hirdetés
2020. január. 27., hétfő - Angelika.
hirdetés

„Az ember megsínyli természetes környezete hiányát”

Átalakuló világ, átalakuló gyógyítási modellek

Fogyasztó társadalomból egyre inkább digitális társadalommá válunk, s ez átalakítja a pszichiátria terápiás modelljeit is. Interjú dr. Purebl Györggyel, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete klinikai igazgatóhelyettesével.

hirdetés

Egyes kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a jövőt illetően nem a már most is közöttünk lévő robotoktól és mesterséges intelligenciától kell tartanunk, a várható átalakulás – amely kiterjed életünk minden egyes szegmensére –, akkora léptékkel mérhető, mint amekkora ugrást i. e. 10 ezer évvel ezelőtt az állatok háziasítása jelentett. Képesek vagyunk lelkileg befogadni és feldolgozni ilyen mértékű változást?

Jó kérdés, mert azt például még nem tudjuk megmondani, hogy a mesterséges intelligencia hogyan befolyásolja a jövőben az emberiség, s ezen belül az egyes személy életét, mivel az a fajta mesterséges intelligencia, amitől félünk, még nem része a mindennapjainknak. Persze, elolvassuk, hogy a sakkozógépek már megverik a legnagyobb mestereket is, de a saját bőrünkön ezt a fajta változást még nem tapasztaljuk. Azt viszont igen, hogy digitalizálódunk, s tulajdonképpen mesterséges intelligenciácskák – amelyek egyelőre még nem veszélyesek ránk – ma már a mindennapjaink szerves részei: ilyenek az okostelefonjaink vagy például számos vezérelt rendszer az iparban. Ezeknek a hatását viszont már ismerjük. Az biztos, hogy a digitalizálódás folyamata, az, hogy a világunk egyre inkább egy információs technológiával elárasztott világgá válik – legyen szó akár a munkahelyünkről, akár a magánéletünkről – abból a szempontból mindenképp óriási kihívást jelent, hogy az emberiségnek időegység alatt sokkal több információval kell megbirkóznia, mint korábban bármikor. Ráadásul a korábbinál sokkal gyorsabban. Nagyjából a XIX. század elejéig-közepéig egy technológia évszázadokon át kitartott, a nagyapák tudása érvényes volt még az unokák számára is, az iparosodás és a modernitás korszakában 10–30 év alatt változtak a technológiák, ma pedig ott tartunk, hogy 3–5 év alatt cserélődnek le, s ez folyamatos tanulásra, információfelvételre késztet-kényszerít mindannyiunkat. Elég arra gondolni, hogy mennyit változtak a telefonjaink az elmúlt harminc, de akár öt év alatt.

Meddig vagyunk képesek elviselni ezt a sebességet?

Nem tudjuk, idővel majd kiderül. Arról viszont már vannak ismereteink, hogy bizonyos mentális zavarok gyakorisága nő és ez feltehetően részben az információs túlterheltséggel függ össze. De nagyon sok más oka is van. Az információs civilizáció nagyon sok olyan dologtól vonja el a figyelmünket, energiánkat, időnket, amik fontosak volnának…

… például?

A mozgástól, ami pedig az orvostudomány egyetlen csodaszere, mert megelőzi, pontosabban csökkenti nagyon sok testi és lelki betegség kialakulásának kockázatát. S itt nem kell ördöngös dolgokra gondolni, nem az élsportról van szó, hanem arról, hogy az embereknek fél-egy órát kellene naponta a szabadban, közepes fizikai aktivitással tölteni. Az utóbbi időben kezd fény derülni a medicinában – tehát nem csak a pszichiátriában! – arra is, hogy ugyanilyen erős a beágyazottságunk a természetes környezetünkbe. Abba a természetes biológiai világba, amelyben az emberi szervezet kifejlődött az evolúció során. Ez nem mást jelent, mint hogy a Föld ritmusa, belső bioritmusunk – ami egy genetikusan kódolt bioritmus minden egyes földi élőlényben a baktériumoktól kezdve a legfejlettebb élőlényekig – szerint kellene élnünk. Ha eltérünk ettől a külső-belső ritmustól – aktívak vagyunk, például dolgozunk akkor is, amikor már pihennünk kellene, hogy éjszaka fényszennyezünk, napközben viszont elzárjuk magunkat a természetes fénytől – ezekkel mind károsítjuk a testi-lelki egészségünket. S ahogy egyre inkább kiteljesedik az információs társadalom, annál kevesebb időnk van ezekre a természetes kapcsolódási pontokra, holott ma már tudjuk, hogy a XXI. század legnagyobb népegészségügyi kihívását jelentő betegségek – depresszió, elhízás, 2-es típusú diabétesz, szív- és érrendszeri betegségek – mind összefüggnek a megzavart cirkadián ritmussal. Nem véletlen, hogy idén októberben Skóciában elindult egy olyan egészségvédelmi program – „Természetet receptre” névvel lehet tán a legjobban illetni –, amelynek során kifejezetten természetben zajló aktivitásokat ajánlanak, írnak fel a betegeknek.

Tényleg azt írják a receptre, hogy sétáljon?

Így van. Az információs társadalom a kényelemmel és biztonsággal együtt új feladatokat és kihívásokat is jelent, s emellett olyasmiket vesz el, amiről korábban azt gondoltuk, hogy egyéni választás kérdése. A kutatások tükrében egyre inkább az látszik, hogy az ember – minden más élőlényhez hasonlóan – egyre jobban megsínyli saját természetes környezetének hiányát. A természet és a fenntartható környezet nemcsak az emberiség, hanem az egyes személy testi-lelki jólléte szempontjából is hallatlanul fontos.

Van itt egy másik érdekes jelenség. Miközben két kattintással bármiről bármit megtudhatunk, ezzel mintha nem okosabbakká, hanem butábbakká válnánk – az egyre parttalanabbul terjedő összeesküvés-elméletekre gondolok. Ez paradox módon épp a túl sok információval, ezek feldolgozásának nehézségével magyarázható? Önvédelem?

Ezeket a kérdéseket mindannyian feltesszük, csak még nem tudjuk rá a választ. Azt látjuk, hogy minél inkább elérhetővé vált az információ, az emberek annál irracionálisabbak, annál kevésbé hisznek a tekintélynek, a tudományos bizonyítékokban, s valóban, annál több az összeesküvés-elmélet. A saját személyes benyomásom szerint, mintha az információ egyfajta drog lenne, amire az ember rákap – hányszor látjuk azokat a társainkat, akik egyfolytában a telefonjukat matatják, folyamatosan híreket keresve – ez is olyan dolog, ami szenvedéllyé válhat, s kontroll nélkül magával ragadhatja az embert. De meg lehet tanulni használni ezt a hihetetlen információmennyiséget, s ha ezen túl leszünk, nem lesz ilyen kaotikus a helyzet, mint most.

Épp a napokban jelent meg egy hír arról az amerikai vizsgálatról, amelynek során két csoportba osztva fiatalokat, az egyik csoport parttalanul használhatta az Instagram, Snapchat, Twitter, Pinterest oldalait, míg a másik csoport minderre napi 10-10 percet kapott. A vizsgálat során kiderült, az utóbbiak kevésbé deprimáltak.

Nagyon jó, hogy készülnek ilyen vizsgálatok, de ha megkérdez 10 kisgyerekes apukát és anyukát, ugyanezt fogja kapni. A hétköznapi tapasztalat is azt mutatja, hogy a kontrollált használatnak számos előnye van. Azt szoktuk látni, hogy ami jó a gyerekeknek, az jó a felnőtteknek is.

A függőségekkel kapcsolatban itthon elsősorban a drogról és az alkoholról lehet hallani, néha még talán a játékszenvedélyről, de mintha – legalábbis a nyilvánosság előtt – sokkal kevesebb szó esne a netfüggőségről. Lehet erről valamit tudni? Készültek ezzel kapcsolatban vizsgálatok?

