2020. július. 03., péntek - Kornél, Soma.

A védőeszközöknél is jobban hiányzott az őszinte szó

Lassan lezárul a koronavírus-járvány miatt meghirdetett veszélyhelyzet, és úgy tűnik, viszonylag kevés áldozattal sikerült átvészelni ezt az időszakot Magyarországon. Sokan sokkal rosszabbra készültek, köztük dr. Svéd Tamás aneszteziológus, a Magyar Orvosi Kamara titkára is, akit az elmúlt két és fél hónap tanulságairól kérdeztünk.

hirdetés

Éppen két hónappal ezelőtt kiáltott farkast a MedicalOnline-nak adott interjújában, ami aztán nem érkezett meg, és a MOK borúlátó jóslatai sem váltak valósággá. Jogosan vetik a szemükre, hogy ok nélkül keltettek riadalmat? 

Azzal vádolni a kamarát, hogy feleslegesen és felelőtlenül rémisztgette a társadalmat, hiszen „megígértük”, hogy lesz ötvenezer COVID-19 beteg, és lám, nem lett – elég sajátságos hozzáállás. Orvosok vagyunk, mindenkor ennek megfelelően kommunikálunk, így gyakorlatilag soha nem jelentjük ki, hogy valami egészen biztosan bekövetkezik. Esélyekről és valószínűségekről beszélünk, nem hallgatva el a beavatkozásokkal járó kockázatokat sem. A járvánnyal kapcsolatban is így jártunk el. Elmondtuk, hogy szerintünk mi a legrosszabb forgatókönyv közbelépés nélkül, egyúttal javaslatot tettünk a gyógymódra annak érdekében, hogy ennek bekövetkeztét elkerüljük. Így a minket rémisztgetéssel vádolók úgy járnak el, mintha egy fal felé száguldó buszban az elbóbiskolt sofőrt kiabálással felriasztó kalauzt az utasok az így elkerült baleset után felelősségre vonnák: minek kiabált és rémisztgetett, hiszen nem halt meg senki! Ami a járványra amúgy sajnos nem is igaz. Az általános ünneplés közepette sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy voltak, vannak és lesznek is áldozataink, és ha számuk  más országokkal összehasonlítva kicsi is, ez nem csökkenti veszteséget és családjuk szomorúságát. 

Nálunk a kórházak folyosóin nem feküdtek betegek, nem kellett használni a kamara etika irányelvét a COVID-19 betegek ellátása során, mert senki nem várt egy percig sem lélegeztetőgépre...

Egyrészt: hála istennek. Másrészt: eddig. A járványnak számos tanulsága van. A magyar emberek sokunk számára meglepően fegyelmezettek és együttműködőek voltak, a kijárási korlátozás során országszerte átlagosan 80 százalékkal, a „renitens” Budapesten kilencvennel  sikerült csökkenteni a személyes kontaktusok számát. Ennek köszönhetően elkerültük a járvány tömeges megbetegedésekkel járó szakaszát, amit egyébként az operatív törzs is naponta „küszöbön állónak” érzett. Szerencsére sosem léptük át a határvonalat, ám az is hiba lenne, ha most azt mondanánk, hogy ezzel minden veszély elhárult,  és a járványnak vége. Ha elengedjük a korlátozásokat, biztosan emelkedni fog a megbetegedések száma, ennek ütemét azonban majd csak később láthatjuk, ahogyan azt is, hogy ősszel újult erővel tér-e vissza a koronavírus. Egyelőre azt sem tudjuk biztosan, minek köszönhetjük a szerencsénket.

Csak szerencsénk lett volna?

Vitathatatlanul jó és jókor meghozott kormányzati intézkedések születtek, a négy egyetem által végzett reprezentatív H-UNCOVER felmérés eredményei is váratlanul alacsony átfertőzöttséget igazolnak. A kijárási korlátozásnak, a kontaktusszám-csökkentésnek, a – némi késlekedéssel bevezetett – kötelező maszkviselésnek, és más, eddig nem igazolt, legfeljebb feltételezett tényezőknek is szerepe lehetett ebben, mint amilyenek a száraz meleg érkezése vagy a széleskörű társadalmi átoltottság.

