Létezik-e valóság – és ha igen, mi az?

13 éve fedezték fel a humán embrionális őssejteket (hESC), és most közreadjuk az első tanulmányt, amely ezen őssejtek orvosi felhasználásáról, a humán embrionális őssejtek páciensekbe való transzplantációjáról számol be - írta a The Lancetben februárban megjelent cikkében Robert Lanza. A beültetés eredményeképp a makuladegeneráció előrehaladott stádiumában szenvedő betegek visszanyerték a látásukat.

Korábban az őssejt-guru és munkatársai továbbfejlesztették azt az eljárást, amiért az idén orvosi Nobel-díjat kapott Shinya Yamanaka, így ma már biztonságosabban lehet az idő kerekét visszaforgatni, és indukált pluripotens őssejteket létrehozni. A Cell Stem Cell című szakfolyóiratban 2009-ben megjelent cikk mellett abban az évben Robert Lanza egy nagy vihart kavart könyvet is publikált, ami nem őssejtek, klónok vagy mesterséges szövetek létrehozásáról, hanem a világmindenség teremtéséről szól. Mint „Biocentrism: How Life and Consciousness are the Keys to Understanding the Universe” című könyvében leírja, Lanza szerint az univerzum biocentrikus: a tudat hozza létre az időt, a teret és magát a világmindenséget is.

Hasonló elképzelésekről nemcsak orvosok, de fizikusok is beszámolnak. Ezeket a megdöbbentő elképzeléseket szedi csokorba a New Scientist című lap Létezik-e valóság? című összeállításában.

Mint Michael Brooks írja: a jelenlegi kvantummechanikai tudás szerint az elemi részecskék hullámként működnek, és ezt a hullámfunkciót sok különböző valószínűségű, egyszerre létező állapot összeadódása, szuperpozíciója hozza létre. Amikor megpróbáljuk megfigyelni ezeket az egyszerre létező állapotokat, valami furcsa történik: csak egyet láthatunk. A kvantummechanika központi kérdése ez: hogyan lesz a sokféle lehetőségből egyetlen konkrét fizikai valóság? A legtöbbek által elfogadott magyarázat, a Koppenhágai Interpretáció szerint semmi sem valóságos addig, amíg meg nem figyelik, azonban ez a magyarázat arról nem szól, hogy mi is pontosan a „megfigyelés”. E témában először Neumann János nyilatkozott, aki szerint a megfigyelés egy tudatos elme működése, majd ezt a véleményt vitte tovább Max Planck, aki szerint „a tudatosság (consciousness) alapvető – úgy tekintek az anyagra, hogy azt a tudatosság hozza létre.” Neumann szerint, teszi hozzá Brooks, az univerzumban minden a kvantumfizika elvei szerint működik, kivéve a tudatos elmét, ami képes arra, hogy a kvantumszuperpozíciót alkotó lehetőségekből kiválasszon egyet, ezáltal valósággá tegye azt.

Henry Stapp (szintén fizikus) véleménye is az, hogy az ember „résztvevő megfigyelő”, és az emberi elme okozza a kvantumszuperpozíció összeomlását. Az emberi tudatosság megjelenése előtt csak a potenciális univerzumok multiverzuma létezett, mondja a kaliforniai tudós. A tudatos elme megjelent az egyik lehetséges univerzumban – a miénkben -, ami különleges státuszt adott ennek a korábban csak lehetséges univerzumnak: valósággá tette.

Matthew Donald, a Cambridge-i tudományfilozófus még bizarrabb véleményt fogalmaz meg: szerinte a kvantumelmélet „sok világ” interpretációjához hasonló „sok elme” magyarázat a helyes. E szerint a megfigyelő agyának fizikai struktúrájából több elme jön létre, amelyeknek közös a múltjuk és a jövőjük, de nem tudnak kommunikálni egymással a jelennel kapcsolatban. Annyi elme van, ahány lehetséges kvantumállapot, és mindegyik elme megfigyel egy lehetséges kvantumállapotot.

A materializmus illúzión alapul?

A New Scientist-összeállítás következő szerzője, a tudományfilozófus Jan Westerhoff a redukcionista materialista megközelítés (a biológiai folyamatok megmagyarázhatók kémiai folyamatok révén, a kémiai folyamatok pedig fizikai folyamatok segítségével) tévedését vizsgálja – hogyan gondolhatjuk, hogy az anyag valóságos, azaz akkor is jelen van, ha nincs jelen tudatos elme/megfigyelő? Westerhoff idézi Werner Heisenberget: „a materializmus azon az illúzión alapul, hogy a bennünket körülvevő világ direkt aktualitása igaz az atomi szinten is. Mindazonáltal ez nem igaz… Az atomok nem dolgok.” Nem tudjuk a biológiai, kémiai folyamatokat fizikai atomok, illetve alapvető szubatomi részecskék viselkedésére redukálni, hiszen nem találtunk olyan részecskéket, amelyek alapvetőek lennének, és valószínűleg nincsenek is ilyenek.

