Dr. Bardócz Mariann cikkei

A CORE vizsgálatok tanulsága szerint az új gyógyszerformával a jelenleg rendelkezésre álló kezelésekkel összevethető terápiás eredmény érhető el aktív, enyhe vagy közepesen súlyos colitis ulcerosás betegeknél.

A colitis ulcerosa kezelésében jelentős előrelépést jelenthet egy, a vastagbél teljes hosszában felszabaduló, hatását elsősorban helyileg kifejtő, így csökkent szisztémás expozíciót biztosító szteroid készítmény.

Ki az, aki a legjobban tudja, milyen gyulladásos bélbetegséggel élni? Természetesen maga a beteg. Az IMPACT tanulmányban őket  kérdezték a fiatalkori problémákról (pl. tanulás, pályaválasztás), a munkavállalási nehézségekről és egészségügyi ellátásuk helyzetéről.

A multimátrix (MMX) retard gyógyszerforma lehetővé teszi a hatóanyag szabályozott ütemben történő, elhúzódó felszabadulását, melynek köszönhetően az a vastagbél disztális területeihez is eljut. Ez utóbbi különösen a colitis ulcerosa kezelésében kritikus szempont.

A tumorterhelés változásának objektív meghatározása igen fontos a daganatellenes kezelésre adott válasz értékelésében, és szolíd tumorok esetében a változás mértéke a túléléssel is szorosan korrelál. A tumorválasz standard értékeléséhez használt RECIST kritériumokat 2009-ben frissítették. A publikáció a módosított kritériumok és a tumorválasz összefüggéseit vizsgálja előrehaladott nemkissejtes tüdőrákban szenvedő, erlotinibbel kezelt betegek körében.

Bár a progresszió alapú végpontokat, mint amilyen pl. a progressziómentes túlélés gyakran fő klinikai vizsgálati végpontként értékelik a daganatellenes terápiák klinikai vizsgálataiban, a progresszió klinikai értelmezése azonban kevéssé egyértelmű. Olyan objektív klinikai végpontokra lenne szükség, amelyek jól jelzik az adott kezelés hatosságát vagy hatástalanságát és a terápiaváltás szükségességét. 

A tüdőrák a daganatos halálozás vezető oka világszerte. Az EGFR jelátvivő útvonalat célzó gefitinibbel és erlotinibbel klinikailag hatásosan kezelhető a tüdőrákos betegek mintegy ötöde.  A hatékony szerekkel szemben is előforduló de novo, illetve szerzett rezisztencia mechanizmusainak ismerete a rezisztens esetekben is sikerrel alkalmazható kezelési lehetőségekhez vezethet.

Az orális tirozin-kináz-gátlók (TKI-k) javítják a klinikai kimenetelt azoknál a daganatos betegeknél, akiknél aktiváló mutációk, transzlokációk vagy fúziók vannak jelen domináns onkogénekben. Az EGFR (epidermalis növekedési faktor receptor) TKI-k és ALK (anaplasztikus limfóma kináz) TKI-k klinikailag szignifikáns hatást mutatnak nem kissejtes tüdőrákban (NSCLC) szenvedő, EGFR-mutációt, illetve ALK-EML4 transzlokációt hordozóbetegeknél. E molekuláris elváltozásokon alapuló célzott terápia azonban nagy kihívást jelent, hiszen a teljes remisszió ritka, de novo rezisztencia előfordul, továbbá a visszaesés és a szerzett rezisztencia általánosnak mondható.

Az allergiás rhinitis (AR) a felső légutak gyulladásos megbetegedése, mely a szemek, a fülek és a garat érintettségével is járhat. Az AR az egyik leggyakoribb, a lakosság mintegy 30%-át érintő betegség, globális szintű népegészségügyi probléma.

Az allergiás rhinoconjunctivitis és urticaria diagnosztizálásában és kezelésében a jelenlegi ajánlások szerint a non-szedatív antihisztaminok az elsőként alkalmazandó szerek. Bár ezek számos betegnél kellően hatékonynak bizonyulnak, közepesen súlyos - súlyos betegségben nem minden esetben elegendők, így az új készítmények megjelenését továbbra is nagy figyelem övezi.

A szezonális allergiás rhinitis a felnőtt- és gyermekpopuláció 30-40%-át érinti, prevalenciája egyre emelkedik.