Az elektív műtéteket elhalasztották, a páciensek túlnyomó többségét hazaküldték a kórházakból, a COVID-19 betegek áradata viszont elmaradt. Az elmúlt két hónapban keményen dolgoztak, vagy inkább „szabadságon” voltak az orvosok?

Mind térben, mind időben egyenetlenül oszlott meg a terhelés. A felkészülés kezdetén az átalakítások, a szinte semmiből felhúzott járványkórházak kialakítása adott rengeteg, eredeti szakterületétől akár nagyon eltérő munkát sokaknak. A COVID-osztályokon vagy a sürgősségi ellátásban dolgozó kollégáknak mindvégig legalább annyi, de inkább jóval több munkájuk volt, mint egyébként, illetve közülük utóbbiak az átvezénylések miatt adott esetben jóval kevesebben végezték el ugyanazt a munkát. Ugyanakkor – noha sokakat az átszervezések során másik munkahelyre irányítottak – a felkészülés jegyében kiürítettek ágyakat és osztályokat, a járóbeteg-szakellátók lényegében  bezártak, a 65 év feletti orvosokat otthon tartották, így valóban voltak, akik nehezebben találtak maguknak feladatot. Közeli barátaim közül többen is otthon töltötték a hét több napját is, de eközben telefonon, interneten keresztül szervezték osztályuk életét, írni-olvasni tanították alsós gyerekeiket a „digitális oktatást” segítve és készenlétben álltak bármikori behívásra, átvezénylésre. Mindezt szabadságnak minősíteni erős túlzás. Sok kolléga „távrendelt”, telefonon, digitális eszközök segítségével látta el azokat a pácienseket, akiket ilyen módon lehetett.

A miniszter ígérete szerint az idei Semmelweis-nap környékén minden egészségügyi dolgozó 500 ezer forintos jutalomban részesül. Helyes, hogy általánosan jár a prémium?

Bízunk benne, mert ezt tartanánk helyesnek. A járvánnyal kapcsolatba kerülők eddig is erőn felül teljesítettek, most viszont mindenki rettentően sokat fog dolgozni, hogy bepótoljuk az elmúlt két hónapban elmaradt ellátásokat. Az egészségügy járvánnyal kapcsolatos átszervezése, az ezzel járó munkaügyi szabályok miatt az egészségügyi dolgozók igen nagy részének jelentős mértékben csökkent a jövedelme. Az a nővér, akinek az osztályát bezárták, és nem vezényelték át sehova, a fizetése kétharmadát kapta csak meg, miközben  megszűntek a másodállások, a máshol vállalható ügyeletek, a plusz munka lehetősége, amivel sokan egészítették ki a közismerten alacsony fizetésüket. A bruttó 500 ezer forint így nem jutalom,  sokkal inkább az elmúlt 2-3 hónap bevételkiesésének egy részét  fedezi; igaz ez minden egészségügyi dolgozóra: nővérekre, orvosokra, betegszállítókra egyaránt. Így a MOK álláspontja  az, hogy differenciálás nélkül, mindenkinek jár ez a pénz, mert valamennyien kivettük illetve kivesszük majd a részünket a munkából. 

Mindemellett miközben a világ számos országában a béreket emelve  is honorálták az egészségügyi dolgozók erőfeszítéseit, nálunk több, a járóbeteg-szakellátásban dolgozó nyugdíjas kolléga került méltatlan helyzetbe, amikor a rendelések szüneteltetésének kezdetén, márciusban elbocsájtották őket, miközben mindenfajta ügyintézés szünetelt vagy nehézkessé vált, így a nyugdíjuk folyósítását sem tudták elintézni. A MOK az ő érdekükben is igyekezett eljárni. Egyébként éppen a 65 éven felüliek otthonmaradása mutatott rá leginkább, hogy mennyire kevés a tartalék az egészségügyben. Az alap- és a járóbeteg-ellátás a munkaerő 30-40 százalékát veszítette el, és ez különösen a 65 év alatt háziorvosokra és alapellátó gyermekorvosokra rótt óriási terhet.

