Fel sem épült, alulfinanszírozott társadalombiztosítási rendszer torzója működik
A betegeken és a dolgozókon verik le az ellátás árát
Az egészségügy saját dimenzióit túllépő problémahalmaz, amely önmagában nem kezelhető, ráadásul 2010 óta az ágazat számos, addig soha nem vitatott alapelvét kérdőjelezték meg és kezdték ki.
Nincs stabil, ciklusokon átívelő egészségpolitika, ehelyett a rendszerváltás óta csak kórházügyekkel vagy finanszírozási technikákkal foglalkoznak az egyes kormányzatok – mondta Gilly Gyula egészségügyi közgazdász, aki opponense volt az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazinban megjelent Szociális Demokrácia Program egészségpolitikai fejezetének. A program keddi vitaestjén a szakember kiemelte, ez az anyag éppen abban új, hogy az elvi alapokat rögzíti, és ezzel kinyílhat az a tér, ami széleskörű konszenzust eredményezhet.
Jelenleg egy félig sem felépült, alulfinanszírozott társadalombiztosítási rendszer torzója működik, amely nem javítható az aktuális költségvetési és pártpolitikai csatározások közepette. Hogy ezektől mentesüljön, az ágazatnak alkotmányos védelmet kell kapnia – hangsúlyozta ismét korábbi javaslatát Gilly Gyula.
Senkit nem hagynak az árok szélén?
Olyan alapelveket kezdtek ki 2010 után, amelyek korábban nem kérdőjeleződtek meg. Ezt már a program másik opponense, Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgató-helyettese vetette fel, ebbe a sorba sorolva a társadalombiztosítást, vagy az önálló egészségügyi minisztérium szükségességét. Az ágazatra jutó közkiadások mértékét ugyanúgy rögzíteni kéne, mint a magánkiadások arányát, hiszen ez utóbbi nálunk kiugróan magas, 33-35 százalék.
Míg a közkiadások mértékének meghatározása azért szükséges, mert költségvetési megszorítások esetén a kormányzatok előszeretettel faragnak az egészségügyi (és oktatási) büdzséből, a magánkiadások arányának rögzítése azért elengedhetetlen, mert azok az állampolgárok, akik nem rendelkeznek anyagi forrásokkal, hátrányba kerülnek. A mai közellátás a magánszféra irányába tereli a betegeket, akinek nincs pénze, az rosszul jár. A jelenlegi kormány ki nem mondott üzenete: a tehetős „túlélőket” kell támogatni – fogalmazta meg Kincses Gyula, akit az egészségügyi nemzeti minimum koordinátoraként hívtak meg a vitaestre.
Az egyén és az ellátórendszer felelőssége
A társadalom versenyképessége csökken, ha nem jó az egyének egészségi állapota – hangsúlyozta Pogátsa Zoltán, a vitaest moderátora, az Új Egyenlőség főszerkesztője. A közgazdász-szociológus vitatta, hogy csak az egyén felelőssége az egészségi állapota, amit az is alátámaszt, hogy rákos megbetegedések előfordulásának aránya Magyarországon is megfelel az uniós átlagnak, ám a daganatos betegségekre visszavezethető halálozás messze meghaladja azt.
Álszentség az egyéni felelősség körébe utalni a társadalom rossz egészségi állapotát – erősítette meg Gilly Gyula is, aki arról beszélt, hogy azonos GDP-jű és fejlettségű országokat összehasonlítva 4-6-8 éves különbségeket tapasztalhatunk a korai megbetegedések és halálozások arányát tekintve, de hasonló eltérések tapasztalhatóak akár az ország fejlettebb és elmaradottabb régióit összehasonlítva is. Az egészségkárosító magatartás társadalmi helyzettől is meghatározott. Bár gyakorta elhangzik, hogy az egészségügyi ellátás mindössze 11 százalékban felel az egészségi állapotért, ha az ellátórendszer diszfunkcionálisan működik, akkor ez az arány jóval magasabb. Sinkó Eszter azt jegyezte meg, hogy a magyar gazdaság fejlettsége sem indokolja, hogy egészségügyi problémáikkal magukra hagyják az állampolgárokat. Pogátsa Zoltán szerint mindez arra utal, hogy tágabban kell értelmezni az egészségügyet, mint ahogyan azt a politika teszi: az egészségtudatosság növelése, és a megelőzés is része kell legyen az ellátórendszernek.
Nagyobb a tét
Az ellátórendszer és a társadalombiztosítás elsődleges és nyilvánvaló rendeltetése, hogy meggyógyítsa a beteget, de ennél mélyebb funkciója a társadalmi biztonság, azaz, hogy mindenkit megvédjen attól, hogy egy betegség gazdasági romlásba döntse – vélekedett Gilly Gyula, aki szerint ennek a „játszmának” a társadalmi béke a tétje.
Az elöregedő társadalom, a technológiai fejlődés, és az ezzel együtt járó költségrobbanás generálta nagyobb ellátási szükségletet nem lehet kielégíteni kevesebb pénzből, ezért meg kell szabni az egészségügyi ráfordítások felső határát – ismételte a közgazdász, hangsúlyozva, hogy bár több pénzre is szükség van, a rendelkezésre álló forrásokhoz mérten biztosítani kell a tisztességes ellátást. A forráshiányt az egészségügyben dolgozókon kompenzálja a rendszer, hiszen míg az eszközköltségeket a világpiaci árak határozzák meg, a közalkalmazott ápolók és orvosok főállás mellett is szegények maradnak.
