Meghalt Blasszauer Béla

Blasszauer tanár úr Budapesten született 1933. december 23-án. Jogi diplomát Pécsett szerzett 1974-ben. Az orvostudományok kandidátusi fokozatát 1995-ben nyerte el orvosetika témájú disszertációjával. A Pécsi Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetében oktatott orvosi etikát, több mint 20 éven át. 1998-ban nyugdíjba vonult. Egyre súlyosbodó betegsége ellenére tudományos és oktatói munkásságát tudományos tanácsadóként a Családorvostani Intézetben folytatta 2013 tavaszáig – olvasható az egyetem honlapján dr. Jakab Tibor és dr. Csikós Ágnes írásában, amely arra is emlékeztet, hogy: három egymást követő időszakban megválasztották a Nemzetközi Bioetikai Társaság Igazgató Tanácsába. Alapítója és elnöke volt a Közép-Európai Bioetikai Társaságnak. Munkássága elismeréseként a Magyar Köztársaság Elnöke Blasszauer Bélát a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki.

Blasszauer Béla nevéhez fűződik a többi közt „A jó halál” című kötet, valamint tizennégy magyar és tizennyolc angol nyelvű könyvfejezet, több mint 100 tanulmány, amelyek magyar, illetve angol nyelven jelentek meg. Lefordította Elisabeth Kübler-Ross „Death and Dying” című alapművét; „Az orvosi etika” tankönyve napjainkban is ajánlott olvasmány – nem csak orvostanhallgatóknak.

2014. január 20-án érte a halál. A MedicalOnline nevében Aszklépiosztól a betegjogokig című, 2009-ben megjelent könyvem két részletével búcsúzunk a bioetikustól.

 „Albert Schweitzer karrierje

Szakadt az eső aznap, ázott a flaszter, mint egynémely kórház kórtermeinek falán a vakolat, s néhány jelenlévő borús hangulatát csak fokozta, amikor kiderült, újságíró is van a teremben. Krónikás, aki maga is kíváncsian várja, mit gondolnak magukról az orvosok, hogyan látják a korrupció és a tisztesség kérdését az egészségügyben. Történt mindez 1995 márciusában, a Liberális Orvosklub rendezvényén, amelyen Blasszauer Béla, az 1992-ben alakult Nemzetközi Bioetikai Társaságban az egészségügyi korrupciót feltárni igyekvő hálózat koordinátora beszélt, pontosabban példabeszélni kezdett; szép lassan becsukódtak az ablakok, mert zajosan csorgott az ereszen a víz, miközben kijelentette, bármennyire korrupt is egy társadalom, az egészségügyben dolgozóknak különbeknek kell lenniük. Nem azért, mert azt hirdetik, hogy a legfőbb érdek a beteg gyógyulása, hanem mert az egészségügy mi más is volna, mint morális vállalkozás. Beszélt a bioetikai kérdésekben kifejtett nézetei miatt korábban már cinikusnak minősített Blasszauer doktor, s bár magam nem gondoltam, hogy aznap konkrét esetekről is hallhatok, azt sem hittem volna, hogy a későbbi vita néhány tucat résztvevője ennyire megosztott lehet, ennyire másképpen láthatja a maga körül teremtett vagy elviselt(?) zárt világot.

Igazságtalanok persze ne legyünk – gondoltam tovább, míg beszélt Blasszauer Béla –, ma már nem annyira zárt kaszt az orvosoké, ezt mondják ők maguk is. Csakhogy a bioetikus szerint mi tapasztalható? Feudális hierarchia, ami arroganciát, önteltséget, a betegek, az orvostanhallgatók, az egészségügyben dolgozók többségének végtelen kiszolgáltatottságát jelenti.

Bántó szavak. Vitára ingerlők. Olyanok, amelyek merev elutasítást is kiválthatnak a hallgatóból. Blasszauer Béla persze leszögezte: nem hiszi, hogy a hálapénz tartaná fenn az egészségügyet, azt a Hippokratész által morálisnak leírt vállalkozást, amelyet a társadalom jól képzett egyedei folytatnak, ezért is volna számukra könnyebb a jót, az etikust választani. Mégsem véletlenül minősítik az orvosegyetemek első három évfolyamát precinikus, a harmadik-hatodik évfolyamot pedig már cinikus időszaknak – mondja tovább. A hallgatók rájönnek hamar, ha szeretett oktatójuk bort iszik és vizet prédikál, ha a gyakorlat nincs összhangban azzal, amit a betegekkel való bánásmódról tanítanak. Amit a hallgató, az alacsonyabb beosztású, az első munkahelyét kereső megtanul, az nem más, mint a szervilizmus. Az ugyanis kifizetődőbb a tisztességes munkánál. Magyarországon Albert Schweitzer sem tudna karriert csinálni, mert itt nem a humanizmust, a szakmai megszállottságot honorálják.

Csak így, belemondja a képünkbe nagy bajusza alól Blasszauer Béla, mégis vannak, akik bólogatnak. Kint szakad az eső, bent egyesekről szakad a víz, pedig a Pécsi Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetének akkor még tudományos főmunkatársa éppen csak rátérni készült arra, hogy a tizenhat tagú nemzetközi hálózat országaiból befutott információk alapján miként is van jelen az egészségügyben a korrupció.

Az igazgató ragyogó csillárt vesz kórháza számára, nemes szőnyeget, amelyet aztán később a víkendházában láthatnak viszont az arra járók.

A hallgatóságból sokan ingatják a fejüket, hogy ez már büntetőjogi kategória, de Blasszauer Béla csak sorolja tovább. Az orvos gyakran nem létező betegségekre ír fel orvosságot. Szükségtelen vizsgálatot, műtétet végez el. Vannak országok, amelyekben „az egymáshoz küldözgetésnek” nagyok a hagyományai. Indiában például úgy tartják, jóban vagyok a kollégával, majd ő is juttat nekem beteget, netán nagyobb összeget a bankszámlámra. Cserébe. És ha már a cseréknél tart a bioetikus, a gyógyszergyárak megvesztegetési kísérleteit, pontosabban gyakorlatát is hallgatói elé citálja. Főként Kelet-Közép-Európában jellemző, hogy lakomákkal, utazásokkal környékezik meg az orvost, fizetik a kongresszusi költségeit, cserébe azt kérik, írjon, tartson előadást az adott patikaszer minden korábbit felülmúló hatékonyságáról.

Gyakori a tudományos csalás, az eredmények meghamisítása, a plagizálás, az, hogy az intézetvezetőt érdemtelenül feltüntetik a publikációk szerzői között. Mert egyre nagyobb a tudományos eredmények produkálása iránti igény. Az irigységre Blasszauer példának hozza azt az esetet is, amikor egy klinikán egy külföldi ösztöndíjat megpályázó orvos aláírását meghamisítva arról értesítik az ösztöndíjbizottságot, hogy az illető – hazai elfoglaltságára tekintettel – mégsem tudja igénybe venni az ösztöndíjat. Blasszauer azt a „végtelenül erkölcstelen” történetet is korrupciónak tartja, amelyet egy egészségügyben dolgozó írt meg neki. Felesége megbeszélte az orvossal, hogy ő operálja, ám az intézményben közölték vele, vagy a professzor műti, vagy szedheti a csomagját és mehet.

A korrupció melegágyának és az igazi mélypontnak az embereken folytatott kísérleteket nevezi a bioetikus. Azt, ami önmagában a tudomány előrehaladását szolgálná. De gyakran megesik, hogy e kísérleteket engedély nélkül végzik el. Vagy nem megfelelő módon és nem megfelelő embereket neveznek ki a kutatás etikáját felügyelő bizottságba. Megesik az is, hogy a kísérlet módjáról másképpen tájékoztatják a résztvevőt – ha egyáltalán tájékoztatják –, mint ami a protokollban, azaz a szakmai eljárásrendben olvasható.

Sok helyütt jellemző a szexuális visszaélés. A pénzek, az eszközök, a kutatási lehetőségek és a témák amorális elosztása. Az, amikor a professzor szobája akkora, mint egy focipálya, a nővéreknek meg nincs hol átöltözniük. És rátér a paraszolvenciára, amely átitatja az egészségügyet, s nem hagy érintetlenül orvos-beteg találkozást. Csakhogy Blasszauer Béla szerint a havonta tényleg hálából kapott néhány ezer forint más, mintha valakinek összejön a havi többszázezer, netán több millió. S megint mások azok, akik haldokló betegtől, annak hozzátartozójától, kollégától fogadnak el, követelnek ki hálapénzt. Sokszor sportból, aztán mutogatják a vécéjüket, ami Szász Endrével van kitapétázva.