Azokon az osztályokon, ahol nem állt meg az élet, hogyan működött az újfajta munkarend a járvány idején?

Folyamatos készültségben, mert bármikor érkezhet igazoltan COVID-os beteg az intézménybe, és/vagy bármelyik általunk ellátott páciens lehet potenciálisan fertőzött. Ez sokszor megnehezítette, elnyújtotta, a megszokottól eltérő irányba terelte a gyógyító munkát. Az átszervezésekhez, az újabb és újabb protokollokhoz való alkalmazkodás a hétköznapi ellátást még nehezebben átláthatóvá tette. 

Saját tapasztalataim alapján egy  politraumatizált beteg ellátása normális körülmények között is meglehetősen izzasztó feladat, ha eszméletlen, és így nem kikérdezhető állapotban kerül az intézménybe, automatikusan potenciális COVID-fertőzöttnek kell tekintenünk. Ilyenkor teljes védőfelszerelésben kell kezelnünk a sérültet, FFP-maszkban, szemüvegben, álarcban és overállban végigvíve a sokktalanítás és kivizsgálás folyamatát, megspékelve azzal, hogy az ellátást követően minden helyiségben fertőtlenítő takarításra van szükség. 

Az ágyak kiürítéséről nem a minisztérium döntött, a szükséges kezeléseket az orvosok határozták meg a szakmai kollégiumok iránymutatása alapján – nyilatkozta a minap Kásler Miklós. A MOK javaslatai között szerepelt ágyszám leépítés?

A kamara soha nem javasolta, hogy egyik napról a másikra kiürítsenek harmincezer ágyat, mivel az általunk ismert legrosszabb forgatókönyvek szerint sem lehetett szükség ennyire, ilyen szűk határidővel. Sőt, a kamara elsőként hívta fel a figyelmet a járványtól független egészségügyi ellátás leállásakor és az ágykiürítések kezdetén a „láthatatlan áldozatokra”!  Hasonlóképpen – bár részben más okokból – nem mondtuk azt sem, hogy szükség van 8-15 ezer lélegeztetőgépre.

Úgy tűnik, bizonyos intézkedések visszamenőleges átminősítése zajlik éppen, és a felelősség áttolása a dolgozó orvosokra, szakmai társaságokra; a miniszter mostani álláspontja szerint ugyanis az ő feladatuk lett volna meghatározni a kockázatmentesen hazabocsájtható betegek körét. Mintha ezzel semmissé lehetne tenni azt az április 7-én leírt miniszteri utasítást, hogy a fekvőhelyek 60 százalékát kell „a koronavírus elleni védekezésre felkészíteni”, és meg nem történtté azt az indoklást, amely szerint Cserháti Pétert azért kellett eltávolítani az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet éléről, mert nem megfelelő ütemben hajtotta végre az ágyak kiürítésére vonatkozó rendelkezést. 

 Soha ennyi dicsérő szó nem hangzott el a politikusoktól az orvosokra, ápolókra vonatkozóan, mint az elmúlt két hónapban. Másképpen néznek most Önökre a döntéshozók?

Mostanában valóban velünk kezdődik a szakmák népszerűségi sorrendje, remélhetőleg már mindenki tisztában van azzal, hogy mennyi minden múlik az egészségügyi dolgozókon. Ugyanakkor  az is kiderült, hogy az egészségügynek eleddig nemigen volt gazdája.

Most lett egyszerre több is.

Most, hogy stratégiailag fontos és így a figyelem középpontjában áll a jövőben is tekintélyes szerepvállalásra készülő egészségügy, amely várhatóan további  jelentős beruházások alanya is lesz, több minisztérium, nagyhatalmú politikai szereplő is szívesen vinné az ágazatot részben vagy egészében. Mi viszont jobban örülnénk, ha egyrészről nem egy mamutminisztérium egyik alegységeként tekintenének rá, másrészről az irányítás, az egészségügy egészének koordinálása nem tagolódna tovább. Most a járványügyi védekezés a belügyminiszter alá tartozik, az orvosegyetemek, a képzés és a beszerzések egy része az innovációs tárcához és részben a külügyminisztériumhoz.

Bár az utasítások túlnyomó többsége – sokszor sajátos határidővel és stílusban – az Emmi-től érkezik, számunkra sem teljesen világos, hogy mi tartozik jelenleg ennek a minisztériumnak a hatáskörébe. Egységes irányítás mellett tudnánk, kihez forduljunk a kérdéseinkkel és kéréseinkkel. Bár azt érezzük, hogy a kamara véleményére is egyre többen kíváncsiak, egy pesszimistább forgatókönyv szerint politikai lobbizás folyik, amelynek során az egymással versengő erők igyekeznek támogatókat nyerni maguknak. Mindenestre a MOK ezt a fokozott érdeklődést most igyekszik valamilyen módon az orvostársadalom érdekei mentén kihasználni. 

Például a fizetésemelés érdekében?

Az első lépések egyikeként határozottan igen.

Van esélyük?

Szeretnénk hinni, hogy van, mert nincs más út!  Az egészségügy ebben a formában, struktúrában és finanszírozással nem fenntartható, és nagyjából konszenzus látszik kibontakozni azt illetően, hogy nem szabad a járvány előtti forgatókönyvekhez visszatérni. Ugyanakkor az átalakítás, a racionalizálás az orvoskar és az egészségügyi társadalom egészének támogatása nélkül nem fog menni, ami viszont elképzelhetetlen az orvosi bérek évtizedek óta halogatott rendezése nélkül. A költségvetés pillanatokon belül a parlament elé kerül, érdemi tárgyalásokra már nincs idő. Ezért most minden, a területen lévő és oda belépő szereplő támogatását párhuzamosan igyekszünk megnyerni a MOK béremelési javaslatának elfogadására, úgy a Pénzügyminisztériumot, mint a véleményünket mostanában többször kikérő Pintér Sándor belügyminisztert.

Csak véletlenül nem említette ebben a sorban az egészségügyért felelős minisztert és államtitkárt?

Kásler Miklóst és Horváth Ildikó államtitkár asszonyt láthatóan már a járvány kezdetekor visszavonták a járványügyi védekezés frontvonalából, így leginkább csak az elmúlt két hétben élénkült meg kissé a kapcsolat a MOK és az államtitkárság között, az általános egészségügyi ellátást érintő kérdésekben. A járvány ideje alatt inkább  érezhette úgy az orvostársadalom, hogy gazdátlanok vagyunk, nincs érdemi kormányzati képviseletünk, velünk kommunikáló és empatikus, az érdekeinkért kiálló irányításunk.

Miért nem kezdeményezték Önök a párbeszédet?

Sokszor kértünk információt, pontosítást, visszajeleztük a problémákat, de ezek többször is érdemi válasz nélkül maradtak. Mi továbbra is azt szeretnénk, hogy a mindenkori irányító – legyen az az operatív törzs, bármelyik minisztérium, vagy akár a miniszterelnök – partnerként kezeljen bennünket, és lásson el a munkavégzésünkhöz szükséges információkkal. Például jó lenne ismerni azt az átvezénylési tervet, amelyre Orbán Viktor miniszterelnök mint az egészségügyet érintő legfontosabb dokumentumra hivatkozott. Rossz érzéseink oka leginkább a bizonytalanság és az  információk hiánya,  valamint az, hogy a mindennapi tapasztalataink nagyon eltérőek voltak például a védőeszközökkel való ellátottság tekintetében, ami a kormányzati kommunikáció szerint teljes és tökéletes volt, mi viszont pontosan láttuk, hogy mennyi és milyen minőségű az a felszerelés, ami a végekre eljutott. Nem az esetleges és remélhetőleg átmeneti hiány a probléma, ez most világjelenség. Sokkal inkább az erről való őszinte kommunikáció hiánya, ami lehetővé tenné a tervezést és visszajelzést, a hibák kijavítását.

A lélegeztetőgépek körül kialakult polémia is kommunikációs zavarból ered?

