hirdetés
2019. július. 20., szombat - Illés.
hirdetés

Miről álmodik a magyar orvos?

Az orvosi hivatás válságát jelzik a hazai gyógyítók álmai is: atyáskodó, klasszikus orvos-beteg viszony, heroikus küzdelem a betegért bármikor – az álomban. Kiégettség, elfásulás, szuicid hajlam – a gyakorlatban. De mi lesz a jövőben? És mindaddig hogyan éljük túl (együtt) a kórházi kezelést?

A hierarchiát tükröző klasszikus modelltől a szolgáltató orvosig; az információs aszimmetriától a jogaiért fellépő, tájékozott páciensig és az internetet is jól használó, az e-pácienssel együttműködő orvosig elég széles a skála.  A „kulturális késés” azonban jól megfigyelhető a magyar orvosok álmaiban is: miközben világszerte sokan – és Matkó Ida aneszteziológus jóvoltából itthon is többen hallhattak már az orvoslásban a hatvanas évektől fellelhető deprofesszionalizáció jelenségéről, idehaza jól érzékelhető az álom és a valóság közötti ellentmondás. Mint az Susánszky Éva és Szántó Zsuzsa tavaly elvégzett és az Egészségügy 5 dimenzióban címmel kedden 17. alkalommal megrendezett egészségügyi konferencián is ismertetett kutatásából kiderült: álmaikban a hazai gyógyítók mindmáig ragaszkodnak a hagyományos, paternalista orvos-beteg viszonyhoz. Nem vagy csak kevéssé veszik figyelembe, hogy az ágazat másutt inkább már a szolgáltatói szektorhoz soroltatik. És hogy hiába szeretnék az orvosok, ha továbbra is ők adhatnának utasítást, mondhatnák meg, hogy a betegnek milyen kezelés adatik, az internet korában (még ha sok is rajta a téves információ), nemigen tehető meg, hogy a beteg ne szóljon bele a saját testét-lelkét érintő döntésekbe. Hogy ne azáltal válasszon a számára felajánlott (de legalábbis felvázolt) alternatív terápiák közül, hogy az orvos mindenről fel ne világosította volna őt.

Még zömmel az orvos irányít

Vannak ugyan felmérések arra is, hogy a világ 15 országában a betegek tájékoztatása volt a leginkább sikersztorinak nevezhető terület, hiszen az elmúlt öt évben az egészségügyben bekövetkezett változásokra rákérdezve az a kép rajzolódik ki, mintha a polgárok 32 százaléka e téren inkább javulást, 13 százaléka pedig romlást érzékelt volna, ám Magyarországon ez az arányok 19, illetve 17 százalék. 

Vannak korábbi felmérési adatok is arról, hogy miként viszonyulnak a tájékozott beteghez az orvosok. A Gfk. szerint jó tizenhárom évvel ezelőtt a magyar felnőtteknek még csupán a harmada várta el, hogy orvosa tájékoztassa őt a kezelésről és a különböző kezelési alternatívákról – ma jellemzően ők azok, akik felkészülnek az interneten, mielőtt orvoshoz fordulnak. Az ezredforduló táján a lakosság további harmada várt részletes tájékoztatást arról, mit is tehetne saját egészségéért. Ezzel szemben az orvosok legnagyobb része úgy gondolta, ő az, aki pontosan tudja, mire van szüksége a betegének, és csupán egyharmaduk volt valójában betegközpontú. Ma már ugyan több az olyan gyógyító, aki pácienseivel közös döntést hoz, és előtte több-kevesebb alapossággal tájékoztatja is a kezelési lehetőségekről, a betegek még az esetek mintegy felében azt tapasztalják, hogy az orvos irányít, és azt várja, hogy betartsák az utasításait. A felmérések szerint az orvos-beteg találkozások mintegy 29 százalékára jellemző, hogy orvos és beteg egyenrangú félként együttműködik. A GfK kutatóinak korábbi előrejelzése szerint ezek az arányok azonban – még ha lassan is, de – mindenütt meg fognak változni, mert egyre inkább kikényszeríti ezt a betegek jogtudatossága.…

Nő a kulturális különbség

Amikor a Medical Tribune-nek az orvos-beteg viszony változásaival foglalkozó 2011-es cikkében azt vetettem fel, hogy mintha sokan ragaszkodnának a hagyományon alapuló, szokásjogot feltételező tradicionális orvos-beteg viszonyhoz, Velkey György, a Kórházszövetség mai elnöke egyebek között azt mondta: nem szabad nosztalgikusan tekinteni a múltra. A mai világ alapvető eleme az informatika, ami nagyban befolyásolja az orvos-beteg kapcsolatot. Sok betegnek az internet segítségével világos képe van a problémáiról. Ugyanakkor ezek megoldására az orvostudomány a bizonyítékokon alapuló medicina felé halad, a világ azonban tele van irracionális információkkal is. Így az információs aszimmetria csökken ugyan, de a kulturális és kommunikációs különbség nő a gyógyító és a beteg között.

– A régi orvos-beteg viszonyban ezt a helyzetet nem lehet kezelni – állítja Velkey György. – Az a kapcsolat, melynek egyik szereplője a „nagy fehér mágus”, aki mindent tud, és aki mellett egy teljes bizalommal lévő parasztasszony volt a maga népi bölcsességével, a haláltól való jóval kisebb félelmével és szakmai tájékozatlansággal – mindez tűnhet ugyan ideálisabb kapcsolatnak, de sokkal aszimmetrikusabb, és a mai világban életszerűtlen. S hogy elfogadják-e az orvosok, hogy ehhez a modellhez nem lehet visszatérni? Velkey György szerint nagy a generációs különbség. Azoknak, akik a tradicionális orvos-beteg viszonyban szocializálódtak, nehezebb váltani. A fiatalabbak, vagy akár a középkorúak jóval nyitottabbak. A gond az, hogy a kommunikációs defektek miatt ennek az új rendszernek még nem épült ki a megfelelő kultúrája. Vannak ugyan nagyon jó egyéni, kisközösségi kezdeményezések, van rá példa, hogy a kollégák az új rendszerben is jól tudnak kommunikálni, de rendszerszinten mindez még hiányzik.

Jó példa ezekre a közösségi kezdeményezésekre Meskó Bertalan kezdeményezései, aki hitvallásának, életfeladatának tartja, hogy az interneten is jól tájékozódó, azon eligazodó, jól kereső, a beteggel jól kommunikáló, vele együttműködő orvosokat segítsen képezni a hazai orvosegyetemeknek. Mint mondja, lehet beszélni a hallgatóknak arról, mi van ma, de mire végeznek, alapvetően megváltozik a helyzet. Ezért is érzi úgy egy ideje, hogy nem csak jövőkutatással, hanem az orvoslás jövőjének kutatásával kell foglalkoznia. Ehhez a minap részt is vett a NASA egyik kurzusán, ahol beavatták: a robotika, a telemedicina mellett a többi közt a 3D-s nyomtatás jelenti majd a jövőt. És nemrégiben meg is jelent a hír, miszerint máj- és szívszövetet is nyomtattak a tudósok, és arról a fogba ültethető rendszerről is beszámoltak a lapok, mely szerint „nagyon nehéz lesz majd hazudni az orvosnak”.  Egy azonban biztos: minden átlátható, transzparens lesz a beteg döntésétől a diagnosztikáig, azaz: eltűnik minden, a beteg együttműködését korlátozó tényező.

Más lesz a fókuszban

Mint előadásában Meskó kiemelte: ma az állam és a gyógyszeripar jelenti a rendszer alapját, melynek fő eleme az egészségügyi szakember. A jövőben azonban – bár megmaradnak ezek az elemek –, a beteg lesz a középpontban. A beteg, aki már most tud otthon vércukorszintet mérni, de a technika segítségével hamarosan képes lesz saját EKG elkészítésére és elemzésére éppen úgy, mint génszekvenálásra.

És hogy addig mi lesz? Pontosabban mi van: hogyan élhetjük túl a kórházi kezelést? A Kórházszövetség egyik előző elnöke, az ugyancsak kórházigazgató, ex-miniszter Rácz Jenő azt javasolja: „Fegyvert a lábhoz, és imádkozz!” Az egészségügy szereplői ugyanis párbeszédre vannak kényszerítve, ráadásul a szerepek cserélődhetnek: könnyen és gyorsan lehet például az orvosból intézményvezető, az intézményvezetőből politikus, aki meg előbb-utóbb beteg lehet… Mint vallja: az egészségügy megítélésében kétféle véglet lehet. Az egyik szerint csodavárás jellemzi a gyógyítást, mert a laikus szerint minden bajt mindig orvosolni lehet, míg a másik az abszolút negatív megközelítés, mely szerint az egészségügyi ellátás katasztrofális, csapnivaló, csak a hálapénz tartja fenn. Mivel azonban „az élet alapvetően maga is halálos betegség”, melynek mortalitása (előbb-utóbb 100 százalék), mindezt nem kellene az ellátórendszerre hárítani…

Rácz Jenő szerint az orvos csupán arra képes, hogy optimális feltételeket teremtsen a szervezet öngyógyítási folyamatához. Tudni kell, hogy aminek hatása van, annak mellékhatása is, ráadásul a kórház veszélyes üzem, és mindezek kiküszöbölése már önmagában is orvosi csoda! Tudomásul kell venni, hogy nem lehet mindig mindenkit meggyógyítani; a gyógyítás nemcsak bonyolult, hanem drága is, ráadásul a folyamatban az eredmény a leggyengébb láncszem. A sikertelenség nem egyenlő a műhibával, a paraszolvencia tiltása önmagában nem oldja meg a problémát, és egyébként is: a miskolci csecsemőhalálok vagy a Szent János Kórházban elrendelt vizsgálat kapcsán is jól látszik, hogy nem egy-egy intézmény nyakába kelleni varrni a bajokat, azokat pellengérre állítani az egészségügy megoldatlan gondjai miatt.

Rácz Jenőnek nem csak egy ajánlott könyve van, a már említett, és anno Mikola István ex-miniszter társa által szerkesztett Hogyan éljük túl a kórházi kezelést?

Egykori miniszteri meghallgatásán is beszélt arról, hogy van egy álma (is) – eszerint a beteg és a kórház csak együtt élheti túl a kezelést – legalábbis a mai viszonyok között.

Köbli Anikó
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés