A civilizált embert is irányítja az orra

A szaglással kapcsolatban félrevezettek bennünket: azt tanultuk, hogy az ember orra nem veszi fel a versenyt a kutyákéval vagy a patkányokéval, akik az állatvilág legjobb nyomkövetői. Most kiderült, hogy mindez mítosz: olyan hit, ami az elmúlt 150 év során bármiféle tudományos bizonyíték nélkül alakult ki.

Mint a Rutgers Egyetem ismertetőjében Robin Lally írja, John McGann 14 éve kutatja az olfaktorikus rendszert, és az elmúlt évben áttekintette a tudománytörténeti fontosságú írásokat. Mint kiderült, a félreértés abból származott, hogy a régebbi kutatók túl kicsinek értékelték a humán szaglóidegdúc méretét, illetve úgy vélték, hogy akkor lehetünk csak értelmes, racionális emberek, ha nem dominál minket a szaglás – úgy gondolták, hogy a szaglás erőssége földhöz ragadt, állati tendenciákat jelez. A többi ember és kutató pedig nem kérdőjelezte meg ezt az elképzelést, mondja McGann, még azok sem, akiknek a szaglórendszer kutatása a munkája.

Holott a valóságban az ember szaglása ugyanolyan jó, mint a többi emlősé: különbséget tudunk tenni vagy egy trillió (milliószor millió) szag között, fejti ki a Science-tanulmány (Poor human olfaction is a 19th-century myth), ami sokkal több, mint amennyit a rosszul összeállított pszichológia és orvosi tankönyvek írnak (ezek 10 000-es nagyságrendről beszélnek).

McGann a szaglással kapcsolatos tévedés atyjaként Paul Brocát, a 19. századi agysebészt és antropológust nevezi meg. Broca 1879-es írásában azt is fejtegeti, hogy a szaglókéreg térfogata jóval kisebb, mint a többi kérgi területé, és ez teszi lehetővé, hogy az embernek szabad akarata van, és nem kell a túlélés érdekében a szaglásra támaszkodnia, mint a többi emlősnek. Az ember elgyengült szaglásával kapcsolatos „tudományos megállapítás” aztán széles körű hatást gyakorolt, Sigmund Freud pl. további „tudományos következtetéseket” vont le ennek kapcsán, és kijelentette: az embert szaglásának elgyengülése hajlamossá teszi a mentális betegségekre.

Az igazság azonban az, írja McGann, hogy az emberi bulbus olfactorius mérete inkább nagy, és a benne lévő neuronok száma hasonló a többi emlősökéhez, míg a talán legfontosabb különbség a szaglóingerület-feldolgozásban az, hogy az ember a többi emlőshöz képest sokkal kifinomultabb kérgi területekkel rendelkezik a befutó ingerület interpretálására. Amennyiben megfelelően vizsgáljuk, valamennyi főemlős nagyon érzékeny szaglórendszerrel bír, ami sok szaganyagot képes felismerni, amik aztán erős befolyást gyakorolnak viselkedésére, fiziológiájára és érzelmeire egyaránt.

És akkor végül is milyen az ember szaglása a híresen jó szaglású kutyákhoz vagy patkányokhoz képest? Attól függ, milyen kritériumokat alkalmazunk: a kutyák valószínűleg jobbak a tűzcsapokon lévő különböző vizeletnyomok kiszagolásában, az emberek viszont jobbak lehetnek a borok megkülönböztetésében, azonban ezeknek az összehasonlításoknak kevés kísérletes alátámasztása van, írja McGann. Az viszont bizonyos, hogy az ép szaglórendszerű ember képes az összes, 1-2 atomnál nagyobb volatilis, illékony kémiai anyag detektálására, olyannyira, hogy speciális kutatási irány lett annak a néhány szaganyagnak a dokumentálása, amit néhány ember képtelen kiszagolni (specifikus anozmiák).

A különböző fajok képességeinek összehasonlításakor figyelembe kell venni, hogy a különböző fajok különböző érzékenységgel bírnak a különböző szaganyagokra, ami minden bizonnyal arra reflektál, különböző környezetben élnek. Egy közelmúltbeli vizsgálat pl. egerek, emberek és pókmajmok hat különböző kéntartalmú anyaggal kapcsolatos szagérzékenységét hasonlította össze. Az emberek 3 nagyságrenddel érzékenyebbek voltak, mint az egerek és a pókmajmok a 3-mercapto-3-methylbuytl-formate-ra, míg az egerek ügyesebben szagolták ki a mercapto-3-methylbutan-3-ol-t. Összességében az emberek 2 anyag, az egerek 4 érzékelésében voltak a legjobbak. Más vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy az emberek ugyanolyan jók a banán fő illatanyagának (amyl acetate) az érzékelésében, mint a kutyák vagy a nyulak, és az egereknél sokkal érzékenyebbek a trans-4,5-epoxy-(E)-2-decenal-ra, ami a humán vér szagának egyik összetevője.

Korábban az a tudományos nézet is terjedőben volt, hogy az ember nem érzékeny a feromonokra, azonban ez is tévhit: az embernek valóban nincs úgynevezett járulékos szaglórendszere és vomeronazális szerve, azonban kiderült, hogy ez nem a feromondetekciót végzi, hanem a kevéssé illékony, folyadékfázisú odoránsokat érzékeli. Az emberi viselkedést is erősen befolyásolja a szaglás. Az odoránsok speciális memóriát és érzelmeket alakítanak ki, befolyásolják az autonóm idegrendszer aktivációját, alakítják a stressz-percepciót, a közelítő és elkerülő magatartást. Az ember képes a szagnyomok követésére, a kutyához hasonlóan irányt vált, ha a követett szagnyom iránya megváltozik. Az emberi szaglás az interperszonális kommunikációban is fontos – időnként tudattalan – szerepet játszik. Minden embernek saját szaga van, ami nemcsak táplálkozási szokásaiból következik, hanem az immunrendszer saját–nem saját felismerő hisztokompatibilitási rendszere is befolyásolja, és közreműködik pl. a párválasztásban. Az ember a szagával kommunikálja az érzelmeit, így a szorongását vagy az agresszióját is a többi ember felé, és mint arról a MedicalOnline is beszámolt, a kézfogásnak lehet az a szerepe, hogy szaginformációt gyűjtsünk az idegenekről.

A szaglás és a betegségek kapcsolata is széles körű. Ha a traumatikus élménynek része volt valamilyen szag, a poszttraumatikus stresszbetegségben szenvedőknél szaglási hallucináció jelentkezhet, egyes betegségeket előrejelezhet a szaglás romlása (pl. Alzheimer- és Parkinson-kór), míg az idős kori súlyvesztés okai között a romló szaglás miatt romló étvágy is szerepel. A szaglás sokkal fontosabb az ember számára, mint gondolnánk, szögezi le McGann.