Aneszteziológusként sem tudom, hogy összesen hány darab és milyen tudású, minőségű lélegeztetőgépet sikerült beszereznie a Külügyminisztériumnak Kínából. A sajtóban elhíresült, otthoni légzéssegítésre kifejlesztett, egyszerűen kezelhető készülékek a maguk nemében jók, a minőségükkel sincs probléma, csak épp nem arra valók, amire szánták, legfeljebb csak a szubintenzív ellátásban tudnánk alkalmazni abban az esetben, ha tömegesen kellene ellátnunk COVID-os betegeket az osztályokon. Tüdőgyulladásos COVID-19-fertőzött betegek terápiája során csak komoly fenntartásokkal, végső megoldásként alkalmazhatóak, ha minden más lehetőség kimerült. 

Nem kérdezték meg a szakorvosokat, hogy pontosan mire lenne szükség?

A szakma készített és leadott egy listát, amelyen ezek a gépek ezen tudással, riasztási és beállítási lehetőségekkel minden bizonnyal non-invazív lélegeztetőgépként sem szerepeltek. Mindezzel együtt hangsúlyozni szeretném, ezek jó gépek. Az átadásukat kísérő kommunikáció során annyi kellett volna elhangozzék, hogy a pandémiás krízis nyomán letarolt egészségügyi piacon éppen lehetetlen jó minőségű és megfelelő eszközöket a kellő számban beszerezni, így egyelőre ezek állnak rendelkezésre; ismerkedjünk meg velük, szükség esetére találjuk meg helyüket a terápiás sorban, a fürkészek és portyázók pedig továbbra is dolgoznak a nagyobb tudású berendezések beszerzésén. Ez esetben az átvevő orvosok a szállítmányt köszönettel és megértően átveszik, és minden  botrány elmarad.

Lehet őszinte egy politikus, miközben pániktól kell tartania?

A cél nem a pánikkeltés, a világ számos táján sikerült a politikusoknak megfelelően elmagyarázni a hiátusok okát. A katasztrófa ismérve, hogy hiány van a megfelelő ellátáshoz szükséges emberből, eszközből egyaránt, és ez nem magyar specialitás; FFP-2-es és FFP-3-as maszkokból például világszerte rendkívül kevés áll rendelkezésre, nem csak nálunk.

Visszatérve még a béremelésre: pillanatokon belül akár az is kiderülhet, hogy a jövő évi költségvetésbe nem fér bele, amit kérnek. Akkor mi lesz?

Ha nem sikerül az egészségügyi dolgozóknak a „társadalom tenyerén” kikerülni a járvány elleni küzdelemből, akkor nehéz lesz az ellátórendszert újraindítani is, nemhogy újraépíteni. Sokan el fogják hagyni a szakmát, az országot, kevésbé lehet majd számítani a nyugdíjas kollégák visszatérésére.

A társadalom azért kifejezte a háláját, esténként idehaza is felzúgott itt-ott a taps.

Eddig össznemzeti figyelem és elismerés övezte az egészségügyet, ám most, hogy sokak szerint vége a járványnak, megpróbálják majd gyorsan bepótolni az elmaradt kezeléseket, azonban  az ellátórendszer nem lesz képes kellő hatékonysággal – ami azért a járványt megelőzően sem volt túl fényes – a betegek rendelkezésére állni. Emiatt sokan frusztráltak és csalódottak lesznek, hacsak nem sikerül javítani és átláthatóbbá tenni a rendszer működését.

Hogy érzi, a kamara megfelelően helytállt a veszélyhelyzetben? 

Úgy gondolom, hogy a MOK gyorsan, a szakmai szempontoknak megfelelően, az innen-onnan érkező politikai fülesekre és sallerekre oda se hederítve tette a dolgát. Bár némi késéssel, de a járvány kezelésére tett javaslataink jelentősebb része megvalósult, az általános maszkviselést például elsőként mi tűztük a zászlónkra. A kamara nevet szerzett, látható tényezővé vált, most ezt a megnövekedett súlyt igyekszünk a szakma képviseletének érdekében minél eredményesebben kamatoztatni.

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!