéretet, mint akkor fogalmazott: a jövőben ez az intézmény biztosít központi irányítást a járásokra épülő háziorvosi ellátórendszernek. Az országos intézet létrehozása lehetővé tette volna, hogy mindazokat az alapellátást célzó projekteket egy helyen kezeljék, amelyek egy részét az NNK, másokat pedig a kórházfenntartó, azaz Állami Egészségügyi Ellátó Központ felügyel.

A Három generációval az egészségért (3G) projekt – ahogyan korábban a Svájci modell – a praxisközösségek kialakítását célozta. Amellett, hogy számos szakembert – pszichológust, dietetikust, gyógytornászt – vonnak be a lakóhely közeli ellátásokba, nóvumként indikátorok jelentek meg a pályázatokban. Ezeket a pályázóknak kellett meghatározniuk, a program végrehajtásáért pedig – ugyancsak újdonságként – anyagilag is felelősséget vállaltak. A pénzből a lakosság egészségben töltött évei számának növelése érdekében szív- és érrendszeri prevenciós és gondozási programot támogatnak, elősegítik a rosszindulatú daganatos betegségek szűrését és korai felismerését, valamint a gyermekek körében végzett egészségfejlesztési programok elindítását és megvalósítását ösztönzik.

A 3G újabb fejezetére ötmilliárd forintot fordít a kormány, ezzel együtt már mintegy 22 milliárd forintot invesztáltak a praxisközösségekbe EFOP, VEKOP, és néhány TÁMOP projekten keresztül. A korábbi és jövőbeni pályázatok nyomán lassan már ezer háziorvos dolgozik praxisközösségben, mintegy kétmillió pácienst ellátva, ám a praxisközösségek működését részleteiben szabályozó, az alapellátási törvényhez kapcsolódó rendeletet máig nem sikerült abszolválnia az egészségügyért is felelős Emmi-nek.

Adós a tárca a praxisközösségek működésének és eredményeinek monitorozásával is, nincsenek, és nem is gyűjtenek adatokat arról, hogy pontosan mi történik a projektekben, így arról sem, hogy a befektetett, több mint 20 milliárd forint hogyan hasznosul.

Nincs se prevenció se rehabilitáció

Kásler Miklós öt nemzeti egészségterve közül az egyik a szív- érrendszeri betegségekről szól. Ebben állítólag – hiszen hiába ígérték, a bőrkötésbe foglalt terveket a széles közönség máig nem ismerhette meg – összefogják a teendőket a prevenciótól a rehabilitációig. Miközben az arteriosclerosissal összefüggő betegségeknél az összes gyógyszeres terápia és a katéteres beavatkozások együtt sem tudnak több eredményt hozni, mint a prevenció, semmi nem utal arra, hogy betegségmegelőző programok rendszerszintű bevezetésére törekednének.

Hiába tapossa tízedik évét az egy minisztériumba integrált egészségügy és oktatáspolitika, az egészségtant mindmáig nem sikerült bevezetni a közoktatásban. Miközben már arról is szó esik, hogy az egészségtudatos betegeket jutalmaznák, vagy éppen a kevésbé tudatosakat büntetnék a járulékokon vagy gyógyszerárakon keresztül, a szűrésekről, a korai felismerés fontosságáról nincsenek szervezett, állami felvilágosító programok, reklámok, tájékoztatók.

Ahogy az előző, úgy a mostani egészségügyi kormányzatnak sincs rendszerszintű elképzelése a járóbeteg-szakellátásról. Sőt, mintha a szakpolitika belenyugodna abba, hogy a fizetőképes betegek a magánszolgáltatóknál igyekeznek elkerülni az állami rendelőket, ahol egyre hosszabbra nyúlnak az előjegyzési listák, és már az időpontkérésre is időpontot kapnak a betegek, mert vagy a tvk-keret merült ki, vagy a szakorvos hiányzik. Aki fizetni nem tud, annak marad a több hónapos várakozás kardiológiára, angiológiára. Ha netán túl sok idő telik el, a nagyobb bajt megelőző kezelés helyett legfeljebb a mentő viszi szívkatéterezésre az infarktusost, vagy éppen a lábával fizethet a késlekedésért az érszűkületes beteg.

Nem jobb a helyzete annak a páciensnek sem, akit szívinfarktus vagy daganatműtét után hazakerül a kórházból. A rehabilitációs és gondozóhálózatok teljes egészében hiányoznak, az infarktus utáni egyéves túlélést tekintve már 20-25 százalékos az elmaradásunk a nyugat-európai országokhoz képest, az összes szív- és érrendszeri halálozást tekintve pedig ennél lényegesen rosszabb a helyzet. Az alapellátás felkészültsége a daganatos betegek ellátásban sem megfelelő, a háziorvosok többsége a betegutat nem szervezi, a szakellátókkal nem kommunikál, miközben csupán az ellátás rendezett szervezésével sokkal több daganatos beteg élete lenne megmenthető.

Elégetett bizalmi tőke?

Eközben a mintegy 6500 hazai praxis állandó- és helyettesítő háziorvosa gúzsba kötve igyekszik tenni valamit a betegeiért. Receptírási lehetőségeiket finanszírozási okokból évekkel ezelőtt korlátozták, a szakorvosi ajánlások beszerzése – a járóbeteg-szakellátás hiányosságai, korlátozása okán – nehézkes. Hét éve ígérik, hogy hamarosan feloldják a gyógyítást nehezítő akadályokat, bővítik a kompetenciákat, engedik a második szakvizsga használatát.

Bár 2015-ben a szakmával közösen kiérlelt alapellátási koncepció nyomán megjelent az alapellátási törvény – némi kis pezsgést hozva a praxisukban magukra hagyott háziorvos-társadalom életébe –, mára mindenki visszafásulni látszik a szürke hétköznapokba. A hírekben az gyakran elhangzik, hogy a kormány számára prioritás az alapellátás, és hogy 2010-hez képest 76 százalékkal több forrást biztosítanak a háziorvosok és a házi gyermekorvosok támogatására, ám az alagút végén mára csak pislákolni látszik a négy évvel ezelőtt kigyulladó fény – ha már ki nem aludt.

Arra már remény sincs, hogy valaha is egy csomagban megjelennek az alapellátási törvényhez kapcsolódó rendeletek, hiszen Csányi Péter helyettes államtitkár nemrégiben már ígéretet sem tett erre, inkább úgy fogalmazott: amíg a rendeletcsomag végső változata kialakul, a legsürgetőbb ügyekben részjogalkotással igyekeznek előrelépni. A rendeleteket egyébként már az előző ciklusban kidolgozták az egészségügyért felelős államtitkárságon, hogy azt miért nem sikerült máig keresztülvinni, érthetetlen, hiszen a ciklusokon átívelő munkát nem akadályozta még kormányváltás sem.

Miközben a döntéshozók is látják, hogy dekompenzált a rendszer, a szimptómák alapján mégsem születik meg a helyes diagnózis, megjelent a háziorvosoknak az a generációja, amely nemcsak több/más finanszírozást vár, hanem gyógyításhoz és a minőségi munkához kér támogató szakmapolitikai környezetet. Ők nem csak a szlogenek szintjén szeretnének definitív ellátást nyújtani. Már nem érik be hangzatos ígéretekkel. A szakma már biztosan nem.

Ki dönthetett és hol a kollegiális vezetőkről?

A kamarát nem értesítették a kollegiális vezetők kiválasztása nyomán folytatott vizsgálatról – mondta lapunknak Éger István. A Magyar Orvosi Kamara elnökét azért kérdeztük, mert Horváth Ildikó államtitkár lapunkkal azt közölte, az elmúlt hónapokban jogászaik többek között azt is vizsgálták, képviselhette-e az elnök a hivatásrend területi szervezeteinek álláspontját a pályázatok véleményezésekor. Éger István kifogásnak nevezte a magyarázatot, és jelezte: a pályázó kollégák máig nem kapták meg a kinevezésüket, annak ellenére, hogy az államtitkár lapunknak adott nyilatkozatából úgy tűnt, sínre kerülnek a kinevezések. Az elnök elmondta azt is, a bizottság és a MOK nagy egyetértésben dolgozott, nem volt különvélemény a vezetők személyét illetően, 

A kollegiális vezetők – a vonatkozó rendelet értelmében – szeptember 1-jén álltak volna munkába. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ vezetője ahelyett, hogy szignálta volna az ezzel megbízott bizottság döntése nyomán az országos- illetve megyei kollegiális vezetők kinevezését, a névsort továbbította az államtitkárságra, onnan a miniszterhez, majd a Miniszterelnökséghez kerültek az iratok – holott ezt semmilyen jogszabály nem rendeli el.

Lapunk úgy értesült, hogy azóta a lista „elindult visszafelé”, ám valahol, valakik némileg megkurtították, és néhányan lekerültek róla azok közül, akiket a szakmai bizottság kinevezésre javasolt.

Frissítés:

Az Egészségügyi Szakmai Kollégium érintett tagozata, háziorvosi szakmai szervezetek képviselői, és más egészségügyi szakemberek is aláírták azt a hétfőn kiadott deklarációt, amelyben nagyobb figyelmet kérnek az alapellátásnak. A deklarációt eljuttatták a döntéshozóknak is.

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink