Freund Tamás: Mindennapos katarzisra van szükség

(...) A veszprémi Csermák Antal Zeneiskolába járt, klarinétozni tanult, miközben inkább focizni ment volna. Gondolom, és talán nem tévedek, hogy a szülei terelték a zene felé.

– Természetesen szülői instrukció volt. Hat-hét éves gyereknek ritkán jut eszébe, hogy belőle zenész lesz, különösen akkor, ha a lakásban nincs zongora. Harmonika ellenben volt, mert apám, nagyapám, dédapám egyaránt játszott ezen a hangszeren – utóbbi kettő professzionális szinten. A Bánd környéki falvak lakodalmain az ő zenekaraik szolgáltatták a muzsikát. Szüleim számára egyértelmű volt, hogy nekem is zenét kell tanul­nom. Hegedűsnek képzeltek el, de oda nem vettek fel, ellenben a klarinétot oktató tanárnál még volt hely, ráadásul kikölcsönözhető hangszere is akadt az iskolának. Így lettem klarinétos. Eleinte élveztem, majd egyre kevésbé. Zavart, hogy túl sokat kell gyakorolni, próbálni, fellépni – miközben a haverok az udvaron fociztak. Tizenegy-tizenkét éves koromban komolyan szakítani akartam a hangszerrel. Ám megláttam a tévében egy Benny Goodmannel készült portréfilmet, ami elvarázsolt. Így is lehet klariné­tozni, ráadásul improvizálni?! Elbűvölt a film és a hangszerben rejlő megannyi lehetőség. Folytattam.

Miért a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba jelentkezett, s nem valamelyik konzervatóriumba?

– Nem voltam olyan profi, hogy zenei karrierről álmodjak. Nálam a zene és a tudományos érdeklődés párhuzamosan futott. Kis kémikus voltam, kémia­versenyeket nyertem. A családi telek fáskamrájában apró labort rendeztem be, ahol a kísérletek időnként robbantásba mentek át. Nyári diákmunkásként anyám munka­helyén a vegyszer­raktárban dolgozhattam. A leselejtezett eszközöket – Bunsen-égő­ket, lombikokat – hazavittem. Annyira érdekelt a kémia, hogy az általános iskola végére a gimnáziumi tananyagot is tudtam.

Tizenhat évesen két dzsesszzenekarban játszott és két kórusban énekelt. Mikor tanult?

– Ritkán. Amit lehetett, az órákon megjegyeztem. Viszonylag jó hatásfokkal, hiszen jeles volt az átlagom. Egyedül orosz nyelvből volt kettesem, hármasom. Gyerekes dac volt, hogy csak azért se tanuljuk a megszállók nyelvét. Azzal versenyeztünk, hogy ki tud kevesebb tudással éppen átcsúszni. A gimnáziumban a kémia iránti érdeklődésem lassan átváltott a biológiára. Harmadikban a biológia szinte kizárólag az agyról szólt – ekkor szerettem bele az idegsejtek világába.

Hogyan jött a képbe a biológusi pálya?

– Nekem is komoly fejtörést okozott, hogy mi legyek. Kérdeztem a  szüleimet, a biológia­tanáromat, biológus ismerősöket, hogy ha én az agyat akarom kutatni, akkor orvos vagy biológus legyek? Az volt az egybehangzó vélemény, ha kutatni, s nem gyógyítani akarok, akkor jobb a biológus szak, mert ott számos olyan tárgyat oktatnak, amit az orvosin nem, viszont a kutatáshoz elengedhetetlenek. Szervetlen és analitikai kémia, szerves kémia, kolloid­kémia, fizikai kémia – ezekkel az orvosok szőrmentén foglalkoznak. Ellenben fölösleges lett volna például két éven át humán anatómiát tanulni, amikor kutatóként patkányagyakat vizsgálunk. Az agy­kutatáshoz szükséges orvostudományt – neurológiát, pszichiátriát – menet közben felcsipegettem. (...)

Megtanult szaxofonozni, miközben megmaradt a klarinét is. Fellépett Vukán György zongoraművésszel. Maradt valami a gyerekkori fellépéseket megelőző stresszből?

– Ha hangszerrel lépek fel, idegesebb vagyok a szokásosnál. A Hot Jazz Band tavaly decemberben meghívott, hogy két szám erejéig szálljak be a MOMKult-ban adott koncertjükbe. Fel kellett kötni a gatyámat. Ellenben, ha szakmai előadást tartok, már nem izgulok, sőt kimondottan motivál a közönség. Egy-két kivétellel. Az Amerikai Idegtudományi Társaság San Diegó-i konferenciáján tartott plenáris előadásomat nyolcezer ember hallgatta. Ez már nekem is sok volt. Azzal nyugtattak, sötét lesz a teremben, csupán az első pár száz embert látom. A többi kivetítőn keresztül követ. A Mindentudás Egyeteme sorozatban tartott előadásom pedig a tévéfelvétel miatt volt nehéz, hiszen tudtam, hogy százezrek követhetik a gondolataimat. Érthetően kellett beszélnem, a lehető legkevesebb idegen szót használva. Évek során az ember megtanulja a laikusok által is megértett nyelvezetet. (...)

Valóban van összefüggés a zenetanulás, a kreativitás között?

– Amikor a tanulás, a memória, a kreativitás neurobiológiai alapjait tárgyalom, mindig oda lyukadok ki, hogy a memórianyomok attól lesznek tartósak és könnyen előhívhatók, ha azokhoz intenzív érzelmek, motivációk társulnak. Az érzelmek, a motivációk, az emberiség több ezer éves kulturális öröksége együtt alkotják a belső világunkat. Amikor belső világunk impulzusait hozzárendeljük a külvilág benyomásaihoz, akkor ezek tartósan bevésődnek és könnyen előhívhatók. Mi írtuk le, hogy milyen kapcsolatokkal rendelkeznek azok az idegpályák, amelyek érzelmi és motivációs információkat szállítanak. A hatékony tanulás, kreatív gondolkodás alapfeltétele, hogy a jeltárolási folyamat során hagyjunk kellő időt az agyunknak a belső világunk bevonásába. Amikor az interneten szörfölve habzsoljuk az információt, az agyunknak esélye sincs arra, hogy érzelmi töltést adjon azoknak, ezért ezek kihullanak. Időt kell hagyni, szelektálni kell az információt, emellett belső világunkat is fejleszteni kell. Ennek legjobb módja a katarzis. Nemcsak mindennapos testnevelésre van az embernek szüksége, hanem mindennapos katarzisra is. Ezt a művészeti nevelés adja meg, ami akkor a leghatékonyabb, ha az ember aktívan részese az érték­teremtésnek. A zenélés, a színjátszás, a tánc, a költészet, képzőművészeti alkotások létrehozása egyaránt fejleszti, gazdagítja belső világunkat. Gazdag belső világgal az ember tudományos munkája is sokkal hatékonyabb. Nekem megadatott az aktív zenélés élménye, hogy tudok kottát olvasni, hangszeren játszani és énekelni. Egész eddigi életemet végigmuzsikáltam. Meggyőződésem, hogy amit az én agyamból a kreativitás terén ki lehetett hozni, azt a zenének köszönhetően kihoztam. (...)

A teljes interjú