A halogatás éve(i)
Ha megkérdezné valaki az egészségügyieket, mivel jellemeznék leginkább az ágazat elmúlt évét, akkor valószínűleg „a halogatás” lenne a leggyakrabban hallott válasz. Átgondolva ugyanis az elmúlt év egészségügyi híradásait, arra kell jutnunk, hogy hiába volt számos ígéret, s hiába történt számos dolog, ha még számosabb továbbra sem haladt előre – épp, mint az elmúlt évtizedekben.
Ezek közül talán az első és legfontosabb a rendszer valódi, strukturális átalakítása, amellyel nagyjából a rendszerváltozás óta adósak az eleddig regnáló (egészségügyi) kormányzatok. A zárójelet leginkább az indokolja, hogy mára már mindenféle pártállású egészségpolitikus megtapasztalta: a legjobb szándékot, tettrekészséget, koncepciót is rendre felülírhatja, így aztán felül is írja a nagypolitika – bármennyire is ígérték korábban a frissen kinevezetteknek, hogy most aztán tényleg mindenben szabad kezet kapnak. (Van, aki ezt észreveszi, és lemond, s van, aki beletörődik a megváltoztathatatlanba, és kivárja a fejleményeket.)
Így volt ez a tavalyi évben a választásokig még regnáló Ónodi-Szűcs Zoltánnal is, aki minden bizonnyal meg volt róla győződve, hogy hosszas castingolást követő kiválasztottként Orbán Viktor még harmadik kormánya (és a hozzájuk kapcsolt fideszes holdudvar) hagyja majd megvalósítani a hosszú távú koncepciót nélkülöző, de általa legsürgetőbbnek gondolt, öt pontba szedett feladatsort. Nyilvánvaló volt, hogy Ónodi pénz ígérete nélkül vállalta el az ágazat vezetését. Nem is respektálták őt különösebben, az öt pont közül főként az általa szorgalmazott kancelláriarendszer miatt. A Kórházszövetség tavalyi, választások utáni jubileumi kongresszusán azonban, amikor Ónodi-Szűcs Zoltán lényegében elköszönt, csaknem vastaps kíséretében búcsúztatták őt a kórházi vezetők. Államtitkárságának ideje alatt talán soha nem tisztelték annyira, mint ott, pedig akkor már sejteni lehetett, hogy az ágazat és egyben a tárca élére ezúttal valódi gyakorló orvos érkezik Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet akkori főigazgatója személyében.
Sokakban sokáig élt az illúzió, hogy az onkológus professzor gyógyír lehet minden bajra a magyar egészségügyben. Abban a hovatovább megtizedelt, a középkorosztályt már-már nélkülözni kényszerülő ágazatban, amelyben 2018-ban még egy, az összefogás helyett keveseket megmozgató lila lufis tüntetésre is futotta a korábbi, be nem váltott ígéretek miatt. Mostanra már nemcsak orvosból, hanem szakdolgozókból is jól érzékelhető a hiány, s ez utóbbi nagyobb és megoldhatatlanabbnak tűnő problémát jelent, mint valaha. Kásler Miklós érkezése miatt azonban sokáig érzékelhető volt a remény annak ellenére, hogy a professzorra a parlamenti bizottsági meghallgatása körüli időszakban már sokan haragudtak a többek által ezoterikusnak, tudománytalannak minősített kijelentései, az általa vezetett országos intézetben tapasztalt várakozási idők és a kormányfőhöz fűződő lojalitása miatt.
Amit az egészség, az egészségügy szempontjából ígért, egyértelműen látványos változást hoz(hat)ott volna, akár rövid idő alatt, gondoljunk csak az öt egészségprogramra, az azokból összeálló népegészségügyi programra, a kórházi fertőzések visszaszorítására, az alapellátás és a sürgősségi rendszer megreformálására tett vállalásokra. Csakhogy mára alighanem alig akad ember, aki össze tudná számolni, hogy a kinevezése óta eltelt hónapokban hányszor hallhattuk azt a minisztertől, hogy az előterjesztés már elkészült, hamarosan tárgyalja a kormány, hogy a koncepció kész, hogy a vastag- és végbélrákszűrés mindjárt elindul – megvan rá a pénz, megvannak a centrumok és a szakemberek is, nem kell módosítást kérni az uniós források késedelmes felhasználása miatt... A program országos kiterjesztése máig nem kezdődött el, villámgyorsak voltak viszont a leváltások a helyettes államtitkári karban, de voltak igen lassú vezetői megbízások is, mint a gyógyszerhatóságnál. November 16-tól Horváth Ildikó személyében már a második egészségügyért felelős államtitkára van a negyedik Orbán-kormány humán tárcájának, ám a nagyközönség mindmáig nem tudja például, miért is kellett lemondania Nagy Anikónak, vagy miért kellett villámgyorsan távoznia az újonnan létrehozott Nemzeti Népegészségügyi Központot is vezető Kovács Attila országos tiszti főorvosnak, hogy aztán az új országos tiszti főorvost néhány nap múlva újabb országos tiszti főorvos követhesse…
