A főnökének sem köntörfalazott

(...) Budapesten születtem, ám édesanyám, aki gyógyszerész-lett és én is, aki orvostanhallgató voltam, a szegedi egyetemen tanultunk. A középiskolámat végeztem Pesten. Bár szüleim azt akarták, hogy gyors- és gépírást tanuljak, én mindenáron orvos szerettem volna lenni. Elsőre nem vettek fel a budapesti orvosi egyetemre, ezért megkértem iskolai barátnőmet – akinek édesapja szegeden sebészprofesszor volt – hogy segítsen. Így kerültem Szegedre, ahol Szent-Györgyi Albert tanította az általános és szerves kémiát az évfolyamomnak. Akkor ő volt az egyetem rektora, ami meg is látszott az intézmény szellemiségén. A korábban jellemző poroszos tekintélyelvűség helyett a szabadság és a humanizmus szellemisége dominált akkor a szegedi egyetemen. Ezt az elvet a tanításában is vallotta, közvetlen volt, és azt várta, hogy gondolkodjunk, ne biflázzuk be az anyagot automatikusan. Ennek a korszaknak a háborús események vetettek véget, mert Szent-Györgyinek illegalitásba kellett vonulnia.

– Szintén a háború tehet róla, hogy az egyetemet nem Szegeden fejezte be.

– 1944 őszén már nem tudtam visszautazni Szegedre, mert a várost már elfoglalták a szovjet csapatok, így Pesten beiratkoztam az ottani orvosi kar negyedik évfolyamára. Végül ’47-ben summa cum laude végeztem a Pázmány Péter Tudomány Egyetem orvosi karán. Két évvel később az Akadémia egy új biokémiai intézetet alapított, ami ígéretes lehetőség volt számomra, hiszen a gyakorló orvosi pálya nem vonzott, én mindenképpen kutatással akartam foglalkozni. 1954-ben helyezkedtem el az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben, ahol be tudtam fejezni a kandidátusi disszertációmat, amelynek címe: „Az acetilkolin keletkezése és szerepe a központi idegrendszerben.” Ez később franciául is megjelent. Később az agytumorok biokémiai vizsgálatával kezdtem foglalkozni. Kutatásaim során többször is dolgozhattam külföldi intézetekben. Berlinben, Párizsban és New Yorkban is a szakterületemmel foglalkozhattam, és mindezek betetőzéseként 1968-ban megszületett az akadémiai doktori disszertációm, amely 1974-ben „Biochemistry of Brain Tmours” címmel angolul is megjelent. Könyvemet később japánra is lefordították és máig sokat idézett szakirodalom a témában.

– Ekkor már ismét Szegeden élt, hiszen meghívták az MTA Biológiai Központ Biokémiai Intézetének lipid osztályának vezetésére.

– Egykori tanárom, Straub főigazgató sugallatára kellett beadnom a lipid témát, de én a receptorokkal szerettem volna foglalkozni. Végül a témavezetők megszavazták, hogy a receptor téma legyen a fő kutatási terület. Ott voltam az SZBK ’68-as alapkőletételénél – akkor itt volt Szent-Györgyi is – , de csak ’71-ben költöztem le Szegedre.

– Tartotta később is a kapcsolatot Szent-Györgyi Alberttel?

– Tudományos kérdésekben egyeztettünk levélben. Meg volt az a jó szokása, hogy nem a tekintélyére alapozva akart eldönteni tudományos vitákat. A skizofréniát kiváltó okok kutatásában például más nézeteket vallottam, mint ő, és én egy levélben meg is írtam neki, hogy szerintem téved, ha az elektronokban keresi a megoldást. Nagyon udvarias levélben köszönte meg az észrevételeimet, ami nem minden nagy tiszteletben álló kutatóra jellemző magatartás.

– Mennyire jellemző az önök szakmájában a dörgölőzés, a főnökök kegyeiért való versengés?

– Mint minden szakmában, itt is vannak olyanok, akik jó diplomáciával szeretnék elérni az előrejutást, ám rám nem ez a jellemző. Maga Straub F. Brunó mondta rólam az igazgatótanács ülésén: „Wollemann Mária, aki arról nevezetes, hogy rossz tulajdonságaimat és kritikáját mindig a szemembe mondja.” Szerintem így sokkal egyszerűbb tisztázni a vitás kérdéseket, és soha nem bántam meg, ha őszinte voltam másokkal. (...)

A teljes beszélgetés