hirdetés
2019. november. 19., kedd - Erzsébet.
hirdetés

Alaptörvénnyel védenék a politika gányolásától az egészségügyet

Az Alaptörvényben rögzítenék az ellátórendszer tartópilléreit adó szabályokat, és ennek megfelelően korszerűsítenék az egészségügyről szóló jogszabályt is – derült ki a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal csütörtöki ülésén.

hirdetés

Az ugyan egyelőre nem világos, hogy négy éves hallgatás után miért éppen most kezdeményezte Éger István, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal (NEK) rendkívüli ülésének összehívását, az minden esetre történelminek mondható esemény, hogy a megbeszélésen megjelent Beneda Attila, egészségügyért felelős megbízott államtitkár, és a kabinetfőnök, Nagy Szilárd, aki az ülés végéig jelen volt és fel is szólalt. A NEK 2004-es fennállása óta példanélküli, hogy a hivatalban lévő szakpolitikai döntéshozó megjelenjen a rendezvényen, ahol most elnöki szinten képviseltette magát a NEK tagjaként a gyógyszerészi és szakdolgozói kamara, ahogyan meghívottként a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) is, bár Velkey György hangsúlyozta: csak megfigyelőként vett részt az ülésen. Az egészségügy sajnálatos evidenciáinak összefoglalása indokolta a kerekasztal megszólalását – mondta bevezetőként a MOK elnöke, hangsúlyozva, tárgyalóasztal mellett szeretnék elérni, hogy változás történjen az ágazatban, ennek szükségességét két szakértői előadással is alátámasztották.

Prof. dr. Vokó Zoltán, az ELTE tanszékvezető tanára negyed százados időszakra visszatekintve hasonlította össze a magyar lakosság egészségi állapotát a nemzetközi trendekkel. Kiderült, hogy döntően a keringési betegségek miatti halálozás visszaszorítása, az egészségügyi ellátás fejlődése, valamint a spontán végbemenő kulturális változásoknak köszönhetően javultak a mutatók, bár az uniós országokhoz mért lemaradásunk mértékéből nem sikerült lefaragni. Tervezett primer prevenció nincs, ahogyan 2013 óta népegészségügyi programot sem dolgozott ki a szaktárca. A stratégia ugyan nem csodaszer, de katalizátora lehetne a kedvező folyamatok erősítésének, és gátja a kedvezőtleneknek. A népegészségügyi intézményrendszer ma is közegészségügyi-járványügyi alapokon működik, ehelyett egy újszerű, koordinatív szereplőre lenne szükség, amely szolgáltatást nyújt és nem hatóságként ellenőriz. Az elmúlt évek projekt-beavatkozásai mellett egészségfejlesztési eszközként a jogszabályalkotást használta a politika, például a nemdohányzók védelméről szóló szabályozás, vagy a transzzsírsav-rendelet megalkotásával, azonban a szintén súlyos társadalmi és egészségterhet jelentő alkoholfogyasztás visszaszorításában például már nem volt ennyire elkötelezett.

Egészségbarát kormányzat és populációs stratégia, ahol a politika, a civil szervezetek és az egyén is egészségközpontú – ez lehetne a siker kulcsa Vokó professzor szerint, aki azt is hozzátette, az adópolitikától az oktatásig valamennyi területet ennek a szemléletnek kellene áthatnia. Ezzel szemben Magyarországon az egészség ügye az egészségügy berkein belül maradt, nem alakult ki párbeszéd sem az egyéb szakpolitikákkal, sem a társadalommal. Az egészségi és mortalitási mutatók javulása csupán életmódváltással nem érhető el, a társadalmi egyenlőtlenségeket kell minden dimenzióban mérsékelni – állapította meg végül, és ezzel egyetértett a NEK ülés második előadója, dr. Gilly Gyula egészségpolitikai szakértő is, aki azt mondta, az egyenlőtlenségek a társadalom egészét penetrálják, nem csak a szegényekre, hanem a gazdagabbak életminőségére is rossz hatással vannak. Ezért nem a GDP növelésére, mint inkább a javak igazságos elosztására kell koncentrálni. Az egészségügy megfelelő finanszírozása politikai döntés kérdése, azaz hogy az állam mennyit hajlandó a polgáraira költeni a tőlük beszedett pénzből, hobbitevékenységek dotálása helyett.