Erről egyetlenegy felmérés készült. A netfüggőséget azonban komplexen kell vizsgálni: netfüggő vajon az, aki a nap 24 órájában a hálón lóg, s arra használja például, hogy működtesse a szociális kapcsolatait? Mindennap beszél a szüleivel, a gyerekeivel, a barátaival – akár azokkal is, akik tőle több ezer kilométerre vannak, vagy például dolgozik általa –, tehát én azt gondolom, hogy a netfüggőség, mint tény igen óvatosan megítélendő, hiszen a világunk maga kényszerít az internet folyamatos használatára. Fogyasztói társadalomból egyre inkább netfogyasztó társadalommá válunk. Volt azonban egy fiatalok depresszióra és öngyilkosságra való hajlamát csökkenteni hivatott program Európában, „Mentsünk meg fiatal életeket” címmel. Ennek során azonosítottak egy olyan csoportot a nagyon sokat netet használó fiatalok között, akik esetében egyértelműen leírható volt a nagyobb öngyilkossági gyakoriság. Ez egy olyan fiúkból álló csoport, akik nagyon sok időt töltenek a neten, nagyon magányosak, nem találkoznak fizikai valójukban másokkal, beszűkült a szociális kapcsolatrendszerük. Akárcsak a netes kapcsolatrendszerük, hiszen ott sem igazi emberekkel tartja a kapcsolatot, hanem kommentelnek, blogolnak, esetleg trollkodnak, de a kapcsolataik nem kétirányúak. Nem kapnak egy másik embertől vissza érzelmeket, odafigyelést, empátiát, intimitást. Ugyanakkor semmiképp sem sorolható közéjük az a fiatal fiú, aki ugyan órákat tölt esténként a hálón, de ott folyamatosan hús-vér emberekkel áll kapcsolatban. Vagyis az az igazán rossz, ha valaki a netet az emberi kapcsolatok helyett használja, de a felhasználók legnagyobb része szerencsére pont fordítva, az emberi kapcsolatai kiterjesztésére használja, s ez jó dolog.

Van egy másik elgondolkodtató jelenség is, az otthoni munkavégzés, amely egykoron amolyan értelmiségi privilégium volt, ma viszont már olyan cégek is kénytelenek meghajolni az elsősorban fiatal munkavállalók ilyen irányú igénye előtt, amelyek eddig szigorúan elzárkóztak attól, hogy otthonról bedolgozzanak munkatársaik. Ez azonban megint csak szűkíti a valódi – hús-vér – közösséghez való tartozást. Mit hoz ez majd magával?

Valóban robbanásszerűen terjed az otthoni munkavégzés. Nem tudjuk, hogy mit fog hozni. Én is veszek részt internetes tartalom és internetes oktatás fejlesztésében itt az egyetemen, s nagyon sok olyan emberrel vagyok kapcsolatban, akikkel soha sem találkoztam. Ugyanakkor ez nem egy parttalan lehetőség. Céges munkatársaktól hallom, hogy ugyan Indiában vagy például Kínában nagyon olcsón lehet alkalmazni kiváló tartalomfejlesztőket, ám mégis inkább a drágább európai munkatársakat választják, mert fontosnak tartják a személyes találkozást, kontaktust. Igaz, ez a közeliség már nem országhatáron belüliséget jelent, hanem Európa egészét, ahol bármely város elérhető néhány óra alatt.

Miként illeszkedik a digitális világhoz a pszichiátria módszertana? Vele együtt változik?

Az online terápia már nem is újdonság, amelynek igénye egyébként a felhasználók oldaláról érkezett. Nagy előnye, hogy sokkal kevésbé stigmatizáló, mint besétálni mások előtt egy olyan rendelőbe, amelyen tábla hirdeti, hogy pszichiátria. De azért ennek is megvannak a határai. Ma azt mondjuk, hogy a kevert ellátások működnek jól, amikor online zajlik a pszichoterápia, de bizonyos pontokon személyesen is találkozunk a beteggel. Az online terápia akkor működik hatékonyan, amikor a beteg erősen motivált, mindenképp szeretné elérni állapota javulását, miközben sok olyan betegség van a pszichiátriában – s nem csak nálunk –, ahol problémás a motiváció. Változtak persze a hagyományos módszerek is, hiszen alapvetően átalakult a kapcsolattartás módja is. A legfontosabb annak tisztázása, hogy milyen határokat szabjunk az online kapcsolattartásban, írhat-e a beteg e-mailt, mikor kötelességünk válaszolni rá, s mikor nem vagyunk kötelesek megnézni, jogunkban áll-e nem megnézni, s neki jogában áll-e küldeni – ezek teljesen gyerekcipőben járó területek, semmiféle szabály nincs, s mindenki próbálja a saját jó gyakorlatát kialakítani. Az biztos, hogy át fogja alakítani a gyógyítási modelleket ez a fajta online jelenlét.

Horváth Judit
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés