2020. szeptember. 25., péntek - Eufrozina, Kende.
hirdetés
hirdetés

Hatvan év a műtőben

Perner Ferenc professzorral pályafutásáról, a mai viszonyokról az Orvosok Lapja beszélgetett, a vele készült interjút a WebOrvos szemlézi.

hirdetés

A medikusi gyakorlati oktatást sok kritika éri, de panaszkodnak a rezidensek is, hogy kevés lehetőségük van például a manuális szakma gyakorlására.

– A fiatal orvos a manuális szakmákban régen is kevés műtéthez jutott, de mindig különbség volt az egyetemi klinikák és a vidéki kórházak között az elérhető, elvégezhető műtéti számokat illetően. A Magyar Sebész Társaság, főtitkárságom idejében, Besznyák István professzor elnöksége alatt, ezért szabályozta, hogy a szakvizsgához hány és milyen típusú műtétet kell elvégezni. Hogy legalább a limitet teljesíteni tudják, a klinikákon dolgozó fiatalok három-négy hónapra elmentek vidékre, mert ott többet tudtak operálni. A klinikán ugyanis kevesebb lehetőség adódott, részben azért, mert sok volt a nagyhírű orvos, akit személyesen kerestek a betegek, másrészt azért, mert itt végezték a nehéz, bonyolult műtéteket, amelyeket nyilván nem adhattak a kezdőknek. Szóval ez egy örök probléma, ez nem igazán változott azóta sem. A későbbiekben, tanszékvezető és vizsgáztató koromban találkoztam olyan szakorvos-jelölttel is, aki elpanaszolta, hogy vidéki kórházban dolgozva sem tudta teljesíteni az előírt kötelező műtéteket… Ez hiba, ezért át kellene gondolni a sebészképzés feltételeit. Megjegyzem, hogy jelenleg bonyolítja a helyzetet a privatizált sebészvilág. Ami a saját képzésemet illeti, szerencsém volt, mert harmadéves koromban egy felettem járó jó barátom révén bekerültem egy jó színvonalú budapesti kórházba, az Uzsokiba, ahol egy kiváló képességű sebész, dr. Köves István volt a főorvos. Így már másodéves medikus koromban bejárhattam, ügyeltem, sokat asszisztáltam, nyaraimat ott töltöttem, s operálhattam egyet-egyet. Mire elvégeztem az egyetemet, már lényegében négyéves famulus sebészi gyakorlattal rendelkeztem.

Arról beszélt már, hogy mi az, ami hiányzik, de nyilván olyan is van, ami nem.

– A kérdést úgy értelmezem, hogy nekem személy szerint mi hiányzik! Nem a saját munkámról beszélnék, hanem a hivatásomról. A magyar egészségügy helyzete aggaszt! A képzés, a finanszírozás, a betegellátás, az ellenőrzés és a minőség kérdése. Mindezt közvetlenül abból is érzékelem, hogy a betegek, beleértve a barátokat, ismerősöket, milyen elintézendő, a közvetlen sebészi szakmámhoz nem tartozó orvosi ügyekben keresnek. Nem jutnak el orvoshoz, hónapokat kell várni vizsgálatokra, főként a képalkotókra, és sorolhatnám. No, ezek „ügyintézése" kifejezetten nem hiányzik. Szívességkérések oda-vissza sorozata indul el… Sajnos meg kell állapítanom, hogy az ellátás, így a sebészi ellátás színvonala, ha nem is mindenütt, de általában romlik. Azt sem tudom például elképzelni, hogy a sokat emlegetett szuperkórházat kikkel töltik majd fel, mert kevés az orvos, arról nem beszélve, hogy szinte követhetetlen számomra a tervezett átszervezés. Másfelől elindult a privát ellátás olyan formája, ami korábban elképzelhetetlen volt, hiszen csak a rendelés szintjén lehetett valami privát, a beteg további ellátása „át lett nyomva" az államiba. Ma sincsenek tiszta helyzetek, óriási rendelőket, kórházakat nyitnak, s kérdés számomra, hogy az orvos vajon a munkaideje után dolgozik a privát ellátásban, vagy esetleg a munkaideje alatt is „maszekol". Ma nincs szakmai és minőségellenőrzés se a magán-, se a közfinanszírozott ellátásban. Ennek nagyon komoly konzekvenciája van, lesz, gondolok az orvosok túlterheltségére… hol van az uniós direktíva szerinti kötelező pihenőidő?

Egy időben még a Magyar Orvosok Szakszervezete harcolt az uniós direktíva betartatásáért, aztán csend lett. Említette a magán- és közellátás tisztázatlan helyzetét, hogy hová vezethet ez. Talán van saját tapasztalata erről?

– Mindebbe beleláttam, amikor egy évig Párizsban dolgoztam. Az állami egészségügy szereplői felzúdultak, sőt: sztrájkoltak, mert a magánellátók elszívták a könnyű, jól gyógyuló, jól fizető eseteket, míg az államinak ott maradtak a bonyolult, drága ellátások. Az állami kórházakban a priváthoz képest egytizede volt a fizetés, és az orvosoknak a hosszú, bonyolult, rizikós, fárasztó beavatkozásokat a jóval kevesebb fizetésért kellett elvégezniük. Most ugyanez alakul ki nálunk: a jó kórházaknak maradnak a nehéz esetek, a könnyű, kis műtétek a magánba vándorolnak. Ezt káros folyamatnak tartom, mert részben a jó és képzett kollegákat vonja ki az állami szektorból, így ott csökken a teljesítmény és nő a várakozási idő, másrészt, és ez bizonyított, szövődmény esetén a beteg az állami intézményben landol, és az állam viseli a terheket. Másrészt hiába mondják, hogy csökkent a várakozási idő, mert lehet, hogy a protézisműtéteknél így van az engedélyezett nagyobb műtétszám miatt, de a sebészek száma ugyanannyi, a műtétes háttér lehetősége sem bővült, és van olyan, amikor nincs vér, mostanában egyre gyakrabban, és nem lehet operálni. Odajutottunk, mint amit Algériában dolgozva tapasztaltam 1968 és 1971 között: a beteg családja adta össze a vért! Tehát vannak gondok.

A teljes interjút a WebOrvoson olvashatja.

(forrás: WebOrvos)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!

A metasztatizáló kolorektális daganattal küzdő betegek trifluridin+tipiracil-kezelése jobb adherencia mutatókkal írható le, mint a regorafenib-kezelés.