Csak „gányolni” lehet a rendszert, amíg nem növelik az ágazat GDP arányos részesedését 1,5-2 százalékkal – vélte a szakember. Az egészség ügyét nem lehet gazdasági és gazdaságpolitikai céloknak alárendelni, az egészségügyi kiadások csökkentése kormányzati döntésen múlik, nem pedig gazdaságossági szükséglet. Miközben a kutatásokból az derül ki, hogy a magyar társadalom elvárná, hogy vezetői prioritásként kezelje az egészségügyet, az oktatást, a döntéshozók éppen ezektől a területektől tagadja meg a kiemelt figyelmet. Az egészségügy alulfinanszírozottságának következménye, hogy méretgazdaságossági szint alatti működésre kényszerülnek a kórházak, amelyek így csak veszteséggel tudnak működni. A szolgáltatók kompenzálásként 10-15-20 évvel ezelőtti technikákat alkalmaznak a betegellátásban, azonban ez az olcsónak tűnő megoldás a későbbi szövődmények, a reoperációk, és újra ellátandó komplikációk miatt végül sokkal többe kerül. Mivel az egészségügyben meghozott döntések hatása bőven meghaladja egy átlagos egészségügyi miniszter, vagy egy kormányzati ciklus kihordási idejét, alkotmányos védelmet kellne biztosítani az ágazatnak – javasolta Gilly Gyula, ahogyan a társadalombiztosítási rendszer és a közkiadási célérték tisztességes meghatározását is kívánatosnak tartaná.

Kaptunk hideget-meleget, de főleg hideget – mondta Nagy Szilárd kabinetfőnök, de megjegyezte azt is, hogy a legtöbb kritika nem az államtitkárságot – amelynek véleménye több ponton is korrelál az ülésen elhangzottakkal –, hanem Magyarország kormányát érte. Hozzátette, az államtitkárság figyelemmel kíséri a NEK munkáját, és továbbítják az ott elhangzottakat az illetékes szakfőosztály felé, de a kerekasztal határozatával nem az államtitkárságot kell célozni, hanem az annál feljebb álló döntéshozókat.

Az ágazat stabilitása érdekében az alappilléreket az Alaptörvényben kell rögzíteni, ahogyan változtatni kell a mára elavult, az egészségügyet szabályozó törvényeken is, amelyek gátolják az alacsonyabb rendű jogszabályalkotást. Deklarálni szükséges azt is, hogy állami, vagy társadalombiztosítási alapon kívánják-e működtetni az ellátórendszert – mondta összefoglalójában az ülést levezető elnök, Éger István. Jelentős béremelésre van szükség az egészségügyben, és a hálapénzrendszert is ki kell vezetni, azonban ennek ódiumát nem az orvosokon és az ápolókon kell számon kérni, a társadalomban is szemléletváltásra van szükség, a legnagyobb kihívást azonban a humánerőforrás helyzetének rendezése jelenti, ugyanis uniós csatlakozásunk óta 11 ezer orvos hagyta el a magyar betegeket. Aprópénzcsurgatás helyett GDP differenciálás kell, és gazdasági döntéshozók sem tekinthetnek úgy az egészségügyre, mint „pénzért vett bosszúságra”, amelynek következményeként nem is szánnak többletforrást az ágazatnak. A romló közellátás, és annak elégtelensége a nem mindig biztonságos magánellátás felé sodorja a betegeket, holott megfelelő minőségű magánszektor is csak kiegyensúlyozott közfinanszírozás mellett alakulhat ki. A NEK végül Mit? Miért? Miből? Közfelkiáltás a magyar egészségügyért cím alatt foglalta össze határozatát.

 

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

hirdetés

Kapcsolódó fájlok

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink