B.Papp László cikkei

Több száz daganatos beteg részvételével kezdődött meg a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság VI. Kongresszusához kapcsolódó kísérőrendezvények sora szerdán Budapesten. 

Ugyan nincs nagy érdekvédelmi múltja, rendre előterjeszti javaslatait a vállalkozásban dolgozó orvosok gazdasági érdekképviseletére létrehozott Kasszaorvosi Szervezet. Dr. Borsi Éva, az egyesület elnöke azt mondja, véget kell vetni annak, hogy az ellátási zavarok és az átgondolatlan szabályozás következményeit mindig az orvosokra hárítsák. A Medical Tribune számára adott interjúban arról is beszél, miért látja kiszolgáltatottnak a háziorvosokat, s hogy az ágazatban további forráskivonástól tart, amit csak a betegek ellenállása akadályozhat meg.

Nem festett rózsaszínű képet európai uniós pályázatokkal kapcsolatos beszámolójában Horváth Zoltán, az egészségügyi tárca szakállamtitkára az Országgyűlés egészségügyi bizottsága előtt. A programok egy része csúszik, pedig a gazdaság élénkítése érdekében rendkívül fontos lenne, hogy az állami beruházások mihamarabb elinduljanak. A pályázatírók túlvállalják magukat, és gyakran nem élnek a keresztpályázatok által igénybe vehető pluszforrások megszerzésével. Kevés a szakértő, és sok esetben az összeférhetetlenségi szabályok miatt nehéz a pályázatok elbírálásához megfelelő személyeket találni.

Folytatás a 4. oldalon

  Tévénézők milliói figyelik hétről hétre a magyar és külföldi kórházsorozatokat. A Kórház a város szélén csehszlovák doktorai, majd a német Brinkmann professzor után legalább egy évtizede főként amerikai orvosok rendelnek esténként az otthonokban. A Medical Tribune arra volt kíváncsi, a valódi orvosok mit szólnak televízióbeli kollégáikhoz?

  Chicago és Békéscsaba
  Ha csak tehetem, megnézem a Vészhelyzet újabb részeit, mert több évad után is úgy látom, hogy a sorozat készítői nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy szakmailag adekvátak és pontosak legyenek. Az orvosszakmai dilemmák és finanszírozási viták életszerűsége mellett azért érzem közel magamhoz a sorozatot, mert időről időre rávilágít az orvoslás emberi oldalára, bemutatva azokat az etikai kérdéseket és vívódásokat, amelyekkel a mindennapokban mindannyian szembesülünk. A jelenetekben felvázolt önvád, a lelkiismeretfurdalás vagy a szakmai féltékenység minden kórházban dolgozó orvost és ápolót érint, megérint.
    Manapság is rendszeresen előfordul, hogy egy szakmailag érdekesebb filmbeli eset után csaknem konzíliumot tartunk a virtuális betegről, olykor még az orvosi értekezleteken is előkerül egy-egy sorozatbeli precedens. Az orvosi sorozatok változása, felgyorsulása ugyancsak jól tükrözi a mi életviszonyainkat is. Amíg régebben a békés, lassú, a párbeszédeket és a hosszas meditációkat előtérbe helyező filmek voltak népszerűek, ma már a gyors döntések, az azonnali lépéskényszer szükségességét hangsúlyozzák a filmkészítők. Igaz, ezt az 50 percbe sűrített részekben olykor már túlzásba viszik, ám mindez mégiscsak hűen érzékelteti a változások irányát. Természetesen joggal mondhatjuk, hogy Magyarország nem Amerika, ami különösen az intézmények felszereltségén mérhető le. Az is igaz, hogy a Chicagóban játszódó sorozatban gyakran látnak el olyan sérüléseket, például lőtt sebeket, amelyek idehaza nagyon ritkán fordulnak elő. Bár ha belegondolok, hogy nemrégiben a békéscsabai kórház traumatológiájának előterében egy dühös férfit csak azután sikerült a biztonsági szolgálatnak és a rendőröknek ártalmatlanítani, miután gázfegyverével hatszor rálőtt a haragosára, akkor azt kell mondanom, hogy nem is áll egymástól olyan távol valóság és fikció.
  DR. SZABÓ TERÉZIA,
  a Réthy Pál Kórház aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályának osztályvezető főorvosa,
  Békéscsaba

  Az igazi Magenheim doktorok
  Noha az egyes filmsorozatok minősége, kivitelezése és orvosszakmai háttere nagyban eltér egymástól, egyáltalán nincs ellenérzésem az orvosi filmekkel szemben, azokat családom tagjai rendszeresen nézik, s amikor tehetem, én is bekapcsolódom egyegy epizódba. Leginkább azokat a sorozatokat kedvelem, amelyek a kórházi élet mellett a mentés körülményeibe és kihívásaiba is bepillantást engednek. Volt rá példa, hogy a kollégákkal is megbeszéltük, az adott szituációban mi magunk miként jártunk volna el.
    Bár a filmkészítők elsődleges szempontja nyilvánvalóan a feszültség fenntartása és a szórakoztatás, a szakmailag jól alátámasztott tévéfilmek készítői akarva-akaratlanul is segítenek nekünk. A Szomszédok sorozat fénykorában kéthetente milliók kísérték figyelemmel Magenheim doktor riasztásait, amelyeket a forgatókönyvírók kifejezetten tanító célzattal vettek be a tévéfilmbe. (Magenheim kollégát annak idején egyébként gyakran keresték a mentők segélyhívó számán. Kétségtelen, hogy lehettek közöttük telefonbetyárok is, ám rendszeresen akadtak olyan betegek, akik valóban tőle vártak segítséget.)
   Mára az effajta direkt népnevelés háttérbe szorult, ám nem kevésbé hatékony az sem, ha az amerikai sorozatokban bemutatnak például egy agyvérzéses esetet, amikor mindenki szembesülhet a vészjelző tünetekkel. Bízom abban, hogy a tévébeli tanulságok láttán legalább néhányan hamarabb nyúlnak a telefonhoz, ha önmagukon vagy a mellettük lévő emberen hasonló tüneteket vélnek felfedezni.
  DR. GÖNDÖCS ZSIGMOND,
  az Országos Mentőszolgálat főigazgatója

  Filmbe illő jelenetek
  Mivel magam is baleseti sebészeten dolgozom aneszteziológusként, a Vészhelyzetnek – amely talán orvosszakmai szempontból a legjobb sorozat – elég sok részét megnéztem. Annak ellenére, hogy mindennap testközelből találkozom hasonló emberi sorsokkal, nem tagadom, alkalmanként magam is megkönnyezek egy-egy epizódot. Bár a filmsorozat a tengerentúlon játszódik, számos jelenetben ugyanazok a problémák és konfliktusok bontakoznak ki, mint amelyekkel idehaza szembesülünk. A dolgozók túlterheltsége, a magánélet és a hivatás konfliktusa az orvosok és az ápolók számára ismerős, míg a várakozás, a kiszolgáltatottság érzete a betegeknek mindennapos. A páciensek ugyanakkor az egyes epizódok nyomán bepillantást kaphatnak olyan, idehaza éppen aktuálissá váló problémákba is, hogy például miként működik a magánbiztosítókra alapozott egészségügyi rendszer, s milyen nehéz helyzeteket eredményezhet az orvosok és a betegek számára is azok ellátása, akiknek nincs biztosításuk.
   Filmbe illő jelenetek a mindennapokban is történnek. Számomra ilyen az, amikor egy megmentett betegünk felgyógyulva visszatér az intenzív osztályra megköszönni az életéért tett erőfeszítéseket. A filmek révén talán megértenek, megéreznek a betegek és egészséges hozzátartozóik is valamit abból a miliőből, amelyeket az emberéletekért felelősséget vállaló orvosok nap mint nap átélnek; beláthatnak az orvosi szobákba és öltözőkbe, megláthatják az orvos mögött az embert is.
   DR. ÁGOSTON ZSUZSANNA,
  a Szegedi Tudományegyetem  Aneszteziológiai és Intenzív  Terápiás Intézetének aneszteziológusa

  Irreális elvárások
  Az első sikerek után szerintem már nemigen figyelnek oda az orvosok a kórházi szappanoperákra, ám amint tapasztalom, a külföldi sorozatok a páciensek körében nem maradtak hatástalanok; olykor olyan elvárásokat támasztanak az orvosokkal és az intézményekkel szemben, amelyek a mi körülményeink között teljesíthetetlenek. Elég, ha a gyönyörű környezetben játszódó német Klinika sorozatra, az USA remekül felszerelt sürgősségi központjaira vagy a minden epizódban egyetlen beteget kezelő Doktor House-ra és orvoscsapatára gondolunk ahhoz, hogy megértsük az időnként jelentkező irreális elvárások gyökerét. A betegek természetesen tisztában vannak a hazai realitásokkal, ám olykor meghatározhatja a hangulatukat, ha azt látják, hogy másként is lehetne – és ez természetesen igaz a munkakörülményekkel folyamatosan küszködő orvosokra is. A filmek ugyanakkor nem ellensúlyozzák a médiabeli közléseket, amelyekkel évek óta lejáratják az orvostársadalmat, megkérdőjelezik a hatalmat aktuálisan gyakorló politikusok törekvéseivel egyet nem értő szakmai vezetők és szakemberek tisztességét, hozzáértését. A sorozatok legfeljebb abban játszhatnak pozitív szerepet, hogy a megrázó sorsok bemutatásán keresztül növelhetik az egészségtudatosságot, s talán többekben megfogalmazódik, hogy az egészség olyan érték, amelynek megőrzése mindenkinek saját felelőssége; az orvosok ebben nem ellenfelek, hanem partnerek.
   DR. BORZI MÁRTA,
  a mezőtúri kórház orvos-igazgatója

  Kimondani, amit nem lehet
  Bár többször szóba került már, hogy beadjuk a derekunkat, odahaza a mai napig nincs televíziónk, s ez mindmáig remek időmegtakarítási formának bizonyult. A DVD-kiadások révén azonban ismerem és szeretem a kórházsorozatokat.
  Az orvoskaron oktatva azt tapasztalom, hogy legyenek a hallgatóink magyarok vagy érkezzenek a világ bármely tájáról, szakmaválasztásukban, pályaorientációjukban szerepet játszik az a kép és orvosi szerepkör, amelyeket a filmekből megismertek. Természetesen ez leginkább azokra igaz, akik nem többgenerációs orvoscsaládból származnak. Bevallva vagy sem, a hallgatók egy részének van olyan tévébeli orvosa, akinek hatása lehetett abban, hogy az orvosi egyetemre jelentkezett. A virtuális idolokat az egyetemen aztán felváltják a hús-vér példaképek, akik nagyon fontos szerepet játszanak a szakmai szocializációban, az orvosi „szerep” kialakításában.
   A szakmabeliek számára a pozitív fikció érzelmileg talán kompenzál valamit abban a hírdömpingben, amelyben az egészségügyi ellátórendszer és annak szereplői gyakran negatív fénybe kerülnek. Egyes orvosi sorozatok – és most az undokságáról, kegyetlen őszinteségéről és a társadalmi szabályok felrúgásáról ismerté vált Doktor House-ra gondolok – szakmai berkekben való népszerűségének az lehet az oka, hogy a főszereplő olyan tetteket enged meg magának, s olyan véleményeket is kimond betegeinek és feletteseinek egyaránt, amit a valóságban csak nagyon kevesen tehetnek meg. Az, hogy milyen sok társadalmi követelménynek kell megfelelnie egy orvosnak, csak akkor igazán szembetűnő, ha valaki felrúgja azokat a normákat, amelyek láthatatlanul áthatják életünket. Talán attól vált sikeressé a sorozat, hogy a filmbeli orvosok „csak” nyomoznak és gyógyítanak, és nem fecsérelnek energiát a terhesnek tűnő társadalmi elvárásokra és a finanszírozási korlátok betartására.
  BELEC BORBÁLA,
  A Szegedi Tudományegyetem Népegészségtani Tanszékének szociológusa

  Dráma és szakmaiság
  A helyzet a valóságban nem annyira kaotikus, mint a filmsorozatokban, különösen a Vészhelyzet által megjelenített szituációkban, ennek ellenére döntő többségükben szakmailag helytállónak, tartalmilag pedig informatívnak tartom az orvosi filmeket. Ha az apró, gyakran háttérben zajló mozzanatoknak lenne valódi nevelő hatásuk, akkor talán egyenesen hasznosnak, szemléletformálónak is nevezném őket. A központi ügyeleten játszódó Vészhelyzet elvileg például esélyt adhatott volna arra, hogy a hazai betegekben is tudatosuljon, mi is a valódi sürgősségi ellátás, milyen esetekben indokolt orvosi ügyelethez fordulni. A háttérben ugyanis a filmkészítők olykor láttatják a várótermet, ahol a fejfájással, lázzal vagy kisebb háztartási balesettel várakozók ülnek – amint az a film egyes epizódjaiból kiderül, nem ritkán 4-6 órán át vagy még tovább, s a baj elviselését egyedül az teszi számukra könnyebbé, ha a páciensek toleránsak egymáshoz és az őket ellátó orvoshoz.
   Amíg az efféle, akcióra épülő filmekben a vér és a dráma a hívó szó, egészen más műfajt képvisel a Doktor House, amelyben jól érzékelhető, hogy egy nem tipikus betegség vagy nehéz szituáció megoldásához mennyire szükség van az orvosi kreativitásra. A film epizódjai kevésbé pörgősek, viszont szakmai szemmel nagyon innovatívak. A teljességhez hozzátartozik: utóbbi sorozat az egészségügyiek között szakmaisága mellett azért is lehet népszerű, mert biztos vagyok abban, hogy minden intézményben van olyan főorvos, akire ráillik a filmbeli főhős gyakran kiállhatatlannak tűnő jelleme. Mindenütt akad, akit nyíltan vagy a háta mögött Doktor House-nak hívnak a kollégái – természetesen tudva róla, hogy zord modora bizonyára együttérző szívet takarimages/ VILLÁNYI ILDIKÓ, a szekszárdi szakorvosi rendelőintézet vezetője

Világszerte egyre nagyobb szakadék húzódik az orvostudomány fejlődése nyomán szakmailag lehetséges, valamint az egyes egészségügyi rendszerek által anyagilag finanszírozható terápiák között. A Medical Tribune Kovács Józseffel készített interjúja kapcsán a szakmai kollégiumok vezetőit arról kérdezte: saját szakterületükön milyen feszültségeket okoz a probléma.