A gasztrointesztinális (GI) megbetegedések komoly morbiditással és mortalitással járó kórképek, költségvonzatuk igen jelentős. Az egészségügyi ellátásban végbemenő gyors változások, a költséghatékonyság fókuszba kerülése nyomán a háziorvosok egyre nagyobb szerepet töltenek be e betegségek menedzsmentjében, a korai diagnózist és a költséghatékony kezelést egyaránt beleértve, melyhez ma már egyértelműen megfogalmazott gyakorlati útmutatók, hatásos gyógyszerek, pontos non-invazív vizsgálati módszerek és evidencia-alapú alapellátási tervek vannak segítségükre. Mivel az emésztési problémák nagymértékben köthetők az életmódhoz, a holisztikus, pszichoszociális aspektusokat is figyelembe vevő megközelítés biztosításában szintén alapvető szerep hárul a háziorvosokra.

Az alacsony csontsűrűség a gyulladásos bélbetegség (IBD) ismert, ám gyakran elhanyagolt szövődménye, melynek előfordulása az IBD-s populáción belül a rendelkezésre álló epidemiológiai adatok szerint - az alkalmazott definícióktól és vizsgálatoktól függően - 12% és 58% közötti. A csontsűrűség csökkenésének elsődleges klinikai következménye a csonttörés, melynek megelőzése érdekében kiemelt figyelem szentelendő az IBD-ben szenvedő betegek ez irányú szűrésének, kezelésének és követésének.

Jóllehet a gyulladásos bélbetegségek (IBD) etiológiája az elmúlt évtizedek során intenzív kutatás tárgya volt, a betegséget kiváltó okok még mindig nem ismertek pontosan. Jelenlegi tudásunk szerint összetett folyamatról van szó, az IBD kialakulásához egyrészt genetikai zavar, másrészt a normál bélflórát befolyásoló, nem meg felelő immunválaszt triggerelő környezeti tényezők hatásának interakciója vezet. A genetika szerepét igazolandó számos hajlamosító gént azonosítottak már, a genetikai prediszpozíció mindazonáltal nem lehet egyedül felelős a betegség kialakulásáért. A teljes penetrancia hiánya és az IBD incidenciájának - általában az iparosodás mértékével párhuzamosan történő - gyors emelkedése bizonyos régiókban további tényezők szerepére utal, melyek közül a leggyakrabban emlegetetteket foglaljuk össze alább röviden

A gyulladásos bélbetegség (IBD) diagnózisának felállításakor a betegek mintegy fele 35 évesnél fiatalabb, ami azt jelenti, hogy az érintettek jelentős hányadánál merülnek fel reprodukcióval kapcsolatos kérdések a kezelés során. Az IBD megfelelő kezelése ezeknél a betegeknél alapvető fontosságú, hiszen ez nem csak aktuális egészségi állapotukat befolyásolja, hanem a terhesség kimenetelére és a születendő gyermek egészségére is kihat.

A petefészekrák kemoterápiája

Hatásos-e a kiegészítő kemoterápia korai stádiumú ovarium-carcinomában? A korábbi tanulmányok túlságosan kis esetszámúak voltak ahhoz, hogy megbízható következtetéseket lehessen levonni belőlük. Két, idén januárban publikált vizsgálat tudományosan megalapozott válasszal szolgál a kérdésre.

Több mint egy évtizede a világ számos nagy intézetének klinikusai összefogtak, hogy kiderítsék, érdemes-e korai stádiumú petefészekrák esetén kiegészítő citosztatikus kezelést adni. 2000 januárjában fejeződött be és 2003 januárjában jelent meg a Journal of the National Cancer Institute-ban annak a két nagy nemzetközi vizsgálatnak az összefoglalója, amelyek alapján bebizonyosodott: a műtétet követő kemoterápiának köszönhetően a páciensek túlélése javul, és meghosszabbodik a daganat kiújulásáig eltelt idő.

Az első vizsgálat (az ICON1) 477 alanya közül 241-en közvetlenül a műtétet követően platina alapú kemoterápiában részesültek. A többi 236 beteget csak obszerválták, náluk nem történt további beavatkozás, hacsak nem vált klinikailag is indokolttá a kemoterápia. Az ötéves túlélés az előbbi csoportban 79 százalékos, az utóbbiban 70 százalékos volt. A recidívamentes ötéves túlélés tekintetében szintén szignifikáns különbséget találtak: 73 százalék a citosztatikummal kezeltek, és 62 százalék az obszerváltak körében.

