Manipulált tudomány?
A tudományos periodikák száma sebesen nő, ám a Magyar Idők összeállításából az is kiderül, hogy könnyen manipulálható a lapok impakt faktora.
1665-ben jelent meg a Philosophical Transactions of the Royal Society of London, a világ első tudományos folyóiratának első száma. Azóta a tudományos periodikák száma sebesen nő, napjainkban negyvenezer ilyen típusú folyóiratot tartanak számon. 1815-ben mindössze tíz tudományos konferenciát tartottak, 1900-ban már százat, 2000-ben harmincezret. Évente 300 millió ember vesz részt valamilyen tudományos összejövetelen.
Mindenki a legjobb akar lenni, a legjobb lapokban szeretne publikálni, hogy a lehető legtöbb kutatási forráshoz jusson. A tudománymetriai mérőszámokkal – cikkek száma, a cikkeket megjelentető folyóiratok erősségét mutató impakt faktor, idézettség – a kutatók igazolhatják munkájuk minőségét. Ezekkel többé-kevésbé pontosan megadható egy kutató adott tudományágon belüli nívója. Vagy mégsem?
A biológus végzettségű Balog Adalbert, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos rektorhelyettese úgy látja, könnyen manipulálható a lapok impakt faktora, írja a Magyar Idők. Ha kevés cikket jelentetnek meg, azok is a legfelkapottabb témákból érkeznek, amelyeket a legtöbbet idézett kutatók írnak, akkor hamar nagyot ugrik a folyóirat faktora. A tudományos eredmények manipulálásának másik módja, hogy a legtöbb közleményt nem egy ember írja, hanem kisebb-nagyobb szakmai csapat állítja össze.
Megindul a mutyi, hogy ha te beveszel a szerzők közé, akkor én is beveszlek a következő tanulmányomba – ez a magyarázata annak, hogy valaki évente negyven-ötven cikkben is szerzőként szerepel. Az efféle tudományos hálók kiszűrése meglehetősen nehéz feladat. Van, ahol erre nincs szükség, hiszen az ökológiában, a mérnöki tudomány egy részében évi átlagban négy-öt cikknél képtelenség többet írni.
A tudományos munka célja minden esetben valamilyen probléma megoldása. Lehetőleg elsőként. Minél nagyobb a feladat, annál nagyobb a megoldásra jutó dicsősége. A poliovírus okozta gyermekbénulás ősidőktől kezdve ismert betegség, a huszadik század elején szülőket és gyerekeket egyaránt rettegésben tartott. Egyre több, főleg öt év alatti gyereket támadott meg szerte a világon, maradandó izombénulást vagy a légzésfunkció teljes leállását, fulladásos halált okozott.
A kórokozó vírus elleni hatásos vakcina kifejlesztését Jonas Edward Salk 1948-ban kezdte el. A kutatóorvos formaldehiddel fertőzőképtelenné tett vírust használt a védőoltásban, melyet a legnagyobb alapossággal kontrollált. Salk összesen 1,8 millió amerikai, kanadai és finn gyereken, továbbá 220 ezer önkéntesen próbálta ki az oltóanyag biztonságát. Az orvos nem szabadalmaztatta találmányát, hiszen a világ gyerekeiről volt szó. Öt gyártó lecsapott a lehetőségre – a minél nagyobb haszon reményében –, egyikük azonban rossz technológiát használt, és a fellépő fertőzés következtében néhány gyerek meghalt. Az oltásokat átmenetileg felfüggesztették.
Albert Bruce Sabin 1954-re legyengített, de élő vírust tartalmazó hatóanyagot állított elő, amit nem injekcióként kaptak meg a gyerekek, hanem (Sabin-) cseppek formájában. Sabin még szélesebb körű vizsgálattal akarta igazolni kutatási eredményét. Ő nem Észak-Amerikában tesztelt, hanem Kubában, majd a Szovjetunióban.
Az 1961-ben forgalomba került cseppet százmillió ember kapta meg a Szovjetunióban. Hamarosan hatvan országba szállították, elsőként Magyarországon tettek kötelezővé minden gyerek számára. 2010-ban a WHO (Egészségügyi Világszervezet) ajánlására a Sabin-cseppeket valamennyi országból kivonták – a legyengített vírusok mutációi halálos kimenetelű betegséget okoztak, és maradt a biztonságos Salk-oltás.
Salk hosszú időn át remélte, hogy megkapja a Nobel-díjat. A közelmúltban derült ki, hogy fel sem terjesztették. Jelölését Sven Gard svéd virológus azzal vétózta meg, hogy az oltás kidolgozása pusztán technikai fejlesztés volt, nem valódi felfedezés. Csúsztatott a svéd, vagy pusztán irigy volt?