  Később nem kompenzálhatunk
  A szívsebészetben és a katéteres technikában ma csaknem minden elérhető Magyarországon. A baj mennyiségi: hiába sajátítjuk el a legkorszerűbb technikákat, hiába megfelelő intézményeink felszereltsége, ha az anyagi korlátok miatt nem kaphatja meg annyi beteg az ellátást, mint amennyinek szüksége volna rá. A feszültségek érzékeltetésére elég egyetlen adat: Szegeden jelenleg mintegy 700(!) beteg vár szívkatéterezésre.
  Elfogadom, hogy egyetlen egészségügyi rendszer sem képes vég nélkül finanszírozni mindenfajta terápiát. Anélkül azonban, hogy más szakmák követeléseinek létjogosultságát megkérdőjelezném, ismételten hangsúlyozom: a döntéshozóknak elsődlegesen figyelembe kellene venniük a mortalitási mutatókat. Az emberek fele szívbetegség következtében hal meg. Aki nem kap idejében ellátást, azt később nem tudjuk kompenzálni. Nem azt mondom, hogy a halálozási adatok nyomán az egészségügyi költségvetés felét a kardiológia kapja, ám a jelenleginél jobb súlyozásra volna szükség a közvetlen vagy közvetett életveszélyt elhárító beavatkozások javára. A szövődmények megjelenése miatt a halogatás ráadásul újabb és újabb költségeket generál, nincs tehát olyan indok, amely alapján védhető volna a jelenlegi gyakorlat.
   Az osztályon és a várólisták kialakításánál objektív szakmai kritériumok szerint kell rangsorolnunk a betegeket, aszerint, hogy kinek az állapota fenyegetőbb, a beavatkozás halasztása kinél kockázatosabb. Ezzel a betegeink is tisztában vannak. Véleményem szerint ugyanezt az alapelvet kell követnie az ágazat irányítóinak is, amikor rangsorolják, hogy a forrásokat melyik szakterületeken, milyen beavatkozásokra lehet felhasználni. Ha egyszer szelektálni kell, bármelyik szakterületről is legyen szó, a kevésbé költséghatékony ellátások kerüljenek ki a támogatások közül.
  A betegek kiszolgáltatottak: tájékoztatjuk őket arról, hogy nem szakmai, hanem anyagi okokból kell várniuk a szívkatéterezésre, amit ők rezignáltan tudomásul vesznek. A halálos fenyegetettségben élő betegtől (a páciens ezt akkor is így élheti meg, ha nincs közvetlen életveszélyben) nem várható el, hogy a katéterezésének a 700 ezer forintos költségét maga fizesse ki, a betegek döntő többsége ezt nem is tudná megtenni. Ezek olyan problémák, amiket mi, orvosok nem oldhatunk meg, kizárólag a hatalmat gyakorló politikusok.
PROF. DR. FORSTER TAMÁS,
a Magyar Kardiológusok Társaságának elnöke

  A megvonás nem orvosi kompetencia
  Minden szakmát érint, a sebészetre pedig különösképp igaz, hogy a gyors technikai fejlődés közepette a műszerekben, eszközökben rövid idő alatt akár nagyságrendi árdrágulás is bekövetkezhet, emiatt a társadalom fizetőképessége egyre kevésbé képes lépést tartani a technológia költségeivel. Ennek ellenére a gyermeksebészetben, a gyermekeket érintő daganatsebészetben nagyjában-egészében idehaza is biztosítani tudjuk azt, amit a nyugat-európai klinikák nyújthatnak. Ennek árát az egészségügyben dolgozók fizetik meg: a rendszer az orvosok és szakdolgozók bérezésén spórolja meg azt, amit a berendezésekre, a felszereltségre, a gyógyszerekre költ.
  Az egészségbiztosítás ugyanakkor a dolgozók kizsákmányolásával sem képes – sőt egyre kevésbé képes – mindenkinek biztosítani a legmodernebb, legdrágább terápiákat. Ezt tényként kell elfogadni nemcsak idehaza, hanem a világon mindenhol. Mindig az egészségügy politikai irányítóinak kell meghatározniuk, hogy a társadalom az adott fejlettségi szintjén kinek milyen ellátást tud nyújtani. A szakma feladata, hogy javaslatokat dolgozzon ki, ám a döntést nem szabad az orvosokra hárítani. A legetikátlanabb dolognak tartom, ha a beteget ellátó orvosra delegálják azt, hogy neki kelljen eldöntenie, adott pénzkeretből az osztályán fekvők közül kinek rendel gyógyszert és kinek nem. A hivatással összeegyeztethetetlen az, hogy az orvos finanszírozási megfontolások miatt megvonja valakitől azt a terápiát, aminek hatékonyságában bízik. Nem az osztályos orvos kompetenciája eldönteni, mit bír el az ország gazdasági helyzete. Az állami vezetőknek kell egyértelművé tenniük, hogy adott ellátási rendszerben ki mire számíthat. Az orvos feladata az, hogy a számára rendelkezésre álló terápiák közül – ha vannak – alternatívákat kínáljon a betegének.
  A betegek – és tegyük hozzá: ügyvédjeik – egyre tájékozottabbak, az internet korában bárki találhat magának valahol a világon olyan intézetet, ahol reményei szerint a hazainál jobb életesélyeket képesek nyújtani számára. Ugyancsak etikai kérdés és politikai döntést igényel, hogy a nemzeti kockázatközösség mennyiben tudja vállalni egy-egy beteg esetében olyan költséges külföldi terápia finanszírozását, amely itthon tucatnyi más betegnek jelenthetne esélyt. Nyilvánvaló, hogy egy szegény ország nem tud olyan szolgáltatást nyújtani, mint egy gazdag. Magyarországon élünk, ezért az esetek zömében nincs értelme azt latolgatni, mennyi lehetősége lenne az adott betegnek egy kaliforniai klinikán, mert ugyanennyi erővel az esélyeket egy kongói kórház esetében is összevethetnénk.
  PROF. DR. VEREBÉLY TIBOR,
 a Gyermeksebészeti Szakmai Kollégium elnöke

   Koncentrálni kell az erőforrásokat
   Esetünkben a technológiai világújdonságok és a hazai lehetőségek megítélését nem lehet leszűkíteni csak a mi szakmánkra, hiszen a belgyógyászat olyan átfogó szakterület, amelyet a diagnosztikai változások vagy a gyógyszeripari innovációk egyaránt érintenek. A feszültséget fokozza, hogy a cégek mind a diagnosztika, mind a terápia területén igyekeznek egyre feljebb tornászni a világpiacon az áraikat. A tendencia ellen a nemzeti egészségügyi rendszerek nem sokat tehetnek. Ám az teljes egészében az állami döntéshozókon és a szakembereken múlik, hogy a rendelkezésükre álló szűkös forrásokat miként hasznosítják.
  Lenne ugyanis mód, hogy az adott forrásokból a jelenleginél jobban közelítsük a magyar ellátórendszer szakmai színvonalát a világ élvonalához. Például rutinszerűen ki kellene vonni a finanszírozott diagnosztikák és terápiák köréből azokat az eljárásokat, amelyek felett eljárt az idő, s a forrásokat inkább az új módszerekre átcsoportosítani. Emellett a belgyógyászatra is igaz, hogy a korszerű ellátásokhoz a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb koncentrációra van szükség. Az intézményi kapacitás struktúrájának átalakítása ugyanis csak félmegoldásokat eredményezett: túl sok a súlyponti kórház, pontosabban túl sok az olyan intézmény, amelyet súlypontinak neveznek.
  A várólisták korában minden korábbinál élesebben vetődhet fel a kérdés: milyen rendezőelv szerint jussanak hozzá a betegek a kezelésekhez? Lehetséges-e, hogy a tehetősebbek elérhessenek olyan ellátásokat is, amelyeket mások nem? Példa erre a PET-CT-k alkalmazása: a diagnosztikus eljárást a szakorvosok csak nagyon indokolt esetben rendelhetik el, ám a magánkézben lévő készülékekkel gyakorlatilag mégis bárki – akár egészségesen, panaszmentes állapotban is – megvizsgáltathatja magát, ha kifizeti annak költségét. Ez véleményem szerint addig védhető gyakorlat, amíg a fizetős betegek nem a közellátás terhére vizsgálatra váróktól vonják el a lehetőséget – s ez a kikötés minden szakterületre áll.
   Az objektív korlátok mellett a betegek szubjektív elégedetlenségét a mesterségesen gerjesztett, irreális igények is fokozzák. A kereskedelmi cégek médiakampányai nyomán a betegek egy része úgy érezheti, hogy az egészségügy nem biztosítja számára mindazt, ami a gyógyulásához szükséges volna – példaként elég megemlíteni az alternatív rákgyógyító csodaszereket, csodavitaminokat. Fontos volna a független tájékoztatás, mert a társadalom egészségszintje szempontjából az is felesleges kiadásként értékelhető, amit az emberek önszántukból költenek hiábavaló vizsgálatokra vagy készítményekre.
  PROF. DR. ROMICS LÁSZLÓ,
 a Belgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke

  Olcsó húsnak híg a leve
 A modernebb, következésképpen drágább technológiák meghonosítását nem lehet egyoldalúan, kizárólag kiadásnövekedésként értékelni. Nyugat-Európa egyes országaiban a baleseti sebészet látványos fejlődését éppen az eredményezte, amikor a biztosítók kiszámolták: az elhúzódó gyógyulás, a munkából való kiesés, a hosszúra nyúló rehabilitáció, vagy éppen a kialakult rokkantság miatt sok esetben kifizetődőbb számukra, ha az ellátottak korszerűbb, bár költségesebb kezelést kapnak. Hatékonyabb és gazdaságosabb szisztémát eredményez, ha egy országban előrelátó az egészségügyi rendszer, s nem csak az egyik évről a másikra közvetlenül jóváírható megtakarítást tartja szem előtt – és akkor még nem szóltunk a beteg érdekéről, életminőségéről.
   A traumatológiában a gyakran a figyelem középpontjában álló, politraumatizált, súlyos sérültek ellátásában, a közvetlen életmentésben nincs nagy lemaradásban Magyarország. A folyamatos műszerfejlesztés azonban itt is napi igény: elég, ha arra gondolunk, hogy egy sokktalanítóban elhelyezett CT mekkora diagnosztikus előnyt jelent akkor, amikor minden másodperc számít.
  A politraumatizáltak aránya a teljes traumatológiai spektrumban a kórházi ellátásra szoruló sérültek között mindössze 1,7 százalékos, érdemes ezért megvizsgálni, mi a helyzet a tervezhető műtétekkel. Az álspórolás egyik legszembeötlőbb példája, amikor a beteg nem az életkorához illeszkedő, az elérhető legkorszerűbb protézist kapja, ezáltal ugyanis sok esetben automatikusan kódoljuk a protézis kilazulását vagy egyéb szövődményeket. Kétségtelen, hogy a legmodernebb csípőprotézisek ára többszöröse az olcsóbbaknak, viszont amíg előbbiek akár 20–25 év elteltével is panaszmentes életvitelt biztosítanak, utóbbiaknál már igen gyakran 2–10 éven belül újabb műtétre lehet szükség, ami újabb kapacitást, munkaórákat, eszközigényt és táppénzkiadást generál, nem utolsósorban pedig rossz a betegnek is. A végtagsebészetben akár ennél rövidebb idő alatt látszik a megtakarítás a csontritkulásos, rossz minőségű csontban is jó tartási adottságokkal rendelkező, speciális titániumlemezek és -csavarok használatával: ugyan háromszor többe kerülnek, mint a hagyományosak, viszont tartósabbak, így – az egyéb szövetbarát fémötvözetből készült implantátumokkal ellentétben – nem kell kioperálni azokat. Az intézmények azonban a jelenlegi rendszerben ellenérdekeltek, mert a többszöri ellátásért többször kaphatnak finanszírozást, illetve a drágább eszközök felhasználása kiadásaikat növeli. Egy új, jól megkonstruált biztosítási rendszer ebben változást hozhatna azzal, ha befektetésnek tekintené a korszerű gyógyítást, s a minőségi ellátás felvállalásával toborozna ügyfeleket.
   Ha csak a szakorvosokon múlna, mindenki az adott szituációhoz igazodó, lehető legjobb kezelést adná a betegének. Viszont mivel nem tudunk mindenkinek mindent biztosítani, szakmai érvek alapján kell eldönteni, hogy kinél mi kivitelezhető és finanszírozható. Bármennyire is korrekt lenne a beteget tájékoztatni a világon elérhető minden terápiáról, álláspontom szerint nem szabad a páciens és az egészségügy kapcsolatát ezzel tovább keseríteni.
  PROF. DR. FEKETE KÁROLY,
  a Traumatológiai Szakmai Kollégium elnöke

  Nyílt kártyákkal minden területen
  Eltérő mértékben ugyan, de minden orvosi szakmában jelen van a feszültség az igények és a gazdasági lehetőségek között, ezért alapvető fontosságú azoknak a szigorú és átlátható szabályrendszereknek a megalkotása, amelyek mentén a dilemmák kezelhetők. Fel kell mérni, mi van a világban, abból mi adaptálható Magyarországra és mi nem.
  A prioritások meghatározásában a legobjektívebbnek, így a legelfogadhatóbbnak a közgazdasági megközelítést tartom: szakszerűen összeállított, egészségspecifikus, költségérzékeny felmérésre van szükség a lakosság egészségi állapotáról. Súlyozni kell aszerint, milyen betegségek mekkora egyéni és társadalmi terhet jelentenek. Nem támogatható az a gyakorlat, amely szinte kizárólag a mortalitási adatokra alapozza a döntéseket, az életminőségnek ugyanis számtalan más összetevője is van. A megalkotott mátrixok figyelembevételével társadalmi egyetértéssel kell meghatározni, hogy a betegek közül ki mihez juthat hozzá. Az erről döntő tanácsokban az orvosszakmának, a finanszírozás döntéshozóinak, a társadalomkutatóknak és a betegtársadalom képviselőinek egyaránt helyük van. Semmiről sem szabadna háttértárgyalásokat folytatni: a társadalomnak teljes képet kell kapnia arról, hogy név szerint kik adták a tanácsokat, kik dolgoztak a döntéshozó grémiumokban, ki és milyen megfontolások alapján utasított el vagy támogatott egy-egy javaslatot. Nemcsak a döntést kell nyilvánosságra hozni, a legitimitást az adja, ha a döntésig vezető út minden egyes állomása nyilvános.
  Ugyanezen eljárási rend szerint kellene a nagy értékű eszközök és eljárások közfinanszírozásba való befogadásáról dönteni. Mivel a közösség pénzéről, a közösség tagjainak életéről van szó, a cégbírósági bejegyzésekhez vagy közbeszerzésekhez hasonlóan átláthatóvá kell tenni, hogy melyik cég vagy szervezet milyen indokok alapján kért milliós, milliárdos nagyságrendű támogatást egy-egy termékhez, eszközhöz vagy kezeléshez, ezután kik és milyen indokokat elfogadva vagy elutasítva döntöttek erről.
  Ezeket az elveket a reumatológiában is érvényesíteni kell. A szakma egyértelmű prioritása az ízületi gyulladások és a csontbetegségek innovatív, molekuláris bázisú terápiája, a géntechnológia gyakorlati alkalmazása. Ez már középtávon is költséghatékony. Meggyőződésem, hogy az idejétmúlt eljárások bátor kizárásával a fedezet is megteremthető. A fizioterápiában a legnagyobb kihívás a gyógytornára és a természetes meleg ásványvizekre alapozott („gyógyfürdő”) komplex rehabilitációs programok egészséggazdaságosságának igazolása. Sajnos, az erre hivatott Európai Balneológiai Kutatóintézet létrehozását éppen a napokban törölték a Nemzeti Fejlesztési Programból. Újra kimondom: a meglévő források elegendők, de hagyományőrzés helyett a korszerű, máshol már igazolt trend követése hozhat felelős allokációt.
   DR. HODINKA LÁSZLÓ,
  a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium elnöke