Van, aki szerint a mindenség alapja matematika, azaz a számok. A tudományos redukcionizmus szerint, mondja Jan Westerhoff, az emberi elme működése az agy működésére vezethető vissza, az agy működése az idegsejtek működésére, az a molekulák, majd atomok működésére, az atomok működése szubatomi részecskék működésére, az pedig a szubatomi részecskék tér-idő koordinátáira, azaz számokra. A redukció végén tehát meglepő módon mentális képződmények állnak, nem „anyag”. A materialista redukcionizmus paradox eredménye tehát vagy az, hogy nincs semmi, ami a világ alapvető, másra nem redukálható alapját adná, vagy az, hogy ez a fundamentum nem anyagi természetű.

És bár a részecskefizika standard modellje sok mindent megmagyaráz, még annál is többet hagy homályban: nem mond semmit a láthatatlan sötét anyagról és a sötét energiáról sem, ami igencsak súlyos fogyatékosság, hiszen ez a kettő teszi ki az univerzum 96 százalékát.

A valóság matematika?

A matematikáról már Wigner Jenő megállapította, hogy érthetetlen annak hatékonysága a természettudományokban. Max Tegmark matematikus többekkel együtt abban hisz, hogy a fizikai objektumok végső soron nem részecskékből vagy energia-húrokból állnak, hanem számokból – ez megmagyarázná a matematika világleíró hatékonyságát. „Minden matematikai struktúra valóságosan is létezik – mondja a  Massachusetts Institute of Technology tudósa –, és nagyobb matematikai struktúrák tartalmazzák magát a tér-időt is. Azok a matematikai struktúrák, amelyek a mi világunkban nem valóságosak, vagyis az a matematika, amit a mi univerzumunk nem használ, más világegyetemekben létezik. Hogy milyenek ezek az univerzumok, azt nehéz elképzelni, hiszen az alapvető valóság megismerésében még kezdők vagyunk.”

A valóság számítógépes program?

Mint Ed Fredkin fizikus mondja: a mindenség gyökerénél információ-feldolgozás található – az univerzum egy kompjúter, hiszen bármi, ami történik benne, leírható az információ-feldolgozás fogalmaival. Az is elképzelhető, hogy az univerzum csak egyetlen szabályt követ, és ez „ha – akkor”-típusú információ-feldolgozási szabály.

A világ egy másik fizikus, Vlatko Vedral szerint is információ-feldolgozásból áll, de bonyolultabb, és inkább kvantumszámítógépként képzelhető el. Egyébként már a kvantumelmélet híres bizonytalansági elve is információ-feldolgozási probléma: nem ismerhető egyszerre egy részecske sebessége, illetve helye. Sőt, jusson eszünkbe az a mindennapi ész számára eléggé furcsa dolog is, hogy a részecskék a kvantumvilágban az egymástól való fizikai távolságtól függetlenül cserélnek egymással információt (quantum entanglement/összefonódás).

A valóság hologram?

2008-ban a GEO 600 gravitációs hullámdetektor a németországi Hannoverben egy olyan jelet érzékelt, aminek alapján a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a tér-idő pixelekből épül fel – ez csak úgy képzelhető el, hogy a 3 dimenziós valóság egy olyan hologram, ami az univerzum 2 dimenziós határfelszínén kódolt információ projekciójaként jön létre. Ez a bizarr ötlet a fekete lyukakról folytatott vita során alakult ki, amely Stephen Hawking és kollégái között folyt az ezredfordulón. A fekete lyukak ugyanis, azzal, hogy elnyelik az információhordozó anyagot, látszólag megsértik a fizika egyik alapelvét, miszerint információt nem lehet megsemmisíteni. A fizikusok a vitát azzal zárták, hogy feltételezték: az információ a fekete lyuk határát jelentő eseményhorizonton kerül rögzítésre, így elkerüli a megsemmisülést. Ebből a feltételezésből nőtt ki aztán Leonard Susskind és Gerard't Hooft javaslata: az egész univerzum rögzíthet információt a határfelületén, így a valóság ennek a 2 dimenziós információnak a határokon belülre vetülő képe, azaz hologram.

A valóság illúzió?

Honnan tudhatjuk, hogy a valóság valóban létezik? – teszi fel a kérdést Mike Holderness, a New Scientist valóság-összeállításának utolsó szerzője, és válaszában Descartes-ot idézi: lehetetlen megbizonyosodni arról, hogy a külső valóság valóban létezik, és nem pusztán álmodjuk azt. Ez a megállapítás egy újabb szakterület, az alvás- és álomkutatás képviselőinek némely eredményével is egybevág.