A túlzott kímélet az ízület halála

Az arthrosisos ízület túlzott kímélete káros, jobban használ az óvatos, ám rendszeres mozgás, sportolás. A sok mozgást igénylő, de az ízületeket alig terhelő sportágak jöhetnek elsősorban szóba.

Az arthrosis kialakulása és progressziója összetett folyamat: belső tényezők (anyagcsere-betegségek, genetikai hajlam) és külső faktorok (mikrotraumák, az ízület tengelyének eltérései, dysplasiák, túlterhelés, de a terhelés hiánya is) egyaránt befolyásolják. Mindezek következtében károsodik a porcsejtek funkciója, a porc rugalmatlanná válik és csökken  alapállományának mennyisége. Ez növeli a porc alatti csontszövet terhelését, amely megvastagodik, és széli részein osteophyták képződnek – az osteochondrosis szövődménye az ízületek duzzanata és fájdalma, vagyis az aktív arthrosis. A csont és a porc kóros elváltozásait az izmok degenerációja követi. 20 és 60 év között az izmok ereje 40 százalékkal csökken, és romlik a mozgáskoordináció is.

A marihuána roncsolja a tüdőt

A British Lung Foundation kutatói az akut és krónikus bronchitis-ban szenvedő betegeket vizsgálva kimutatták, hogy 3-4 szál füves cigaretta ugyanolyan mértékben károsítja a légutakat, mint egy teljes csomag a hagyományosból. A sokak által ártalmatlannak vélt kábítószer ezzel új megvilágításba kerül. A rendszeresen marihuánát szívók körében a nem dohányzókhoz viszonyítva szignifikánsan nagyobb a krónikus és az akut légúti betegségek tüneteinek (tartós köhögés, légúti zörejek stb.) prevalenciája. Ennek egyik oka az, hogy a füves cigaretta elszívásának rituáléja eltér a dohányzásétól: füstjét akár négyszer hosszabb ideig tartják a tüdőben. Így sokkal nagyobb a légutak szén-monoxid-, füst- és kátrányterhelése, s mindez hamarabb vezet krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) kialakulásához.

A marihuána valószínűleg az immunrendszert is gyengíti. Fogyasztását számos vizsgálat összefüggésbe hozza a tüdőrákkal is, bár itt egyelőre ellentmondásosak az adatok. Aggasztó ugyanakkor, hogy a dohányfüst karcinogén összetevőinek többségét a füves cigaretta füstje is tartalmazza, mégpedig a „normális” cigarettáénál akár 50 százalékkal nagyobb mennyiségben.

Nem jó öregedés ellen

Úgy tűnik, bizonyos tumorfajták gyakrabban fordulnak elő azok körében, akik gyermekkorukban növekedési hormont kaptak.

Brit epidemiológusok több mint 1800 személy adatait dolgozták fel, akiket – az esetek többségében alacsony növés miatt – 1959 és 1985 között humán szomatotrop hormonnal kezeltek. A vizsgálat alanyainak körében a daganatos megbetegedések incidenciája 1,7-szerese volt a teljes népességre jellemző értéknek, a relatív mortalitás pedig 2,8-szeres volt. Az elemzett esetek között különösen magas volt a colorectalis carcinoma relatív incidenciája (7,9-szeres) és mortalitása (10,8-szeres), valamint a Hodgkin-lymphoma miatti halálozás (11,4-szeres), azonban leukaemia, emlő- vagy prosztatarák sem ebben, sem pedig a korábban végzett vizsgálatokban nem fordult elő, jóllehet erre a statisztikák alapján számítani lehetett volna. A megfigyelés hátterében a kutatók feltételezése szerint az állhat, hogy a növekedési hormon hatására emelkedik az inzulinszerű növekedési faktor I (IGF-I) szintje. Az IGF mitogén és antiapoptotikus hatású, az in vitro és az állatkísérletek szerint szintjének emelkedésével nő a hyperplasiás és a malignus elváltozások kockázata.

A végső következtetések levonásához túl kevés az adat – vélik a Lancetben publikált közlemény szerzői. Ezenkívül a kezelési stratégiák is megváltoztak azóta. A növekedési hormont egészséges felnőtteknek öregedést gátló szerként hosszú időn keresztül adni azonban mindenképpen kockázatos és kerülendő.