Az átalakítások visszásnak tűnnek az államigazgatásban, az 1200 alkalmazottat foglalkoztató Nemzeti Népegészségügyi Központban például 300 státusz szűnt meg és (remélhetőleg csak átmenetileg) bezárták az ÁNTSZ oltóközpontját is, de voltak meglepetést okozó bejelentések a „régóta prioritásként kezelt” alapellátásban is. A miniszter többször hangoztatta, hogy a svájci projektben kipróbált csoportpraxisokban látná a jövőt, a tavalyi év végén nagy hirtelen megjelent rendeletdömping szerint viszont mégsem ez a koncepció „győzött”, hanem az a korábban fel sem vetődött, mely szerint járási egészségközpontok jönnek létre, s a diagnózisnak már az alapellátásban meg kell majd születnie… Azt most ne firtassuk, honnan, mikorra lesz ehhez akár csak eszköz vagy tudás. A halogatásra jó példa az elöregedő háziorvosi karnak ugyancsak fejtörést okozó törzskartonok ügye is. Az eredetileg Ónodi-Szűcshöz köthető, sokak által bírált törzskartonok kötelező kitöltésének megkezdését 2018 közepén 2019 januárjára halasztották, de mindenki azt remélte, hogy a rendelkezést teljesen megszüntetik, hiszen egészségi adatok gyűjtésére kiválóan megfelelne a 2017 novemberétől működtetett Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT) is. A várakozásokkal ellentétben azonban azóta sem jött hír arról, hogy ezt a rendelkezést végleg eltörölnék, azt a jogszabályt pedig (lapzártánkig legalábbis) nemes egyszerűséggel „elfelejtették módosítani”, hogy a háziorvosok munkáját kollegiális vezetők segíthetik. A pályázatokat már tavaly ősszel ki kellett volna írni, de sem ez nem történt meg, sem a rendelet visszavonása.
Sokszor jellemezte halogatás az év során az Egészséges Budapest Programot is. Számos konferencián elhangzott, hogy csúsznak a kiírások, késve érkeznek a pénzek, sőt a fővárosi intézmények megújulását elősegítő program vezetőjét, Cserháti Pétert egy ideig kénytelen volt szakértőként foglalkoztatni a kórházfenntartó, mert valaki valamiért nem hosszabbította meg a miniszteri biztosok megbízatását... Az már csak meglepetéshab volt a tortán, amikor a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely bejelentette, már nem három szuperkórházról, hanem négy centrumkórházról van szó Budapesten, jelezve, újra szép napok elé nézhet a Szent János Kórház. Hogy mikor, arra persze nehéz volna válaszolni; Cserháti mindenesetre január elején jelezte a kormánypárti napilapban, hogy a tervpályázatok eredményét tavaly decemberben ugyan kihirdették, de „az első kapavágásokig még komoly munka van hátra”…
A halogatás egyik legkézenfekvőbb példája a merre tovább kérdése is. Máig tart a vita arról, mire is gondolhatott a miniszterelnök a szeptember eleji zártkörű kötcsei pikniken, amikor jelezte, szét kell választani a magán- és az állami ellátást. A mondatokat azóta sem töltötte meg tartalommal senki, annak ellenére, hogy a miniszter is többször beszélt erről, összefüggésben a hálapénzzel is. Napvilágot láttak olyan vélemények is, hogy egy a kiegészítő biztosítások kötelező bevezetésére tett javaslat nem nyerte el a kormány és holdudvara tetszését, annak dacára sem, hogy a tavalyi év során az is egyre egyértelműbbé vált, hogy a Magyar Nemzeti Banknál készülnek egészségügyet befolyásoló előterjesztések is, s a versenyképesség javítását célzó jelentés is komolyan nyitna a biztosítási piac felé.
A kormány felállása óta eltelt nyolc hónapban számos bejelentés volt tehát, kormánypárti és kormányközeli médiumoknak interjúkat adott a miniszter és az államtitkár, de valódi változás semmiben nem történt. Egy, a tavalyi év végén sebtében kiadott rendeletből megtudhattuk ugyan, hogy január elsejétől országszerte egységesen működnek a sürgősségi ellátóhelyek, és mindenütt kötelező a triázs, csakhogy a szakma (és az ápolók) számára mindezzel inkább csak a kérdések szaporodtak. Számos bejelentés ellenére ott tartunk, hogy sokszor a szakma sem ismeri a „szamizdatban terjedő” minisztériumi-kormányzati elképzeléseket, miközben elvben már a népegészségügyi programról is kormánydöntés született. Pedig, ha igaz, amit Kásler már hónapokkal ezelőtt feszegetett, hogy az egészségügyben mindent az öt leggyakoribb betegségtípus ellátása köré szerveznek, s az igényekhez szabják majd a finanszírozást, az azt is jelentheti, hogy mindez a központosítás mellett egyfajta betegúttervezéssel és struktúraátalakítással is együtt jár, ami nem feltétlenül rossz irány.
A kérdés már csak az, mikor történik végre valójában is valami? És: nem kellene ezeket végre megismertetni a nagyérdeművel és hozzálátni a megvalósításukhoz is? Ha sokáig halogatnak, megint nem történik semmi – különös tekintettel arra is, hogy egyre távolabb a választásoktól, pláne, ha európai parlamenti és önkormányzati választások is vannak egy évben, a politikusok már nemigen szánják rá magukat az akár komoly elégedetlenséget kiváltó, nagyobb változtatásokra. S az egészségügyben nem véletlenül nem volt évtizedekig rendszerváltás.