  A fizetőképesség függvénye az ellátás
  A fogorvosi ellátás során alkalmazható anyagok, eszközök és technikák az utóbbi években igen jelentősen fejlődtek, az orvosilagtechnikailag lehetséges beavatkozások köre sokkal szélesebb annál, mint amit a társadalombiztosítás támogatni képes. Ez elsősorban a foghiányok pótlására, az implantológiai tevékenységre és az esztétikai jellegű beavatkozásokra igaz, a rágóképesség helyreállítása egyszerűbb eszközökkel is elfogadható szinten megvalósítható.
   A lényegesen drágább ellátási megoldások Magyarországon is elérhetők, a fizetőképes betegek körében pedig megnőtt az igény a minél korszerűbb kezelések iránt. Az elmúlt évtizedben a páciensek ugyan már hozzászoktak ahhoz, hogy nem minden beavatkozás térítésmentes, ám ezzel párhuzamosan sajnálatosan csökkent a fogorvosi rendelőkben megjelenők száma. A lakosság fizetőképességének csökkenése és a vizitdíj tovább rontott a helyzeten, s az ellátásbeli különbségek további növekedése várható. A folyamatos támogatáscsökkenés a fogászati ellátórendszert megoldhatatlan feladat elé állítja, ugyanis nem biztosítható a térítésmentes szolgáltatások körének fenntartása. Néhány területen – fejlődési rendellenességben szenvedők, üzemi balesetesek, daganat eltávolítása utáni rehabilitációra szorulók stb. – egyéni kérelem alapján az OEP ugyan olyan ellátásokat is támogat, amelyek nem részei a biztosítási csomagnak, ám kívánatos lenne gyorsabb, kevésbé bürokratikus döntési mechanizmus kidolgozása, a kérelmek egységes elbírálása. Az egészségpénztárak belépése kapcsán is számos kérdést fogalmaznak meg a betegek, amelyekre nem tudunk választ adni, a döntéshozók ugyanis nem kérték szakmai állásfoglalásunkat.
   A valamikor eredményesen működő iskolafogászati rendszer, kellő támogatottság hiányában, mára működésképtelenné vált. A lakosság körében drasztikusan nőtt a fogszuvasodás és a fogágybetegségek száma. Ezek a kórképek közismerten összefüggnek más, életet veszélyeztető vagy életminőséget rontó szisztémás megbetegedésekkel. Az ezek kezeléséből fakadó nemzetgazdasági terhek különösen jelentősek. Az utóbbi években jelentősen megnőtt a szájüregi rosszindulatú daganatok incidenciája és mortalitása is. Ezeken a területeken nemhogy a megelőzés, de már az ellátás is problematikus, mert mára az ország számos területén megszűntek a szájsebészeti osztályok. A legkirívóbb helyzet az észak-alföldi régióban alakult ki, ahová a miniszteri javaslat egyetlen ágyat sem helyezett. Ugyancsak sürgős megoldást igénylő kérdés a fogszakorvosképzés államilag finanszírozott létszámának emelése, máskülönben súlyos problémák merülnek fel a szakorvosi ellátásban. A gondokra a szakma folyamatos kérése, tiltakozása ellenére sem született megoldás.
  A tavalyi költségvetésben a fogászati ellátás címen megjelenő összeg 20,1 milliárd forint volt, azaz minden állampolgárra évi 2 ezer forint jutott. Nagyon nehéz ilyen helyzetben felvilágosítani a beteget arról, hogy létezik a fogatlansága megoldására korszerű, implantológiai és finommechanikai rögzítő elemeket alkalmazó kezelési módozat, amelynek azonban olyan magas az ára, amit úgysem tud vállalni. Ennek ellenére orvosként azt kell mondanunk: a betegeknek mind a diagnosztikáról, mind a terápiáról teljeskörű tájékoztatást kell nyújtani.
   PROF. DR. MÁRTON ILDIKÓ,
   a Fog- és Szájbetegségek Szakmai Kollégium elnöke

   Szakember nélkül hiába a technika
  A rehabilitációban nem a technológiai lehetőségek és a mindennapok gyakorlata közötti olló kinyílását érzem feszítő gondnak. Az orvosi rehabilitáció ugyanis – más szakágakhoz képest – viszonylag olcsó műszerparkot igényel. A szakmai szabályok előírják, melyik szakterületnek milyen módszereket kell alkalmaznia, ahhoz milyen eszközök szükségesek. Ha a kimunkált és elfogadott szakmai irányelvek mentén dolgozunk, akkor ezek alapján eldönthető, hogy adott terápiára, gyógyszerre, beavatkozásra kinek van szüksége, s az kinek nyújtható, a finanszírozásnak pedig lehetővé kell tennie ezeknek a szakmai szabályoknak a betartását. A műszerpark relatív olcsósága ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ne küzdenénk súlyos gondokkal: a rehabilitáció sikerének nagyobb része ugyanis nem a technikán, hanem az elegendő létszámú, megfelelően felkészült szakember munkáján múlik, e téren pedig nem állunk jól.
  A rehabilitációs szakma jelenleg nem az ágyszámok elvonásától, hanem azok felduzzasztásától szenved, az ágyak ugyanis nem feltétlenül jelentenek valós kapacitást. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a különböző területeken nagy létszámban van szükség magasan kvalifikált szakemberekre, akik ugyanakkor csak a rehabilitációhoz igazodó építészeti adottságok között tudnak színvonalas munkát végezni. Ha az építészeti feltételek nem a deklarált profilhoz igazodnak és a szakemberek összetétele nem a rehabilitációnak, hanem más – az adott intézményben vagy osztályon megszüntetett – szakmáknak felelnek meg, akkor valóban nagyra nyílik a rés aközött, amit egy igazi rehabilitációs részleg nyújtani képes a betegnek, s amit az új, nem megfelelő körülmények között, elegendő szakember nélkül működő, csak nevükben rehabilitációs ágyakon megkaphat a páciens. A változás érdekében a krónikus osztályoknak meg kell teremteniük a saját rehabilitációs profiljukat, a szűkös erőforrásokat pedig azokra az intézményekre és szolgáltatásokra kell fordítani, amelyek valóban a rehabilitációt szolgálják.
  A beteg tájékoztatása törvényben előírt kötelesség, ebben ugyanakkor figyelembe kell venni az adott szituációt, a páciens személyét, fizikai és lelki állapotát. A reális diagnosztikus és terápiás lehetőségek ismertetése mértékének mindig a beteg érdekéhez kell igazodnia.
  DR. KERTÉSZ GYÖRGYI,
  a Rehabilitációs Szakmai Kollégium elnöke

   Nem az egészségügy tesz egészségessé
  Tudjuk: minél gazdagabb egy ország, kiadásainak annál nagyobb részét tudja egészségügyre fordítani. Az is köztudott, hogy a gyógyítás társadalmi költségeinek növekedése jóval gyorsabb, mint a lakosság egészségi állapotának javulása. Más szóval: az egységnyi egészség ára egyre magasabb – elég, ha csak a leggyakoribb rosszindulatú daganat, a hörgőrák biológiai terápiájának költségeire utalok. Ez a megállapítás Magyarországra is érvényes. A jelenleg folyó egészségügyi reformot megelőzően a hazai szakértők többsége elfogadta, hogy a magyar egészségügyi kiadások jóval nagyobbak, mint azt az ország fejlettsége indokolná. Az egy főre jutó orvoslátogatások és kórházi elbocsátások száma kétszerese volt a fejlett országokéinak. A rendszer tehát, a legutóbbi időkig kapacitáskorlát nélkül, a betegek többségének biztonságot nyújtva, de rossz szerkezetben működött, lényegében finanszírozási csapdába került.
  A korszerű egészségügyi ellátórendszerek a hozzáférhetőség, esélyegyenlőség és minőség stratégiai jelentőségű mutatóival jellemezhetők. Megítélésem szerint a közeljövőben a hozzáférhetőség és esélyegyenlőség romlik, a minőség a szigorúbb ellenőrzés eredményeként – legalábbis a kiemelt kórházi- klinikai szigeteken – javulhat.
   Magam nem a technológiai fejlesztésre, hanem a megelőzési programokra helyezném a hangsúlyt. Nem árt ismételni: a korai halálozás 30 százalékát genetikus prediszpozíció, 15 százalékát a szociális körülmények, 5 százalékát a káros környezeti hatások, 10 százalékát az egészségügyi ellátás minősége, 40 százalékát pedig az érintett személy életmódja magyarázza. Ez utóbbi területen nyílik tehát a legjobb lehetőség, hogy a lakosság egészségi állapotán érdemben változtassunk. A dohányzás, az alkoholizmus, az elhízás, a fizikai inaktivitás kombinációi a legfontosabb kockázati körülmények. A genetikai meghatározottság, a szociális és gazdasági státus szabta életmód tehát messze fontosabb, mint az orvosi ellátás. Mégis ez utóbbi kapja a legtöbb forrást és figyelmet. Ezen változtatni kell.
   A dohányzásellenes programot a tüdőgyógyász közösség kiemelten kezeli, ebben a kardiológusokkal is egyetértésre jutottunk. Ugyan az orvosi szakmák és az ipar lobbiereje mindenütt átrendezi a társadalmi célokat, de Magyarországon most a dohányzásellenes front kifejezetten erősödik. A prioritások kijelölése bonyolult, de sok kiválóan képzett, a nemzetközi példákat jól ismerő, klikkektől független szakember van Magyarországon, akik képesek azokat adekvát módon meghatározni.
   A betegtájékoztatás a kipróbált és elérhető gyógyeljárásokra szorítkozzon! A hazai sajtó is tele van félrevezető orvosi hírekkel, ahogyan a nyugati világban is kialakultak a beszállítók, az orvosok és a betegszervezetek informális szövetségei, amelyek a laikus nyilvánosságot befolyásolják: egy adott testi kondíciót betegségnek, előfordulását gyakorinak, kezelést igénylőnek tüntetnek fel. Eközben itt sem az egészségügyi kiadások növelése, hanem az életmódváltozás ösztönzése hozhatna releváns eredményt. A felvilágosítás mögött akár nemes célok is lehetnek, mégis a betegségtudatosság felépítése, a közvélemény „medikalizációja” igen gyakran felesleges pszichés terhelést, rossz kezelési döntéseket, iatrogén ártalmat, a gazdasági források pazarlását eredményezi.
   PROF. DR. BÖSZÖRMÉNYI NAGY GYÖRGY,
  a Tüdőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke

   Újabb és újabb terápiás célok
  Az onkológiai, a hematológiai készítmények és az antibiotikumok teszik ki a kórházak teljes gyógyszerfelhasználásának 70-75 százalékát. Egy közelmúltban 19 európai országban készült onkológiai felmérés kimutatta: Magyarországon abszolút értékben feleannyit fordítunk fejenként onkológiai készítmények beszerzésére, mint Franciaországban (8, illetve 16 euró), de valamelyest alatta maradunk a 19 ország átlagának is (11 euró). (Az egészségügy finanszírozására fordított teljes költségből az említett országok, így Magyarország is közel azonos arányban finanszírozzák az onkológiai ellátást). Amíg a fejlettebb egészségüggyel rendelkező országokban is folyamatos dilemma a legkorszerűbb készítmények ára és a finanszírozási lehetőségek között húzódó rés, addig ez Magyarországon még inkább feszültség forrása lehet. Jól jellemzi az árrobbanást, hogy a felmérésben részt vevő országokban 1993 és 2004 között 840 millióról 6,1 milliárd euróra nőtt az onkológiai termékek forgalma.
   A robbanásszerű gyógyszerárak ellensúlyozására adott egyik válasz lehet a meghirdetett generikus program korrekt alkalmazása is, de a jelenlegi, az átlagfelhasználástól való eltérés szankcionálását kilátásba helyező rendeletet a szakmai kollégium nem támogatja. Kívánatosnak azt tartanánk, ha a generikus programnak köszönhetően jelentkező megtakarítások nyomán nőhetne az említett gyógyszercsoportok támogatottsága és az új készítmények befogadása. Az egészségügyi kormányzat sikerként könyveli el, hogy csökkent a gyógyszerfelhasználás, s egyes gyógyszercsoportokban jelentős gyógyszerárcsökkentést sikerült elérni, a gyógyszerkassza hosszú évek óta először a kereteken belül maradt. Ezt nem vitatjuk, ugyanakkor azt is látni kell, hogy a támogatás csökkentése a betegek gyógyszerköltségének növekedésével járt.
  Az intézeti gyógyszerellátás területén jellegében más, de az új kórházi struktúra kialakításából adódóan ugyancsak jelentős megszorítás történt. A bevételek csökkenése egyértelműen kihatott a kórházak gyógyszergazdálkodására is, tovább növelve a fekvőbeteg- intézmények ki nem fizetett gyógyszerszámláinak összegét. Ez mára – többmilliárdos nagyságrendje okán – a nagykereskedők részéről is megszorító intézkedésekhez vezetett, veszélyeztetve a kiegyensúlyozott és biztonságos gyógyszerellátást.
   A jelenlegi helyzetben különösen jogosan merül fel a kérdés: milyen szintű gyógyszeres terápia biztosítható a gazdasági lehetőségek függvényében, lehet-e prioritásokat felállítani, illetve a farmakoökonómia tézisei hogyan érvényesülhetnek az adott körülmények között? (További kérdés lesz az új biztosítási rendszer hatása a finanszírozásra.) Nehéz a felvetésekre egyértelmű választ adni, hiszen ezek a betegellátás különböző szintjein, illetve az egyes intézményekben más-más módon jelentkezhetnek. A fejlődés töretlen, így mindig újabb és újabb terápiás célok válnak elérhetővé. Mind az onkológiára, mind általánosságban igaz: a szakorvos tudása, lelkiismerete és az anyagi lehetőségek együtt határozzák meg azt, hogy mennyiben tudja biztosítani a kor színvonalának legmegfelelőbb kezelést. Ezért a magam részéről nem tartanám etikusnak, ha a betegek olyan potenciális beavatkozásokról, vizsgálatokról és gyógyszerekről kapnának felvilágosítást, amelyek – legalábbis ma még – nem elérhetőek egy adott ország számára.
  DR. TRESTYÁNSZKY ZOLTÁN,
 a Kórházi-Klinikai Gyógyszerészeti Szakmai Kollégium elnöke

  Szülés gyerek nélkül
 Minden az életért van, az élet önmagában abszolút érték. Nem gondolom, hogy sok orvos akadna, aki ne ezt vallaná. Az életet nem lehet relativizálni, az életeket rangsorolni, hogy kié az értékesebb, aki megérdemli a drágább gyógyszert is, illetve kinek az élete nem ér annyit, hogy megmentésére – vagy életminőségének minél további fenntartására – pénzt áldozzunk. Az intézetek, bennük pedig az orvosok méltánytalan helyzetbe kerülnek akkor, amikor gazdasági vezetőkkel kell hadakozniuk annak érdekében, hogy megadhassák betegeiknek azt, amit a lelkiismeretük diktál, ami szakmai belátásuk szerint szükséges és elérhető. Az orvosi eskünkben nem emlékszem arra, hogy akár a teljesítményvolumen- korlátról, akár az ágazat politikai irányítóinak kiszolgálásáról ejtettünk volna szót.
  Természetesen nem azt vallom, hogy nem kell spórolni, s odafigyelni a költségekre. Viszont nem hiszek abban, hogy egy felelős orvos csak azért rendelne a páciensének drága gyógyszert, mert bármiféle lobbiérdek ezt kívánja, vagy mert csődbe akarná vinni az intézetét. A szigorú és következetes szakmai kontrollra szükség van, ám annak semmiféle – sem financiális, sem politikai – indíttatásból nem szabhatnak irányt a gazdasági tényezők. Lehetetlenség egy olyan szituáció, amikor egy betegnek megmutatjuk a gyógyszeresdobozt, elmondjuk, hogy az miként segíthetne rajta, majd közöljük vele: későn betegedett meg, ebben a negyedévben már nem kaphatja meg a terápiát, mert a kórház kifutott a keretéből. Vagy ilyenkor a hallgatás a megoldás, nem elmondani azt, amit a szakmai meggyőződés diktál? Ez képtelen elvárás.
  A magyar szülészeti és nőgyógyászati ellátásban nem elsősorban a tudományág fejlődése és az idehaza elérhető terápiák közötti különbség a feszültség forrása, mintsem a magyar egészségügyi rendszer átgondolatlan átszervezése és szabályozói: a szülészeti intézetek bezárása, az ágylétszámok politikai alkuk szerinti átszabása, a teljesítményvolumen- korlátok, amelyek tönkreteszik a progresszivitás csúcsán álló, a koraszülöttek megmentéséért vagy a szövődménnyel járó esetek ellátásáért felelős intézeteket. A minisztérium semmibe vette szakmai érveinket: olyan ágyakat épített le, amelyekre szükség volna, máshol pedig meghagyott olyan osztályokat, amelyeket bezárni javasoltunk. A volumenkorlátba nem számít bele a szülés, ám az újszülött ellátása már igen. A finanszírozási elvárásokat figyelve a klinikák tehát akkor járnának a legjobban, ha gyerek nélküli szüléseket vezetnének le, mert ez esetben a Újszerű, interaktív és show-elemeket is tartalmazó tudományos szimpóziumot rendezett az MSD és a Schering-Plough szeptember 28-án. Az Inegy® bevezetésével kapcsolatos ismereteket négy neves magyar előadó – vagy amint most bebizonyosodott: vérbeli „show-man” (prof. dr. Karádi István, dr. Reiber István, dr. Ofner Péter és dr. Márk László) – ismertette, a közönség pedig lankadatlan figyelemmel vett részt a közel kétórás eseményen, örömmel nyilatkozott szavazógép segítségével a bemutatott esetekről feltett kérdésekről. Helyes válaszaik döntő aránya bebizonyította, hogy nemcsak az előadók köre áll profikból, hanem a hallgatóság is. A tudományos szimpózium második részében a világszinten is szaktekintélynek számító, amerikai Claude Benedict professzor tartott izgalmas előadást a kombinációs terápia előnyeiről, gyakorlatáról és tudományos hátteréről. A két támadáspontot ötvöző lipidszintcsökkentő tabletta, az Inegy® (ezetimib–simvastatin kombináció) a koleszterin májbeli bioszintézisét és intesztinális felszívódását egyaránt gátolja, ezzel hatékonyan segíti a célértékek elérését. Ez az első fix kombinációs lipidszintcsökkentő készítmény, amely mind a két fő koleszterinforrást gátolja, s ezzel az LDL-koleszterin-szint szignifikánsan nagyobb (akár 60%-os) csökkentését teszi lehetővé, mint a sztatin-monoterápia. Az utóbbi évek számos vizsgálata igazolta, hogy minél alacsonyabb a koleszterinszint, annál kisebb a kardiovaszkuláris kockázat. Úgy tűnik azonban, hogy az e téren az elmúlt évtizedek legsikeresebb fejlesztésének bizonyult és a lipidológia hatalmas fejlődését hozó sztatinkezelés elérte a határait. Ma a Magyar Terápiás Konszenzuskonferencia ajánlása szerint a nagy rizikójú kardiovaszkuláris betegek LDLkoleszterin- célértéke 2,5 mmol/l, az igen nagy rizikójú betegeknél pedig 1,8 mmol/l-es célértéket kell elérni a kardiovaszkuláris események megfelelő csökkenéséhez. Ennek a Magyarországon és az EU-ban egyaránt elfogadott szintnek az elérése a gyakorlatban nagyon sokszor szinte lehetetlen – a legtöbb esetben egyik sztatinkészítmény közepes dózisával sem lehet elérni, a nagyobb adagok alkalmazásának pedig gátat szabnak a nemkívánatos mellékhatások. Ráadásul a koleszterinszintézis sztatinokkal végzett gátlásával kompenzatorikusan – akár 100 százalékkal is – megemelkedhet a koleszterin felszívódása a bélből. Ez a folyamat dózisfüggő, azaz minél magasabb a sztatin dózisa, annál nagyobb a koleszterinfelszívódás mértéke. Logikus gondolat tehát, hogy a koleszterin felszívódását és képződését egyaránt gátló tablettát kapjon a beteg. A fejlesztők célja – hogy a kompenzatorikus mechanizmusokat megakadályozva elérhetővé váljon a 2,5 mmol, vagy akár 1,8 mmol/l-es célérték – megvalósult. Az Inegy® javasolt kezdő dózisával (10/20 mg) 50 százalékot meghaladó mértékben csökkenthető az LDL-koleszterin- szint, aminek nagy jelentősége van az ateroszklerotikus folyamat megfordításában. A két hatóanyag külön tablettában való adásához képest a kombináció előnye a betegek együttműködési készségének javulása (szívesebben veszik be az egyetlen tablettát), ráadásul mindenki számára megtalálható a megfelelő adag, mert a gyógyszer az ezetimib fix, 10 mg-os menynyisége mellett a simvastatin háromféle (10, 20 vagy 40 mg-os) adagjával rendelhető. A célérték mihamarabbi elérésével a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás prevenciója is jobban megközelíti az optimális szintet. Azt, hogy az új megközelítésű, interaktív szimpózium – amelyet decemberben, a Magyar Hipertónia Társaság kongresszusán tervezek megismételni – hallgatósága is profikból állt, mi sem bizonyítja jobban, hogy mire eljött a kérdések szekciójának ideje, az előadókra az addig „csak” Karádi professzor által zúdított össztűzbe további szakértők is bekapcsolódtak spontán kérdéseikkel, illetve tapasztalataikkal. Pados Gyula lipidológus főorvos például elmondta, hogy a két hatóanyag együttes adása legalább olyan hatékony, mint az önmagában adott sztatin adagjának triplázása, ráadásul tolerálhatósága nem különbözik az önmagában adott simvastatinétól, így az Inegy® alkalmazását bátran ajánlotta a kollégáknak. (X) pénzügyi mutatókat tekintve egyértelműen bizonyítható volna az átszervezés megalapozottsága és rendkívüli sikeressége.
  PROF. DR. SZABÓ ISTVÁN,
 a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke

  Akár kimondjuk, akár nem
 Az urológia a köztudatban – megkockáztatom, még a szakmai vélekedések nem elhanyagolható részében is – kis szakmaként van számon tartva, holott az utóbbi időszakban nagyon sokat változott: műszerigényes, drága szakterületté vált, a sebészet egyik legnehezebb ágává. Nagy-Britanniában az urológiainak előfeltétele a sebészeti szakvizsga, s idehaza is sokkal komolyabb sebészeti felkészültséget várunk el, mint korábban. A sebészet fejlődésével olyan endoszkópos, laparoszkópos eljárások honosodtak meg, amelyek gyakorlásának elengedhetetlen feltétele a kiváló, a világ élvonalát követő műszerezettség. Ehhez képest a magyar rendszerben a fejlődés gátját jelenti, hogy az amortizáció és a minőségi indikátorok nem tükröződnek a finanszírozásban: ha ma kőbaltával operálok meg egy prosztatát, az intézményemnek ugyanannyi térítést írnak jóvá, mintha százmilliós műszerezettséget felvonultató műtőben történik a beavatkozás.
  Az orvosnak az egyes beteg számára természetesen mindent meg kell adnia, ami elérhető. Amikor viszont egy ország ellátásának megszervezéséről beszélünk, el kell távolodnunk a konkrét betegtől, ugyanis megkerülhetetlenek egyes kérdések: a szűkös forrásokat miként tudjuk úgy felhasználni, hogy abból a lehető legtöbb ember profitálhasson? Erről a kérdésről önkéntelenül is a háborús medicina ötlik eszembe. (Erről bővebben lásd interjúnkat a 3. oldalon.) A hasonlat sarkalatosnak tűnhet, ám a források végessége miatt kimondva- kimondatlanul most sincs másról szó: a halasztható esetek várólistára kerülnek, s dönteni kell arról, hogy adott százmillió forintot tíz végstádiumú beteg életének néhány hónappal történő meghosszabbítására fordítunk vagy egy műtő korszerűsítésére, ahol a daganatsebészet fejlesztésével meggyógyítunk kezdeti stádiumban felfedezett rákbetegeket, esetleg – többször százmillió forintot egymás mellé rakva – meghonosítjuk a veserák szűrését.
   A nagy kérdés az: ki és milyen szisztéma szerint kategorizálja a betegeket a három csoport valamelyikébe? Ez ma – lévén, hogy nincs háború – semmiképpen nem a betegágy mellett álló orvos, hanem a szakma bevonásával az ágazat irányítóinak feladata. Ez a rangsorolási munka ugyanakkor nem mehet a betegek rovására: garantálni kell, hogy a jövőben is minden páciens a legnagyobb szakmai gondossággal és változatlan lelkiismeretességgel lesz ellátva.
   Nem tehetünk úgy, mintha ez a kérdés nem merülne fel napról napra. Mind egymás között, mind a társadalmi nyilvánosság előtt őszintén fel kell tárni a dilemmákat, s értelmes, pártpolitikától mentes fórumot találni az eszmecserére, majd a konszenzusra.
 PROF. DR. RÉPÁSSY DÉNES,
 az Urológiai Szakmai Kollégium elnöke

A British Medical Journal olvasói a közegészségügy fejlődését, az antibiotikumok felfedezését, valamint az érzéstelenítést tartják az orvostudomány legnagyobb vívmányainak 1840, azaz a folyóirat első számának megjelenése óta. A Medical Tribune magyar akadémikusokat kérdezett ugyanerről a témáról.

  Orvosi felfedezések, társadalmi forradalmak
  A múlt század vívmányai közül az emberi közösségekre a központi idegrendszerre ható gyógyszerek kifejlesztése, majd elterjedése volt az egyik legnagyobb hatással. Az új gyógyszerek a szkizofréneket, epilepsziásokat, az öngyilkosságra, depresszióra hajlamos embereket szinte az egyik pillanatról a másikra visszavezették a mindennapi életbe, visszaadták számukra és családjuk számára a normális élet lehetőségét azzal, hogy kiszabadították őket az elmekórtani ketrecekből. Korábban a súlyos depresszióra hajlamos beteget gyakran elrejtette a család, hiszen előfordult, hogy nem tudták férjhez adni a lányukat, ha kiderült, hogy depresszióra hajlamos testvére van. Szociológiailag és emberjogilag a társadalom jelentős rétegének felszabadítását eredményezte, hogy a gyógyszereknek köszönhetően a betegek megőrizhették munkaképességüket, a családban, a kisközösségben és a társadalomban betöltött szerepüket.
   A másik jelentős áttörésnek a rosszindulatú daganatos betegségek egyre szélesebb körű gyógyítási lehetőségét vélem, amelynek nyomán, belátható időn belül mintegy nyolc évvel nőhet az átlagéletkor. Ennek a fejlődésnek is földrengésszerű társadalmi hatásai lesznek, amelyek ugyanakkor újabb és újabb problémákat vetnek majd fel. A társadalmak elöregedése miatt összeomolhatnak a nyugdíjrendszerek; ahogyan az idős generáció egyre inkább túlsúlyba kerül a választókorú népességen belül, úgy nő politikai érdekérvényesítő képessége, s úgy hatványozódnak a szociális feszültségek. Mindez jól tükrözi a tudományos fejlődés kétélűségét: amíg a már említett gyógyszerek társadalmi hatásai egyértelműen pozitívak, az életkor kitolódását eredményező terápiák hihetetlen méretű társadalmi feszültségek kiváltói lesznek. A tudományos kutatások során ezért a várható eredmények következményeinek kezelésére is megoldásokat kell találni.
 PROF. DR. VIZI E. SZILVESZTER a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

   Hétköznapok és ünnepek a tudományban
   Nagyon nehéz egyes momentumokat kiragadni azon orvostudományi felfedezések közül, amelyek az emberiség létét, az emberek életminőségét döntően meghatározták, befolyásolták: ha vannak is tetten érhető időpontok és konkrét kutatóhoz vagy orvoscsoporthoz köthető bejelentések, a fejlődés mindig folyamatos, a felfedezések pedig egymásra épülnek. Bizonyos értelemben szerencse kérdése is, hogy kinek a neve maradt fenn a tudományos köztudatban, s kinek tulajdonítunk egy-egy felfedezést.
  A környezeti ártalmak felismerése, a baktériumok és vírusok felfedezése, majd a vakcinációk megjelenése és elterjedése döntően megváltoztatta a mindennapi életet. A himlő elleni védekezés alapjait letevő Jenner éppúgy értékelhető úttörőként, mint a mikrobiológiai kutatásokat folytató Pasteur vagy más vonatkozásban Semmelweis Ignác. A következő nagy periódust az jelzi, amikor elkezdték megismerni a szervezet védekező rendszerét, leírva a sejtes (Metchnikoff), majd a humorális védekező reakciókat (Ehrlich), felfedezve az immunglobulinokat, antitesteket, antigéneket. A negyvenes évektől kezdődően az immunpatológiai kórképek leírása, az autoimmun és az allergiás betegségek terén elért eredményeket kell megemlíteni. Még a század elejére nyúlik vissza a vércsoportok Landsteiner nevéhez köthető felfedezése, amely lehetővé tette a vérátömlesztést. A szöveti antigének felfedezése a világháború után utat nyitott a szervátültetések korszakának. Az első sikeres szívátültetést is tekinthetjük a tudomány ünnepének. A penicillin felfedezése megnyitotta a felbecsülhetetlen jelentőségű antibiotikumok korszakát. Az immortális klónok létrehozása, a hibridomás technika igen jelentős gyógyászati fejlesztést indított el. Klinikusként azonban igazságtalan lennék, ha nem emelném ki a röntgen-, az izotóptechnika, az ultrahang-, a CT-, az MR-, a PET-diagnosztika óriási jelentőségét, valamint a legújabb vonulatot a genomika, a géntérkép, a génterápia és az őssejtkutatás megjelenésével.
  PROF. DR. SZEGEDI GYULA,
  az MTA rendes tagja, az Immunológiai Koordináló Intézet igazgatója, Debreceni Egyetem, III. Számú Belgyógyászati Klinika

   A fény áldása és átka
   Az elmúlt évtizedekben az immunológia térnyerése és a genetikai ismeretek klinikai hasznosítása révén közelebb kerültünk számos betegség patogenezisének és az öröklődés tényezőinek megismeréséhez. Megjelentek az immunmoduláló szerek, többek között a szteroidok, majd a ciklosporin, legújabban pedig a biológiai hatást módosító szerek, mint a receptorantagonisták. Nagyon fontos szemléletbeli változásokat eredményezett a fény biológiai hatásainak megértése, amely mind a betegségmegelőzésben (rosszindulatú bőrdaganatok), mind a bőrbetegségek (pikkelysömör), mind egyes allergiás kórképek gyógyításában teret nyert. Egyensúlyt kellett találnunk, rálelve a fénynek arra a hullámhosszára és energiatartományára, amely hatékony és gyógyításra használható, ugyanakkor nem okoz károkat. Sokkal fontosabb felismerés ez még a röntgensugár káros hatásainak felfedezésénél is, hiszen amíg röntgensugárzás rendszerint csak röntgenberendezések által érheti az embereket, a nap sugárzásának valamennyien folyamatosan ki vagyunk téve. A hámeredetű bőrdaganatok előfordulási gyakorisága és progressziójának felgyorsulása nyomán ez a terület a következő években is a figyelem középpontjában marad.
  A betegségek kialakulásáról alkotott véleményünket gyökeresen átformálta az autoimmun betegségek megértése, amely nyomán számos kórképről kiderült, hogy okát nemcsak külső kiváltó tényezőkben, hanem magában a szervezetben kell keresni. Az allergiás kórképek rohamos terjedése nyomán a lakosságnak már mintegy harmadát érintő népbetegség hihetetlen nagy költségeket gerjeszt, és rontja az életminőséget – meglátásom szerint emiatt az immunmoduláló terápiák hozadékai összességében immáron összemérhetők akár az antibiotikum jelentőségével is. A venereológia területén is gyökeres fordulat következett be a múlt században, ám ez egyelőre sajnos nem új gyógymódnak, hanem egy betegségnek, az AIDSnek a következménye. Amíg a baktériumok által kiváltott nemi betegségek kezelése megoldott, az AIDS ellen eddig csak részeredményeket értünk el. Ha lesz gyógymód, az minden bizonnyal bekerül majd a legjelentősebb orvosi áttörések lajstromába.
 PROF. DR. DOBOZY ATTILA,
 az MTA rendes tagja, a Bőr- és Nemi Betegségek Szakmai Kollégium elnöke

   „Gyógyítani” a nem betegeket
   Amíg a penicillin felfedezése pontos időponthoz köthető, s hatása nyomon követhető a morbiditási és mortalitási statisztikákban, a képalkotó eljárások elterjedésének pozitív hozadékát nem lehet ilyen módon, egyértelmű diagramokkal ábrázolni. Ennek ellenére úgy vélem: a röntgent, majd a nyomában megjelenő képalkotó berendezéseket az elsők között kell megemlíteni a múlt század áttörést jelentő felfedezéseinek sorában. Az orvostudomány eddigi legnagyobb forradalmát viszont értékelésem szerint az új évezred hozta el, méghozzá a szimbolikusnak is tekinthető 2001-es év, amikor ismertté vált az ember genetikai állományának bázissorrendje.
  A genetika fejlődésével mind az egészséges életfolyamatokat, mind a kórfolyamatokat az eddiginél egzaktabban írhatjuk le és érthetjük meg, amely megértés révén a gyógyításnak egy eddig csaknem ismeretlen dimenziója tárul fel: egyre szélesebb körben nyílik lehetőség arra, hogy még bárminemű panasz, tünet megjelenése vagy szövődmény kialakulása előtt felismerjük a betegséget, így csökkentsük kialakulásának esélyét, illetve növeljük az egészségben megért időtartamot. Az egygénes öröklődő betegségeknél már most olyan módszerek állnak rendelkezésünkre, amelyek révén magzati korban biztos diagnózist állíthatunk fel. Csak idő kérdése, hogy a hajlamokat mikor tudjuk kimutatni minél több betegség és a népbetegségek esetén is. A tünetek felől közelítő tradicionális orvoslás helyébe mind több területen a prediktív orvoslás léphet. A tudományos forradalmak értékelését nem lehet függetleníteni azok társadalmi hatásaitól: a genetikában különösen fontosak azok az etikai kérdések, amelyek az orvostudomány minden egyes lépésénél egyre feszítőbben megjelennek. Az egyén génjeiben kódolt betegségeinek ismerete ugyanis egyrészt esélyt nyújthat a kockázatok elkerülésére, másrészt az „eleve elrendeltetettség” érzetét erősítve, vissza is vetheti a megelőzésben való részvételt. Az adatok megismerhetősége pedig magában hordozza a negatív diszkrimináció kockázatát is, gondoljunk csak a munkaadók vagy egy biztosítótársaság gazdasági érdekeire.
   A felvázolt jövőbeli fejlődés mindenesetre nem lesz olyan egyenletes, mint ahogyan azt akár néhány évvel ezelőtt is gondoltuk: a génvizsgálatok bonyolultsága, a környezeti hatások nehéz modellezhetősége is mind-mind lassítja az eljutást a hétköznapi gyakorlat számára jelentőséggel bíró felfedezésekig. Azt ugyanakkor konstatálhatjuk: az alapok már megvannak, s ha gyorsasága ma még bizonytalan is, a láncreakció beindult.
 PROF. DR. KOSZTOLÁNYI GYÖRGY,
 az MTA rendes tagja, a Klinikai Genetikai Szakmai Kollégium elnöke

   Individuum alapú orvoslás
   A DNS szerkezetének pontosabb megismerését és a betegségek genetikai alapú megközelítését tartom az orvostudomány egyik legnagyobb vívmányának. Ez indította ugyanis el azt a folyamatot, amely során az evidencia alapú orvoslást a jövőben minden bizonnyal felváltja az individuum alapú medicina, amely a genom pontosabb megismerése révén lehetőséget biztosít az adott betegre szabott specifikus terápiák alkalmazására. Saját szakterületemből, a neurológiából hozva példát: napjainkban olyan klinikai farmakológiai programok indulnak, amelyekben a géntechnológia alkalmazásával (csip) individuálisan meghatározzák a betegek génkészletének kritikus régióit, a terápiát követő klinikai állapotot megpróbálják összefüggésbe hozni a génaktivitás változásával.
   Úgy gondolom, ma esélye van a tudományos paradigmaváltásnak, amely alapjaiban változtathatja meg a klinikai medicinát. A gének leírását és az antibiotikumok tudománytörténeti jelentőségét azért sem szeretném egymáshoz mérni, mert létezik a kettő között egy fundamentális különbség: az antibiotikumok és az azok révén megmentett életek milliói ma történelmi tény, míg az individuum alapú orvoslás széles spektrumú elterjedése egyelőre feltételezés – noha ez évről évre erősebb pilléreken nyugszik.
 PROF. DR. VÉCSEI LÁSZLÓ,
 az MTA Orvosi Tudományok Osztálya osztályelnök-helyettese, a Szegedi Tudományegyetem, ÁOK, Neurológiai Klinika tanszékvezető egyetemi tanára

   Zsenialitás és szorgalom
   A tudomány fejlődésének jelentős részét a kutatómunka eredményezi, amellyel a meglévő ismeretek gyarapodnak. Ez a folyamat valamennyi tudományterületen zajlik: a képalkotó eljárásokban a röntgen után az UH, a CT, az MRI, a PET elterjedése, a sebészetben a műtéti technikák gyorsabbá és pontosabbá válása vagy a precíziós eljárások térnyerése a fejlődésnek megannyi megkérdőjelezhetetlen bizonyítékai. Tudományos áttörésnek én mégsem ezeket a fejlesztéseket, hanem azokat a bejelentéseket tartom, amelyek tudatos vagy véletlenszerű felismerések révén új alapokra helyezték az orvoslás egy-egy részét.
   Három dolgot említenék: az egyik Fleming zsenialitása, mely révén észrevette, hogy egy tenyészetbe került gombaszennyeződés körül a baktériumok növekedése megáll. El is sikkadhatott volna a figyelme a jelenség felett, ehelyett – igaz, némi latenciával – elsőként felismerte az antibiotikumot. A másik a genetika tudományos térnyerése: ugyan azt az egymás között házasuló uralkodó családok öröklődő betegségeinek láttán, illetve Mendel megfigyelései révén már évszázadokkal ezelőtt is tudták, hogy a tulajdonságok valamilyen módon öröklődnek, ám a folyamat megértését a genetikai módszerek tudományos fejlődése hozta el. Hasonló folyamat játszódott le az immunológia területén: azt már a középkori pestisjárványok idején is észlelték, hogy egyesek nem betegednek meg. Jenner vakcinációja is felhívta a figyelmet az immunológiára, de e terület virágzása és az ismeretek halmozódása a múlt században következett be.
  A fejlődés motorja ma is az invenciózus munka, a szorgalom, a profi kutatási szemlélet és a megfelelő anyagi támogatás. Annak megítélése már más lapra tartozik, hogy az új kutatási eredményeket milyen gyorsan és hatékonyan lehet alkalmazni a mindennapi gyakorlatbanimages/
 PROF. DR. ROMICS LÁSZLÓ,
 az MTA Orvosi Tudományok Osztálya osztályelnöke, a Belgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke

  Patológia, mint az élet tudománya
  Patológusi pályám kezdetén kórboncnokként elsősorban a halottak boncolása volt a fő tevékenységünk. Az idő folyamán ez folyamatosan átalakult, s mára a „halál tudományából” a mindennapi betegellátás szerves részét képező „élettudománnyá” vált a patológia. A kezdetekben csak műtétek során vettek ki élő szöveteket, később diagnosztikus céllal is történtek kimetszések: a vastagtű-biopsziát a vékonytű-biopszia, majd az aspirációs citológia követte. Ma már a patológusok a diagnózisok felállításával alapvetően meghatározzák a terápiák irányvonalát, követik és monitorozzák a kezelés eredményességét.
  Amíg a patológiának évtizedekkel ezelőtt a múltbeli kezelések minőségbiztosítási célú dokumentálása volt az egyik fő funkciója, mára a jövőt is meghatározza: információkat nyújt a betegség prognózisáról, sőt a rákmegelőző állapotok felismerése révén a prevencióban is egyre fontosabb szerepet tölt be. Utóbbira a legkézenfekvőbb példa a népegészségügyi szűrésre is alkalmas hüvelykenet-vizsgálat, amely révén nők millióinak élete vált megmenthetővé világszerte.
   Ha más szakterületről keresek tudománytörténeti jelentőségű példát, az inzulin felfedezését említeném, amely a hasnyálmirigy nélküli állatok vizeletében lévő cukor észrevételétől évtizedeken át tartó kutatások nyomán jutott el arra a szintre, hogy a modern készítmények révén immár jó életminőséget és a szövődmények kockázatának drasztikus csökkenését eredményezi cukorbetegek millióinak.
  A múlt században forradalmi változást hozott a daganatos kórképek kemoterápiás kezelése. Döntő fordulatot jelentett, amikor a második világháborúban a mustárgázról kiderült, hogy gátolja a fehérvérsejtképzést, ezt követően ugyanis a leukémia gyógyításának érdekében kísérletezni kezdtek a mustárgáz különféle származékaival. A kezdetekben részben a véletleneken múló kezdeményezések az évek során rendkívül tudatos és nagyszabású, világméretű kutatásokká váltak, amelyek révén mára eljutottunk addig, hogy az általános citotoxikus készítmények helyét egyre inkább a célzott kemoterápia veszi át, s egyre több daganatos betegségben igyekeznek molekuláris célpontokat találni és azokat manipulálni. A növekedésihormon- receptor gátlása már a klinikai gyakorlat része, de sok más készítmény is a klinikai kipróbálás reménykeltő fázisában tart. Az onkológiai kezelések nemcsak egyre hatásosabbak, de mellékhatásaik is egyre kiszámíthatóbbak és kontrollálhatóbbak, ugyanakkor e tekintetben is sok még a megoldandó feladat.
 PROF. DR. LAPIS KÁROLY,
 az MTA rendes tagja, Semmelweis Egyetem, I. Számú Patológiai Kísérleti Rákkutató Intézet

Individuális tumorterápia, a gyógyszerek célterületre juttatásának leképezése, a robottechnika műtéti és az őssejttechnika fogászati alkalmazása – néhány az eljövendő évtizedben várható újdonságok közül. A Medical Tribune hazai szaktekintélyeket faggatott arról, hogy milyen áttörésekre számíthatunk szakterületükön.

Kisebb vágások és ügyesedő sebészrobotok
A minimálisan invazív sebészet térhódításával a műtéti technikák elmúlt évtizedekben tapasztalható finomodása tovább folytatódik, ennek köszönhetően a nagy feltárást igénylő nyitott műtétek száma még inkább csökken. Ezzel nemcsak a kórházban töltött idő rövidül, hanem az eredményesség is javul: kevesebb gyógyszerre, vérkészítményre, fájdalomcsillapítóra lesz szükség, a szövődmények kockázata és a lábadozási idő egyaránt csökken.
Az optikai eszközök tökéletesedésével a laparoszkópos eljárások egyre több indikációban bevethetők. Mivel a hazai szakembergárda nemzetközi mércével megítélve is kitűnő, sebészeink nyitottak, fogékonyak és eredményesek, így a magyarországi fejlődésnek az egyik legmeghatározóbb eleme az lesz, hogy az egészségügyi reformban miként érvényesülhet a specializáció, valamint az újítások bevezetésére, a hightech alkalmazásokra mennyi pénzt áldoz a költségvetés.
A sebészetben – részben a műtéti technika fejlődésével is összefüggésben – egyre meghatározóbb szerepet kap az onkológiai szemlélet: a két szakterület minden korábbinál jobban összefonódik, s érvényesül az interdiszciplinaritás elve. Az előrehaladott stádiumú tumorok esetében a molekuláris és a patológiai kutatások révén még nagyobb teret nyer a neoadjuváns terápia, amikor az eredetileg már sebészetileg eltávolíthatatlan daganatot műthetővé teszik.
Nem szabad megfeledkezni a robotsebészetről sem. A legkorszerűbb technológia ugyan már ma is létezik, ám egyelőre megfizethetetlenül drága és sok tekintetben fejlesztésre szorul. Ezzel együtt az endoszkópos sebészetben a trend mindenképp a sebészrobotok egyre szélesebb körű alkalmazása felé mutat. A kísérleti laboratóriumokból ugyancsak a kórházak műtőasztalai felé közeledik a nanotechnika: az elzáródó erek megnyitásában, az érfalak vagy hiányzó szövetek újjáépítésében folyamatosan jobb eredményeket érnek el nanorobotok segítségével.
A műtéti technikák mellett szólni kell egy érdemtelenül gyakran háttérbe szoruló kutatási területről is: a sebészek sok idegen anyagot hagynak az emberi szervezetben, ezért nagyon fontos, hogy ezek az eszközök és anyagok milyen minőségűek. Elterjedőben vannak azok a bioanyagok, amelyeket a korábban alkalmazottaknál nagyobb eséllyel, egyre kisebb kockázattal ültethetünk be a szervezetbe: az érlekötők, a kapcsok, az implantátumok, a műerek, a sérvműtéteknél alkalmazott biohálók, a felszívódó varratok is szerepet játszanak a sebészet sikereiben, s ez a jövőben még inkább beigazolódik.
PROF. DR. JAKAB FERENC, a Sebészeti Szakmai Kollégium elnöke

Rákgyógyítás: egyénre szabott terápiák
A következő években a rákgyógyításban a még ki nem alakult betegségek esetén egy egészen új koncepción alapuló kezelési lehetőség nyílik meg a tumor kifejlődésének megelőzésére. A már kialakult betegségeknél a genetikai hibák felismerése hozhat áttörést, mivel lehetővé válik az egyénre szabott, célzott terápiák alkalmazása, amelyek révén a daganatos betegségek jelentős része krónikus állapottá alakítható. Az eltérő indikációk miatt nem lehet, s értelme sincs az egyes kezelési formákat – a sebészetet, a sugárkezelést és a gyógyszeres terápiát – egymással összevetni vagy versenyeztetni, ám a daganatterápiában a legnagyobb fejlődés a gyógyszerek terén várható. A célzott kezelések ma még kezdetlegesek, mert a jelenleg alkalmazott gyógyszerek mellett a tumor gyakran egérutat nyer. Tudjuk ugyan, hogy a daganat növekedését egy jelátvivő rendszer befolyásolja, ám a jelátvitel több lépésből álló folyamat – ma a gyógyszerekkel blokkolni tudunk egyes részeket, de a tumorsejtek sok esetben megtalálják az utat, hogy kikerüljék az általunk felállított akadályt. A paradigmaváltás akkor jön el, ha a klinikai gyakorlatban meg tudjuk állítani a teljes ingerületet, azaz annak valamennyi lépcsőfokát ellenőrzés alá tudjuk vonni. A diagnosztika egészen futurisztikus képet sejtet, hiszen a képalkotó eljárások terén rövidesen elérkezik az idő, amikor szövettani szintű felvételek segítik a kórképek pontos feltérképezését. Ez új távlatokat nyit, hiszen a nagyon korai, apró elváltozások kimutatásával a daganatterápiák hatékonysága egyes kórképek esetén akár a jelenlegi többszörösére is növekedhet. Mindehhez társul a patológia, amely a daganat típusának egyre pontosabb meghatározásával járul hozzá a tumorok még pontosabb megcélzásához. Ma nagyon sok olyan genetikai és patológiai információval rendelkezünk, amelyet egyelőre nem tudunk a helyén kezelni – az alapés a klinikai kutatások révén ebben is változást várok.
Munkánk eredményessége nem függetleníthető a társadalmi közegtől, amelyben dolgozunk. Magyarországon az egészségkultúra mélyponton van. Fontos, hogy a döntéshozók megértsék: a tudatformálás, a megelőzés akkor is megtérülő befektetés, ha a közvetlen kiadások és a terápiába bevontak körének szélesedése miatt rövid távon megterheli a költségvetést.
PROF. DR. BODOKY GYÖRGY, a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság elnöke

A betegségek mellett megjelenik az egészség genetikája
Az emberi genom bázissorrendjének megismerése csak a belépőt jelenti egy még bonyolultabb, még érdekesebb világba. Ami az alapkutatást illeti, a módszertan és a vizsgálati eljárások fejlődésének következtében alapvetően új felismeréseket várok a genetikai hordozóanyag szerkezetének megismerésétől. A klinikai genetikában ugyanakkor az lesz fontos, hogy a szerkezetről, a gének működéséről megszerzett tudást mire tudjuk használni az orvosi munka során. A génterápiát illetően – ami a kezdeti bizakodáshoz képest az elmúlt időszakban inkább csalódást keltett – azt várom, hogy a „génsebészet”, de főleg a sejtterápia lényeges előrelépést hoz a genetikai rendellenességek kezelésében. A klinikai genetikai kutatásra hárul a feladat, hogy helyes válaszokat kapjunk arra: a feltárt, nem ritkán döbbenetes részletességű genetikai eltéréseknek mi a jelentőségük, a megismert részletekkel mit kezdhetünk, azoknak van-e szerepük a betegségekben vagy az egészségmegőrzésben? Az egészen apró genetikai eltérések akkor nyerhetnek értelmet, ha azok mellé sikerül mellérendelnünk a hasonló részletességgel kategorizált és rendszerezett klinikai tüneteket is.
Ma a betegségek megértésénél jóval ritkábban kerül a figyelem középpontjába, a jövőben talán éppen ezért a jelenleginél meghatározóbb lehet az egészség genetikája. Mi az oka annak, hogy egyesek száz évig élnek, elbírják a dohányzást, az alkoholizmust is? A betegségek elleni küzdelemnek nagyon fontos frontja lehet, ha nemcsak a betegségeket kiváltó génhibák kiiktatásával próbálkozunk, hanem az egészséget elősegítő géneket megismerjük, mert így jobban megérthetjük a betegségek kialakulásának mechanizmusát is. A genom ugyanis nem merev rendszer, bonyolult interakciókkal reagál a változó környezeti hatásokra. Ugyanakkor vigyázni kell, nehogy megfogalmazódjon az „egészséggének” fokozásának igénye – ennek etikai aggálya már ma is érzélkelhető. Jelentős változást várok a genetikai szolgáltatások formájában is. Ki kell dolgozni, hogy a csaknem minden diszciplínához szólni kívánó genetika miként illeszkedhet az ellátórendszer struktúrájába.
Az új genetikai ismeretek alkalmazása újszerű, nagy jelentőségű etikai, jogi, társadalmi kérdéseket vet fel. A genetikai adatok olyan különleges személyiségi információk, amelyeket nem szabad úgy kezelni, mint egy laboratóriumi vérvizsgálat értékeit. Hazánkban is készül a genetikai törvény.
Az pedig a kutatások pénzügyi hátterével is összefüggő etikai kérdés, hogy egy-egy komoly felfedezést szabad-e hermetikus védelem alá helyezni akkor, amikor az milliók életét befolyásolhatja? Megállapodásra kell jutni tehát e szellemi termékek nemzetközi felhasználhatóságáról.
PROF. DR. KOSZTOLÁNYI GYÖRGY, a Klinikai Genetikai Szakmai Kollégium elnöke

Előrelátható lehetőségek a szemészetben
Noha csak az evolúciót lehet belátható időben előre jelezni, a revolúciót nem, a szemészet területén a jelenlegi kutatásokból következő és remélhető evolúció is egészen futurisztikus tudományos felfedezéseket sejtet. Mindenekelőtt a humán genom feltérképezéséből adódó lehetőségeket említhetem, amely az öröklődő szembetegségek DNS-analízisen alapuló diagnosztikája révén képet adhat az adott páciens hajlamairól és fenyegetettségeiről. Ez új távlatokat nyithat például a glaukóma vagy a sárgafolt időskori elfajulásával járó makula-degenerációk gyógyításában. A genetika a diagnosztika mellett egyes terápiákban is új irányokat szab: nem kell sokat várnunk arra, hogy némely örökletes szaruhártya- megbetegedést egy adott génszakaszt hordozó vírust tartalmazó szemcseppel gyógyíthassunk. Az ideghártya ma még gyógyíthatatlannak számító, öröklött elfajulásainak kezelésében az őssejtterápia hozhat változást.
Szinte beláthatatlan lehetőségeket rejt a robottechnika szemsebészeti alkalmazása, a számítógépvezérelt lézersugárral történő operációk. A technika a fénytöréskorrekció, a lézeres szaruhártyakorrekció révén részben már a mindennapos rutin része, ám a fejlődésben, az úgynevezett sasszem- kezelésekben még jócskán vannak tartalékok. A távolabbi jövőben a látás visszaadását célzó eljárások vannak. A szemátültetés nem valósulhat meg belátható időn belül. Mivel a látóideg nem perifériás ideg, hanem az agy része, a szemátültetés elsődleges előfeltétele az idegpálya regenerációs lehetőségeinek kidolgozása. A szemben lévő fényérzékeny szövetek mikrocsippel való helyettesítése és a látóidegpályák technikai kiváltása jelenleg csupán kísérleti fázisánál tart, ám előbb-utóbb megvalósul. Mindez azonban a mai orvosi gyakorlatot nézve már nem tízéves periódust jelent; átvezet a sok sci-fi írót megihlető, az elektronikát és az élő szövetet egyesítő kiborgok világába.
PROF. DR. BERTA ANDRÁS, a Szemészeti Szakmai Kollégium elnöke

Gyakoribb lézerkezelések, terjedő AIDS
A bőrgyógyászatban két területen várok jelentős előrelépést: az immunválaszt befolyásoló, célzott biológiai terápiák elterjedése és a bőrbetegségek fénykezelése terén.
Napjainkban tudományos forradalmat élünk, hiszen a lézerek és egyéb keskeny spektrumú, a látható és az ultraibolya tartományba tartozó fényforrások egyre több bőrgyógyászati betegség kezelésében eredménnyel alkalmazhatók, a pikkelysömör és az atópiás dermatitisz mellett egyes ritka limfómák kezelésére is alkalmasak. A pikkelysömör gyógyítására immáron világszerte elterjedt egyik lézeres eljárást éppen Szegeden fejlesztették ki – más kérdés, hogy üzletet nem a helybéli kutatók csináltak a felfedezésből. A következő években talán a tudományos eredmények hazai menedzselésében is várható előrelépés.
A bőrgyógyászati szakma átalakulóban van, ez a folyamat kétirányú: egyrészt a rosszindulatú bőrdaganatok egyre gyakoribbak, másrészt a kozmetikai célú beavatkozások iránti igény növekszik, amely új irányokat szab a szakterületnek. Jelentős fejlődés várható a molekuláris diagnosztika elterjedésétől és a genetikai vizsgálatok eredményeinek gyakorlati alkalmazásától is.
A kozmetikai problémák az Egyesült Államokban már 15–20 éve előtérbe kerültek, nálunk az utóbbi években mutatkozott egyre nagyobb igény a látható bőrfelületen kialakuló defektusok hatékony kezelésére, az esztétikai korrekciókra. A bőrdaganatok terén elszomorító a helyzet, egyre gyakoribb a melanoma malignum előfordulása. Az idejében felfedezett bőrrák ugyan nagy eséllyel gyógyítható, ám ma még sokan elhanyagolják a tüneteket, s későn fordulnak orvoshoz. Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a médiában rendszeressé válnának az egészségmegőrzést és a tudatos orvoshoz fordulást propagáló kampányok.
A baktériumok által kiváltott nemi betegségek kezelése ma már megoldott, a legnagyobb kihívás továbbra is az AIDS. Az utóbbi évek kutatási eredményei a HIVfertőzött betegek életkilátásait nagymértékben javították, ám a vírushordozók ma is állandó fenyegetettségben élnek, hiszen a kórokozó gyakorlatilag bármikor aktiválódhat. Pesszimista vagyok: a következő időszakban régiónkban megszűnik a fertőzöttek viszonylag alacsony aránya. Aggasztó a helyzet például a szovjet utódállamokban, a környékbeli országok fertőzöttségének növekedése várhatóan hazánkat is eléri.
PROF. DR. DOBOZY ATTILA, a Bőr- és Nemi Betegségek Szakmai Kollégiumának elnöke

Az anyagcsere-folyamatok is láthatóvá válnak
A jelenleg általánosan alkalmazott képalkotó technikák olyan fejlettségi szintre érkeztek, ahonnan inkább csak mennyiségi fejlődésük várható, minőségileg újat már nemigen tudnak nyújtani a jövőben. A CT, az MR, az ultrahang, a hagyományos röntgenberendezések, valamint a hibrid készülékek – PET-CT, PET-MR – ma már mindazt tudják, ami a korszerű diagnosztikához szükséges; a következő években adatátviteli sebességük gyorsulhat, a felbontás, a képminőség javulhat még, ám úgy vélem, hogy mindezek alapvetően már nem változtatnak a diagnosztikai eljárásokon. Áttörést az hozhat, ha a makromorfológiai szintről a biokémia, a sejtélettan irányába elmozdulva átlépünk a funkcionális szintre, azaz képesek leszünk láthatóvá tenni az anyagcsere folyamatait. Ez elvezethet a perszonalizált képalkotáshoz, amikor egy beteg betegségét a jelenleginél jobban feltérképezhetjük. Ábrázolni tudjuk majd, hogy a gyógyszerek eljutnak-e a célterületre, s hogy ott milyen folyamatok révén, milyen gyorsan, mekkora hatásfokkal működnek. A funkcionális képalkotás azt is lehetővé teszi, hogy a jelenleginél jobban megértsük egyes szervek működését és betegségét. A diagnosztika és a terápia össze is kapcsolódhat, azaz a mi kontrasztanyagaink is lehetnek a szállítói a gyógyszereknek, s a hatóanyagokat eljuttathatják a daganatokhoz, gyulladásokhoz.
A radiológia ma a világon folyó kutatások kiemelt célterülete. A nagy egyetemi központok, a készülék- és kontrasztanyaggyártók kutatásai révén egy évtizeden belül várható paradigmaváltás, a klinikai rutinban használható eljárások forradalma. Mindez meglátásom szerint Magyarországon is az eddigi gyakorlat szerint következhet be: a rendelkezésre álló források és a klinikai igények függvényében a hazai képalkotó technika 2–4 évvel követi a világon ismert élvonalat – úgy vélem, nem lesz ez másként a jövőben sem. Más kérdés, hogy a magyar radiológus társadalom szakmailag mennyire felkészült az újításokra? Ma az országban egyes földrajzi régiókban hiányszakma a radiológus.
A következő időszakban várható intézményi koncentráció, valamint az orvostanhallgatók körében tapasztalható fokozódó érdeklődés a radiológia iránt biztató tendencia – igaz, ennek pozitív eredményei csak akkor érvényesülhetnek, ha javulnak a fizetések és a munkafeltételek, s fiatal szakembereinket nem csábítják el a külföldi intézetek. A helyzeten javíthat a teleradiológia szélesebb körű elterjedése is, hiszen annak révén egyre inkább elválik, s földrajzilag is eltávolodik egymástól a vizsgálat és a vizsgálati eredményt értékelő szakember.
PROF. DR. PALKÓ ANDRÁS, a Radiológiai Szakmai Kollégium elnöke

Visszaadni a hallás élményét
Mivel a fül-orr-gégészet elsősorban operatív szakma, fejlődése nem függetleníthető a sebészet fejlődésétől. Az operációk terén egyértelmű, s minden részterületre érvényes tendencia a minimálisan invazív sebészet térhódítása, amelyben a fül-orr-gégészek sok tekintetben az élen járnak – elég csak az orr- és a melléküreg-sebészetben alkalmazott endoszkópos eljárásokat említeni, amelyek immár a rutinműtétek közé tartoznak.
A Semmelweis Egyetem Fül- Orr-Gégészeti Klinikáján is több kutatást folytatunk, hogy ezt a technikát tökéletesítsük. Az amerikai General Electric bocsátotta rendelkezésünkre azt a navigációs berendezést, amellyel fülsebészeti technikákat igyekszünk kifejleszteni és tökéletesíteni. 2004-ben még elhunytak halántékcsontjain végeztünk gyakorlatokat, majd eredményeinket egy New York-i konferencián prezentáltuk. Ezt követően megkaptuk azt a készüléket, amelynek segítségével eddig már tíz betegen végeztünk implantációs műtétet.
 Előretörést várok az implantátumok terén is. Egyes esetekben már ma is képesek vagyunk arra, hogy teljesen süket embereknek visszaadjuk a hallását, vagy a belsőfülbe, esetleg a koponyacsontba beültetett eszközök révén halláskárosodottan vagy süketen született gyerekeknek megadjuk a hallás élményét. El kell ismernünk: az orvosok egy részében az újdonságokkal szemben van egyfajta ellenállás, egyes kollégák nyitottabbak az újításokra, mások inkább konzervatív nézeteket vallanak. Kétségtelen: egy-egy kutatási projekt elindításakor fennáll a kudarc lehetősége is, ugyanakkor csak ezek révén van esélyünk, hogy olyan új protokollokat kísérletezzünk ki, amelyek akár szakmai forradalomhoz is elvezethetnek. E kezdeményezések rendkívül műszerigényesek és drágák, ezért sok múlik azon, hogy az adott szak-terület milyen forrásokkal és támogatásokkal rendelkezik.
Kevés ország akad, ahol annyian betegednének s halnának meg fül-orr-gégészeti daganatokban, mint hazánkban. Ezen daganattípusok sebészeténél már nemigen várható további fejlődés – áttörést a célzott terápiák hozhatnak. A jövőt az individuális tumorterápiában látom, amelyben az adott betegre és betegségre specializálódott készítményekkel veszik fel a harcot a daganatok ellen. Legfontosabb a primer prevenció volna, ám azt sajnos az orvosok nem tudják befolyásolni, ki mennyi mérget visz be – szándékosan vagy tudattalanul – a szervezetébe.
PROF. DR. RÉPÁSSY GÁBOR, a Fül-Orr-Gégészeti Szakmai Kollégium elnöke

Három fejlOEdési irány a fogászatban
A foghiány éppen olyan rokkantsági állapot, mint bármely más sérülés vagy betegség, amely a mindennapi életvitelt kedvezőtlenül befolyásolja. A fogászatban és a szájsebészetben az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy a betegek elodázzák a kezeléseket, ennek következtében nemcsak a közismert fogszuvasodás, hanem a különféle fogágybetegségek is népbetegségnek számítanak. Utóbbi kórképek miatt pedig rendszerint olyan foglazulás, visszafordíthatatlan csontpusztulás következik be, amely után már nagyon nehéz az elveszett csontokat viszszaépíteni.
A fejlődés egyik irányát azok a biológiai és biokémiai kutatások szabják meg, amelyek révén olyan szintetikusan előállított anyagokat alkotnak, amelyeket felhasználhatunk a sebgyógyulás és a regeneráció elősegítésére. Néhány anyag már most is hozzáférhető, ám a szakterület ma még ezzel együtt is gyerekcipőben jár.
A biotechnológusok és a biológiai mérnökök számos vegyületen dolgoznak, amelyeket jelenleg még csak szövetkultúrákon, majd állatkísérletek során tesztelnek. Fontos kutatási orientációt jelent az őssejtek fogászati alkalmazása is. A szívizom esetében a szövetek pótlására már alkalmazzák az őssejtterápiát; ennek térhódítása várható a mi szakterületünkön is. Az eddigi kutatások már kimutatták, hogy a gyökérhártya szöveteiben vannak olyan multipotens őssejtek, amelyekből többféle szövet is képezhető. Ez azért fontos, mert a fogágybetegségeknél nemcsak a fogcsont pusztul el, hanem a gyökérhártyát és a gyökércementet is pótolnunk kell. Az egyelőre kísérleti stádiumban lévő kutatások eddig publikált, kezdeti eredményei azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy az őssejtterápia számos fogászati és szájsebészeti indikációban elterjedhet.
A harmadik nagy fejlődési irány az implantológia: az elveszett fogak pótlásához nem elegendőek a korszerű fogimplantátumok, hiszen a fogágybetegség különböző klinikai formái, az azzal társuló gyulladás a fogmedercsontot is elpusztítja, így magát az alapot is újjá kell építeni, amely teherbíró, s lehetővé teszi a rágásra alkalmas implantátum beültetését. A fogmedercsont újraépítésében már vannak jó eredményeink, ám a technológiai fejlődés ezen a területen is hozhat pozitív változásokat az elkövetkező években.
PROF. DR. GERA ISTVÁN, a Magyar Parodontológiai Társaság elnöke

A gyógyítás kulcsa a kórokozók gyors felismerése
A fertőzéses megbetegedések diagnosztikája a baktériumok és vírusok felfedezése óta hatalmas fejlődésen ment keresztül. Számos különböző, tenyésztésen alapuló vagy a kórokozó antigénjének, esetleg nukleinsavának közvetlen vizsgálati anyagból történő kimutatásán alapuló direkt eljárás áll rendelkezésre, indirekt módon – a mikroorganizmusok ellen termelődő ellenanyagok kimutatásával – is lehet igazolni szerepüket egy-egy infekciós kórképben. Ezek az eljárások azonban időigényesek, sokszor csak napok elteltével kap a klinikus eredményt. A molekuláris genetikai módszerek fejlődése tette lehetővé, hogy egyes, eddig nem tenyészthető mikroorganizmusokról bizonyosodjon be kórokozó szerepük, illetve új vírusokat és baktériumokat is felfedeztek. A hagyományos identifikáló és antibiotikumrezisztencia-meghatározó módszerek automatizálása volt a másik terület, mely elindította a mikrobiológiai diagnosztika forradalmasítását.
Az infekciós kórképek jelentősége a gyógyításban világszerte felértékelődött. Egyrészt az orvostudomány fejlődésével egyre több invazív beavatkozás történik, extrém korban lévő betegeket műtenek meg, másrészt a szervtranszplantáció, a műanyag eszközök rutinszerű beültetése, valamint az AIDS terjedése is abba az irányba hat, hogy egyre több infekciós kórképpel kell számolni a kórházi környezetben és más közösségben is. A kórképek egy részét a jelenleg használt antibiotikumok iránt többé vagy kevésbé rezisztens kórokozók okozzák, a sikeres gyógyítás alapfeltétele tehát a kórokozók gyors és korrekt kimutatása. A jövő útja azon eredmények gyakorlati hasznosítása, amelyeket a molekuláris genetikai módszerekkel értek el a mikroorganizmusok kutatása során. Egyre nagyobb számban állnak rendelkezésre az egyes kórokozók kromoszomális DNS szerkezetére vonatkozó adatok. Az automatizálható „csip” technológia, amely már jól ismert eljárás a humángenom-kutatásban és -diagnosztikában, lehetőséget nyújt a legkülönbözőbb kórokozók közvetlenül vizsgálati anyagból történő gyors és érzékeny kimutatására is. Lesz lehetőség arra is, hogy egyes fontos virulenciamarkerek, antibiotikumrezisztencia- gének és az azok kifejeződését befolyásoló járulékos gének jelenlétét, működését is azonos időn belül vizsgálni lehessen. A molekuláris genetikai módszerek egyre több megoldást nyújtanak majd a nozokomiális járványokat okozó baktériumok, vírusok tipizálására, így hatékonyan segítik majd az epidemiológusok, kórházhigiénés szakemberek munkáját.
Természetesen e módszerek elterjedésének feltétele a megfelelő műszerpark a rutin diagnosztikát végző klinikai mikrobiológiai laboratóriumokban, valamint a komoly szaktudással rendelkező, a diagnosztika iránt érdeklődő szakemberek képzése. Fontos azonban, hogy az új módszerek elterjedése mellett is megmaradjon a klasszikus módszerekhez is értő, a klinikus kollégákkal az adott kórkép vonatkozásában konzultálni képes orvosi mikrobiológus szakorvosgárda.
PROF. DR. NAGY ERZSÉBET, az Orvosi Mikrobiológiai Szakmai Kollégium elnöke

Legyőzhető vírusok, erősödő baktériumok
A következő években az infekciós megbetegedések kezelésében robbanásszerű fejlődés és változás várható, ami világviszonylatban a betegellátás minden részterületén érezteti majd hatásait. A diagnosztika gyorsabbá és egyszerűbbé válik, egyre nagyobb szerephez jutnak a betegágy melletti tesztek, valamint a néhány órán belül érdemi diagnózist adó eljárások: a laboratóriumok még rövidebb határidővel képesek lesznek azonosítani a kórokozókat és azok altípusait. A genomika fejlődésének köszönhetően fokozatosan nyilvánvalóbbá válik, hogy adott betegek vagy betegcsoportok miért fogékonyabbak vagy miért ellenállóbbak adott kórokozókkal szemben. Megállapíthatjuk, hogy egy beteget milyen infekcióra hajlamosítja genetikai állománya, mindennek következtében pedig mind a prevenció, mind a gyógyszeres kezelés hatékonyabb lehet. A prevencióban úttörő eredményeket hozhat a vakcinológia fejlődése is, amely nyomán egyre több metodikát fejlesztenek ki a különféle fertőzések megelőzésére.
Tízéves távlatban elképzelhető a HIV elleni vakcinák megjelenése legalább kísérleti stádiumban, és az influenza elleni szerek újabb generációinak kifejlesztése. A várható tudományos fejlődés ellenére a jövőkép sajnos nem minden területen ennyire pozitív. A baktériumok egyre rezisztensebbek a jelenleg használatban lévő gyógyszerekkel szemben. Ma Magyarországon az egészségügy nem felkészült a kielégítő infekciókontrollra és a megfelelő antibiotikumterápiák alkalmazására. Amíg a nyugateurópai országok mellett egyre több környező államban is az infektológia mint konzultáns szakma integráns részét képezi a betegellátásnak – ami mind a gyógyítási eredményekben, mind a költséghatékonyságban meglátszik –, idehaza nagy az elmaradás e téren. Hátrányunkat tovább növeli a mikrobiológiai diagnosztikai eredmények elérhetőségének csökkenése, holott a hatékony védekezésnek éppen egy jelenleginél számottevően fejlettebb infrastruktúra és modernebb szemlélet lenne a kulcsa. Ne legyen kétségünk: mindezek hiányát nemcsak szakmánk gyakorlói, hanem betegeink is megsínylik, akiknek a következő évek Magyarországán – arányítva az Európai Unió többi országához – mind a szepszisek, mind más súlyos infekciók terén csökkennek a gyógyulási esélyei.
PROF. DR. LUDWIG ENDRE, az Infektológiai Szakmai Kollégium elnöke

Urológia: a pácienseken is múlik
Az urológia fejlődése nem választható el más tudományágak eredményeitől – ezek közül a legmeghatározóbb a sebészeti technikák gyökeres megváltozása. Ma már az urológiában is számos olyan operációt végzünk endoszkóppal és laparoszkóppal, amelyekről korábban úgy gondoltuk, hogy csak nagy feltáró műtéttel lehetségesek. A jövőben a minimálisan invazív sebészet további finomodása az urológiai beavatkozásokat is kíméletesebbé, a szövődményeket ritkábbá, a lábadozás idejét pedig rövidebbé teszi.
Az urológiai daganatok kezelése ugyancsak interdiszciplináris tevékenység, hiszen a sebészeti beavatkozáson túl a tumorok gyógyszeres kezelése az onkológusok szakterülete. A daganatterápiákban már eddig is figyelemre méltók az eredmények, ám az ágazat továbbra is nagy fejlődés előtt áll. Az onkológiában az igazi áttörés az lesz, ha lehetővé válik a rosszindulatú daganatok gyógyszeres gyógyítása úgy, hogy közben sikerül megóvni az egészséges szöveteket a mellékhatásoktól. Mindaddig azonban maradnak a radikális műtétek, amelyek az urológiában is gyakran egyet jelentenek a tumor által megtámadott szerv részleges csonkításával vagy teljes eltávolításával.
A gyógyítás mellett a megelőzés, illetve a tumoros elváltozások időbeli felismerése jelenthetné a másik frontot, amelyen számos csatát megnyerhetnénk. Ennek ma két gátja is van. Az egyik az ellátórendszer. Annak ellenére, hogy a daganatok között a prosztataráknak ismerjük a legbiztosabb tumormarkerét és fizikális szűrési módszerét, idehaza nincs olyan vizsgálati program a veszélyeztetett korosztály számára, mint amilyen nők esetében a méhnyak programozott szűrése. Mivel az idejében felfedezett, még szervre lokalizált tumor esetében operációval a beteg meggyógyulhat, a rövidebb kezelési időből, a jobb eredményekből, ennek nyomán pedig a munkaképesség visszanyeréséből származó megtakarítás jelentős részben ellensúlyozná a szűréssel felmerülő költségeket. Az eredményességnek ugyanakkor másik gátja is van: maguk a férfiak, akik amellett, hogy félnek a vizsgálatoktól, gyakran nem tartják férfihoz illő magatartásnak, hogy orvoshoz forduljanak panaszaikkal. A tudomány fejlődése mellett a betegségek gyógyíthatóságának egyik záloga, hogy ez a gyakran öngyilkos taktika megváltozik-e a társadalomban.
PROF. DR. RÉPÁSSY DÉNES, az Urológiai Szakmai Kollégium elnöke

Tüdőgyógyászat: új utakon a COPD-kezelés
A tüdőgyógyászok kórházi munkája – a krónikus obstruktív tüdőbetegségek okozta légzési elégtelenség kezelése mellett – jórészt az onkológia szakterületére specializálódik, míg a járóbeteg-ellátás főként obstruktív tüdőbetegek (asztmások, COPD-ben szenvedők) kezelését, gondozását jelenti. Mindkét területen jelentős tudományos fejlődést várok a következő években.
A diagnosztikában áttörést a CT-vel történő mellkasszűréstől várok – a realitásokat figyelembe véve ugyanakkor ezt nem általános népegészségügyi szűrőprogram keretében tartom megvalósíthatónak, hanem kifejezetten a magas rizikófaktorú páciensek körében. Jóllehet a tüdőrák gyógyszeres farmakoterápiája intenzív kutatási terület, a klinikai eredmények egyelőre szerények. A jelenleg alkalmazott citotoxikus készítményekkel szemben a daganatsejtek rezisztenciája a kezelési ciklusok előrehaladtával nő. A kutatás eddig főként az előbbi hatásért felelős multidrug rezisztens gének kimutatását, esetleg eliminálását célozta, ám ennél fontosabb az új farmakoterápiás támadási pontok keresése, az áttétképződés és a tumor növekedésének gátlása az epidermális növekedési faktort és az endothelproliferációt befolyásoló szerekkel.
Az inhalált kortikoszteroidok ma az asztma bronchiale kezelésének legfontosabb elemét jelentik: a terápiás eljárások évtizedekkel ezelőtti forradalma megszelídítette a betegséget, ám sok kezelendő panasz továbbra is fennmaradt, ami létjogosultságot ad a további asztmakutatásoknak. Ígéretes kísérletek folynak olyan kortikoszteroidokkal, amelyek segítségével a szteroid káros mellékhatásait képesek leszünk leválasztani a gyulladáscsökkentő mechanizmusról. Az astma bronchiale egyes fenotípusainak „gyógyszer-rezisztenciáját”, egyes antiasztmatikumok mellékhatásainak eltérő gyakoriságát a betegség genetikai heterogenitása okozza. Ahogy a farmakogenomikai vizsgálatok költsége csökken, úgy válik majd egyre hozzáférhetőbbé az „egyéni farmakoterápia” az asztma terápiájában.
A COPD incidenciája világszerte meredeken nő. Gyógyszerei jelenleg főként antiasztmatikumok, jóllehet a légúti gyulladás mechanizmusa itt más, mint asztmában. Az újabb vizsgálatok fényében a COPD nem szemlélhető kizárólag a légzőszerv betegségeként, inkább általános gyulladásos szindrómaként értelmezendő, ezért a jövőben az új gyógyszerek térnyerése nyomán a kezelési stratégia megváltozása várható: az új, elsősorban antikolinerg hörgtágítók mellett a kardiovaszkuláris medicina gyógyszerei is a COPD-terápia részévé válnak.
A magyar tüdőgyógyászat jövőbeni fejlődésében még két tényezőt kell megemlítenem: remélem, hogy belátható időn belül Bécsből Magyarországra hozhatjuk a tüdőátültetést. A másik fontos fejlődési irány az éjszakai légzészavarok feltérképezése és kezelése: az alváshoz kapcsolódó légzészavarok diagnosztikájában és kezelésében itthon – a nemzetközi gyakorlattal összehasonlítva – a tüdőgyógyászat és a kardiológia részvétele szerény, ami jelentősebbé válhat a jövőben.
PROF. DR. BÖSZÖRMÉNYI NAGY GYÖRGY, a Tüdőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke

Hatékonyabb gyógyszerek, kevesebb mellékhatás
A vezető gyógyszercégek kutatásaiból az látszik, hogy a következő évek gyógyszeripara alapvetően két fronton hozhat áttörést: az egyik a nanotechnológia alkalmazásának, a másik a farmakogenetikának, a gyógyszerfelhasználás és a genetika összekapcsolódásának lesz az eredménye.
A nanotechnológia térhódításával olyan technológiai és gyógyszerkémiai fejlődésnek lehetünk tanúi, amelyek révén a korábbiakkal szinte össze sem vethető pontossággal vagyunk, illetve leszünk képesek megcélozni szerveket, sejteket. Ezáltal lehetővé válik, hogy a hatóanyagokat az eddigieknél gazdaságosabban használjuk fel, azaz pontosan célozva, kisebb mennyiséggel is azonos eredményt tudunk majd elérni úgy, hogy közben a mellékhatások számottevően csökkenhetnek, egyes esetekben szinte meg is szűnhetnek. A nanotechnológia elsősorban a daganatgyógyászatot forradalmasíthatja, ám áttörést hozhat olyan idegrendszeri megbetegedésekben is, mint az Alzheimer-kór.
Tudjuk, hogy genetikai alapon alakulnak ki azok az enzimrendszerek, amelyek a gyógyszerek lebontásáért – annak folyamatáért és mértékéért egyaránt – felelősek. A betegek között nagy különbségek vannak: ugyanaz a hatóanyag egyik páciensnél másfél óra alatt fejti ki hatását, másnál előfordulhat, hogy az átlagosnál kétszer tovább húzódik el ez a folyamat. Már ma is léteznek olyan indikátorok, amelyek alapján mérni tudjuk bizonyos enzimcsoportok működését, képesek vagyunk tipizálni a pácienseket aszerint, hogy a kezelésükre alkalmazott gyógyszerektől konkrét esetben milyen eredményt s mennyi idő alatt várhatunk. Ha ez az általános gyakorlat része lesz, pontosabbá válhat a készítmények adagolása, elkerülhetők az alul- és a túldozírozásból adódó mellékhatások.
Egyes gyógyszercégek az Egyesült Államokban már klinikai szinten is alkalmaznak olyan szűrőmódszert, amellyel a vércukorszint méréséhez hasonló eljárással, egyetlen csepp vérből, ambulánsan ki tudják mutatni bizonyos enzimcsoportok aktivitását. Így lehetővé válik egy hatóanyag adott betegben megjelenő hatásának a mainál pontosabb prognosztizálása. Ez a betegek gyógyszerbeállítását gyorsítja, a felesleges próbálkozások elkerülésével gazdaságosabbá teheti a gyógyszeres kezelést. Az általános klinikai gyakorlat ettől még távol áll, ám a tendencia világosan kirajzolódik: a nemzetközi gyógyszerészeti kongresszusokon rendre bemutatott, a kezdetekben speciális, s csak rendkívül ritka esetekben alkalmazható eljárások egyre általánosabban használható módszerekké finomodnak. Úgy vélem, tíz év múlva ezek a ma még olykor csak érdekes kísérletnek tartott eljárások már a mindennapos rutin részeként jelenhetnek meg.
DR. TÉLESSY ISTVÁN, a Gyógyszerellátási, Gyógyszerészeti Szakmai Kollégium elnöke

Megelőzni a visszafordíthatatlan agykárosodást
A klasszikus neurológia fő célja az idegrendszeri károsodások lokalizációja volt, a diagnosztika mellett a gyógyítás háttérbe szorult. A képalkotó eljárások, a CT és az MRI robbanásszerű fejlődése a lokalizáció kérdését az esetek döntő többségében „egy gombnyomással” megoldja, azonban a kimutatható eltérés patológiai természetének megítéléséhez továbbra is nélkülözhetetlen a precíz anamnézisfelvétel, a fizikális vizsgálat, az orvos korszerű szaktudása és tapasztalata. A felgyűlt neurológiai- klinikai tapasztalatok, a randomizált kontrollált vizsgálatok eredményeinek a korszerű neuroradiológiai és idegsebészeti technikákkal történő kombinációja korábban elképzelhetetlen eredményességű kezelési lehetőségeket biztosít. Az epilepsziás betegek egy részében például az epilepsziás góc pontos lokalizálásával, majd annak kioperálásával rohammentesség, az esetek egy részében az epilepszia gyógyulása érhető el. Jelenleg a temporális epilepsziára igaz ez a megállapítás, de a fejlődés valószínűleg más lokalizációjú epilepsziák kezelésében is hasonló eredményességű beavatkozásokat tesz majd lehetővé.
A következő években nagy változást hozhat a – gyógyszerrel kezelhetetlen, előrehaladott Parkinson- kórban már ma is eredménnyel alkalmazott – mély agyi stimulátorok szélesebb körű felhasználása. Egyik ilyen terület lehet a krónikus fájdalmak kezelése: a gerincvelő-stimulátorokkal már kedvező előzetes tapasztalatok vannak. Ugyancsak jelentős előrelépést hozhat újabb gyógyszerek megjelenése, itt a neurodegenerációt lassító-megelőző neuroprotektív szerek megjelenése hozhat áttörést.
A jövő másik útja az „egyénre szabott” terápiák kialakítása. A randomizált kontrollált vizsgálatok statisztikailag megbízhatóan szétválasztják a hatásos szereket a hatástalanoktól, a biztonságosat a veszélyestől. A statisztikai igazság azonban még nem garantálja, hogy az adott kezelés az adott egyénben is hatásos és biztonságos. Utóbbi jelentősen függhet a beteg genetikai adottságaitól: egyre több adat utal arra, hogy önmagukban nem „kórokozó” minimális génvariációk (polimorfizmusok – SNP) jelentősen befolyásolhatják az egyéni reakciókat. Nincs távol az idő, amikor ezek figyelembevételével fogunk terápiák mellett – vagy akár ellen – dönteni.
A gyógyítás eredményességének javulása nemcsak az orvostudomány fejlődésén, a kutatókon és az orvosokon múlik, hanem a betegeken is. Amíg ugyanis például szívinfarktus gyanúja esetén az emberek jó része azonnal mentőt hív, addig az agyi vérkeringési rendellenességek tüneteit – zsibbadás, bénulás – kevesen ismerik fel időben, gyakran várnak arra, hogy a panaszok elmúljanak, miközben az agykárosodás viszszafordíthatatlanná válik. Felvilágosító kampányra van szükség, hogy minél többen megtudják: agyi vérkeringészavarok esetén „time is brain”, azaz ha nem vesztegetjük az időt, az agy is menthető.
PROF. DR. KOMOLY SÁMUEL, a Neurológiai Szakmai Kollégium elnöke

Szubspecialitások az idegsebészetben
Noha az idegsebészet rendkívül kicsi szakma, az utóbbi időszakban több szubspecialitása is kirajzolódott, amelyek külön fejlődési úton járnak.
A diagnosztikai és terápiás eljárások fejlődésével nagy remények fűződnek az onkológiai ellátás forradalmához, amelynek révén az egész daganatsebészeti filozófiát átalakító ugrás is bekövetkezhet. Nem mindegy, hogy az agydaganatos betegek milyen stádiumban kerülnek hozzánk, idegsebészekhez. A genetikai szűrések elterjedése lehetővé teszi a rizikócsoportok behatárolását, a képalkotó diagnosztika révén pedig már a tünetmentes stádiumban felfedezhetők olyan elváltozások, amelyek ma még rejtve maradnak előttünk. A diagnosztikusok képesek lesznek szövettani prognózis felállítására, így még a metszés előtt a kockázatok és a kilátások mérlegelésével pontosan és intelligensen meg lehet tervezni a beavatkozást. Belátható időn belül elérhetővé válnak azok a funkcionális képalkotó eljárások is, amelyek révén egyénre szabott agytérképek állhatnak rendelkezésünkre, s az agyfunkciók mellett a rostok pontos lefutását is modellezni tudjuk. A műtét közbeni „real time” navigációt a tökéletesedő intraoperatív UH és MR segítik majd, bár utóbbi készülék az óriási költségek miatt előnyei ellenére egyelőre várhatóan kisebb szerephez jut, mint az ultrahang.
Óriási jövő előtt áll a funkcionális idegsebészet: a technikai előrehaladás elérte azt a szintet, amely lehetővé teszi a neuromoduláció mind szélesebb körű alkalmazását. A páciens egy pacemakerhez hasonló eszköz segítségével folyamatosan modulálhatja idegrendszerét, azaz önmaga képes lesz arra, hogy karbantartsa mozgászavarait vagy csökkentse fájdalmát. A funkcionális idegsebészet a pszichiátriát is forradalmasíthatja, emellett szerepe lehet akár a magas vérnyomás kezelésében is. Az utóbbi évek változásai azt sejtetik, hogy a gyermekidegsebészetben is várható bizonyos áttörés. Elég csak azt említeni, hogy immáron nem invazívan mérhető a koponyaűri nyomás, s meg lehet tervezni a szükséges terápiát. A hidrokefalusz kezelésében a jó minőségű endoszkópoknak köszönhetően ma már a betegek harmadánál egyszeri beavatkozással ki lehet váltani a söntöt, a kívülről állítható szelepek révén pedig reoperáció nélkül van mód a beavatkozásra. Jelentős átalakulásnak vagyunk szemtanúi a vaszkuláris kórképek terápiájában is: a betegségeket egyre hatékonyabban uraljuk. Jól mutatja ezt az aneurizma és az angioma sebészete is. Az angioma jó példája az interdiszciplináris filozófia gyakorlati megvalósulásának, hiszen az elért sikerek a sugárterapeuta, az idegsebész és az érsebész együttműködésének eredményei. Ugyancsak a szakmák együttműködésén alapul a degeneratív gerinckórképek komplex ellátása is. A tudományos kongresszusokon a kiállítók többsége a gerincbetegségekre kínál alternatívákat, e mennyiségi halmozódás minőségi változásokkal is kecsegtet.
PROF. DR. BOGNÁR LÁSZLÓ, az Idegsebészeti Szakmai Kollégium elnöke

A rehabilitáció egyszerre orvosi és szociális kérdés
A rehabilitációhoz való hozzáférhetőség Magyarországon az utóbbi 15 évben javult: nőtt az orvosi kapacitás, javult a segédeszközök választéka, több olyan rehabilitációs eljárás vált itthon is elérhetővé, amely korábban csak külföldön volt hozzáférhető.
A rehabilitáció csaknem valamennyi orvosi szakmához kötődik. A baleseti sérültek, a szív- és érrendszeri betegségben vagy más krónikus szomatikus és pszichés betegségben szenvedő emberek, látás- és halláskárosultak között sokan szorulnak orvosi rehabilitációra. A rehabilitáció minőségét és eredményességét nemcsak a terápiás lehetőségek és a rehabilitációs eszközök adott szintje szabja meg, hanem az is, hogy milyen környezetben és szociális adottságok között él a fogyatékos ember.
Az alapszakmák fejlődése nagy hatással lesz a mi munkánkra is. A műtéti technikák, a sebészet egyes ágainak fejlődése remélhetően azt eredményezi, hogy több lehetőség nyílik a beteg vagy sérült szervet funkciójában megtartó beavatkozásokra, és kevesebb ember kényszerül maradandó fogyatékosként élni. Ezzel párhuzamosan a gyógyászati és rehabilitációs segédeszközök további fejlesztése is várható, amelyekkel nagyobb önállóságot, jobb életkörülményeket biztosíthatunk a fogyatékos embereknek. Mindebben a miniatürizáció és a számítástechnika fejlődése is sok reményre adhat okot.
DR. KERTÉSZ GYÖRGYI, a Rehabilitációs Szakmai Kollégium elnöke

Több idős ember, kevesebb gyógyszermellékhatás
Az öregedés progresszív, univerzális és irreverzibilis folyamatok összessége, melyek érintik a molekulákat (DNS, proteinek, lipidek), a sejteket és az egész szervezetet. Az időskor betegségeit annak ellenére meg kell különböztetni magától az öregedéstől, hogy az öregedés olyan változásokat idéz elő, amelyek az időskorban előforduló betegségek valószínűségét növelik. Az idősek számának növekedésével új betegségek és korábban nem tapasztalt problémák jelennek meg az egészségügyben és a társadalomban, a következő időszakban ezek egyre erősödnek.
Az öregedés kialakulásának biológiai és élettani folyamatai egy genetikusan programozott mechanizmus és a környezetből származó hatások interaktív összességének következtében jönnek létre. A programozott genetikai és az anyagcserével összefüggésben lévő változások legtípusosabb megnyilvánulásai a kromoszómák telomerrégiójának rövidülése, az immun- és hormonrendszerek változásai, a nem enzimatikus glükoziláció, a mitokondriumok oxidatív foszforilációja során létrejövő szabadgyökképződés. Az öregedés kialakulásában a következő környezeti tényezők játsszák a legfontosabb szerepet: a különböző sugárzások, kémiai toxinok, fémionok, a szabad gyökök. A maximálisan elérhető és a várható élettartam befolyásolásához a fenti folyamatok ismerete mind a gyógyító orvosnak, mind az orvosbiológus kutatónak feltétlenül szükséges, ebben az átfogó interdiszciplináris kutatások révén a jövőben várható előrelépés és fejlődés.
 Az öregedéssel kapcsolatos neurológiai zavarok még az egyébként fizikailag egészséges idősek esetében is számosak. Az agy különböző területein a neurotranszmitter dopamin, acetilkolin, norepinefrin, GABA és szerotonin mennyisége csökken az öregedés során. A terápia és a gyógyszerek meg-választásában sajátos szempontok érvényesülnek időskorban. A gyógyszermellékhatások és kölcsönhatások életkorral járó halmozódása miatt az egyes készítmények kiválasztása nagy körültekintést igénylő feladat – a farmakokinetika és farmakodinamika időskori módosulásai komoly kutatási feltételt igényelnek. A jelenleg folyamatban lévő fejlesztések nyomán a gyógyszerezési protokollok változása várható, kevesebb lesz a mellékhatás és a gyógyszerek jobban segítik majd az életminőség jobb és hosszabb megtartását.
A betegségek jellemzői idősés aggkorban: a multimorbiditás, a kórfolyamatok interakciói, a regeneráció elégtelenné válása. Az elkövetkezendő évtizedben feltétlenül szükséges az öregedés biológiai és élettani vonatkozásainak, neurobiológiájának tudományos vizsgálata. A páciensek által is megélhető változásoknak ugyanakkor előfeltétele az egészségügyi és szociális ellátás határterületeinek, valamint a rehabilitáció lehetőségeinek, határainak feltérképezése és biztosítása.
DR. ZÖLLEI MAGDOLNA, a Geriátriai Szakmai Kollégium elnöke

Reumatológia: a beteg a kezelés aktív részese
A klinikai reumatológia háromirányú differenciálódást mutat, ezért a szakterület fejlődési lehetőségeit taglalva az immunológiai alapkutatások jelentőségéről, a belgyógyászati határterületen mozgó csontbetegségek kezeléséről és a rehabilitációról mindenképp kell szólni.
Az immunológiai kutatások következtében számos biológiai terápia kerül át a kísérleti stádiumból a gyakorlatba, s ahogyan a géntechnológia alkalmazásával egyre több fehérjemolekulát lesznek képesek előállítani a kutatók, ez a kör robbanásszerűen bővül. Az antagonisták iparszerű gyártása áttörést jelent, mert eddig nem ismert lehetőségeket teremt a sokízületi gyulladások és a pikkelysömör kezelésében. Ezeknek a terápiáknak ugyan komoly anyagi vonzataik vannak, ám a forrásokat befektetésnek kell tekinteni: egyrészt az új módszerek kiválthatják a nem bizonyított hatékonyságú, gyakran felesleges terápiákat, másrészt a célbetegek pontos kiválasztásának és a betegség korai stádiumban történő kezelésének lehetősége hosszú távon is megtérül, hiszen csökkenti a kezelés időtartamát, a betegség természetrajzának megváltoztatásával pedig a páciens jóval hosszabb ideig élhet jó életminőségben, munkaképesen.
A csontritkulás kezelésében ma abszolutizálják a csontsűrűség mérésén alapuló diagnózist és terápiát. A diagnosztika fejlődésével a jövőben a jelenleginél sokkal jobb hatékonysággal és találattal lehetünk képesek meghatározni a törési kockázatot, ehhez kapcsolódva pedig a kémiai vegyületek mellett-helyett előtérbe kerülhetnek a biológiaiválaszmódosítók, a hormonkezelések, amelyek révén képesek leszünk befolyásolni a csontfejlődést elősegítő, illetve a sorvadást gátló faktorokat.
A reumatológiai gyógykezelésben nem választható el egymástól az aktív kezelés és a rehabilitáció: a két terápiának párhuzamosan, egymást kiegészítve kell folynia. A jövőben a mozgásszervi rehabilitáció új alapokra helyeződik: egyre fontosabbá válik, hogy egyedileg, egyénre szabottan megtervezett, bizonyítottan hatásos kezelésben részesüljön a páciens. Magam a gyógyvizes terápiák klinikai és pszichoszociális hatásainak tudományos szintű bizonyítását látom a balneológia, azaz az orvosi hidrológia legfontosabb fejleményének. A meleg ásványvizek bizonyított hatása a fájdalomcsillapítás. A részletes igazolás azért is szükséges, mivel a felmérések jelentős része szerint melegvízzel és megfelelő tornával a gyógyvíz hatásainak nagy része reprodukálható.
Előtérbe kerülnek olyan korszerű, egy-egy rehabilitációs csoport által menedzselt terápiák, amelyek a beteget a gyógykezelés aktív részesévé teszik. Mindennek ugyanakkor fontos előfeltétele, hogy a finanszírozás betegkövetővé váljon, azaz az egészségbiztosító a gyógykezelésben és a rehabilitációban valóságosan felmerülő költségeket térítse meg, s tekintse e forrásokat hosszú távú befektetésnek.
 DR. HODINKA LÁSZLÓ, a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium elnöke