Válasszuk külön ezeket, kéri a bioetikus, mégis a hálapénz provokálja a legnagyobb vitát. Hiába kérte eleinte a vitavezető, hogy próbáljanak megoldást találni inkább a helyzetre, amelyet egyesek úgy jellemeznek: az egészségügy korrupt, a társadalom azonban etikátlan, mert bár a paraszolvenciát gyűlölik az orvosok, annak elfogadására készteti őket a meg nem becsültség, az erkölcsi és anyagi elismerés hiánya.

Ott a vita idején még lelkesen kérdezgettem a hozzászólók nevét. Mégsem írok ide egyet sem. Valójában nem fontos és nem is emlékszem már rá. Nem írom hát ide, ki mondta, hogy a társadalom olyan orvosréteget kapott, amilyet megérdemel. Meg hogy: amíg az emberek nem tekintik értéknek az életet, az egészséget, nem várható el, hogy a társadalom honorálja az orvosok tevékenységét, akik addig azonban más források igénybevételére kényszerülnek – hogy megéljenek. Mert sokaknak nem műalkotások megvétele jelenti a napi kérdést, hanem a kenyér. Ezért bár lehet etikátlannak tartani, ha valaki gyógyszergyári pénzből utazik kongresszusra, a szponzorok pénzére szüksége van az egészségügynek.

Nem írom le azt sem, ki mondta: farizeusságnak érzi, hogy épp akkor állítjuk pellengérre az egészségügyi korrupciót, amikor „lefelé taszítanak bennünket. Vegyük észre, épp a pedagógusok és az orvosok vannak a legalacsonyabban fizetve, s a kormányintézkedések java része is őket érinti.”

Csak el ne feledjük, a naptáron a dátum: 1995 márciusa.

Mások e nézetekkel szemben mindenféle hálapénzt korrupciónak tartottak és tartanak. Abban többen egyetértettek, hogy külön kell választani a valóban hálával adott pénzt azoktól az összegektől, amelyeket kórházi ágyakért, az operáció vállalásáért, táppénzbe vételért vagy táppénzben tartásért fogadnak, netán kérnek el. Azt a nézetet is sokan erősítették, hogy igenis a paraszolvencia működteti az egészségügyet. A stratégia a régi, az érdekviszonyok régen kiépültek, megváltoztatásában nem feltétlenül érdekeltek azok, akik birtokon belül vannak. Az egyéb előnyökre vonatkozóan vajon nem arról van-e szó, hogy savanyú a szőlő azoknak, akik lemaradtak, s azért tartják etikátlannak azokat, akiket külföldre utaztat egy cég? – kérdezte másvalaki. Abban mindenesetre egy álláspontot vallottak a vita résztvevői, hogy az egészségügyi korrupció kérdése bonyolultabb annál, mintsem hogy könnyedén felszámolható legyen. Mégis volt, aki megoldási módokat is felvetett. Azt például, hogy az intézményen belüli minőségbiztosítás, az írásba foglalt gyógyítási metódusok, a szabályozottság változtathat majd a helyzeten. Esetleg az, ha hivatalossá tennék a hálapénzt, magyarul, ha a beteg amerikai módra fizetne az ellátásért. Beépítenék a fizetésébe az egészségügyre szánt biztosítási összeget; mindenki eldönthetné, mennyit költ erre, s amit ráköltött, azt levonhatná az adóalapjából.

Fontosnak tartanák többen, hogy az intézményen belüli döntési folyamatok kontrollálhatók legyenek. Hogy mindenki tudhassa, miként dől el például, melyik részlegen és miért ott fejlesztenek. Blasszauer Béla mindenesetre a vita után sem változtatta meg véleményét, bár azt még hozzátette, ötven-ötven százalékban tisztességesnek, illetve korruptnak tartja az orvosokat. Szakadt az eső tovább, s ő ugyanolyan meggyőződéssel állította, hogy az egészségügy mély erkölcsi válságban van, amit ha nem ismerünk fel, nem lesz kilábalás. Ez ugyanis nem attól függ, mennyi az orvos fizetése. Nem a bioetikus járatja hát le az egészségügyet azzal, ha beszél a korrupcióról. Mert mindig lesznek, akik elfogadják a haldokló utolsó forintjait, s ők azok – többek között –, akiket a nyilvánosság erejével ki kellene szűrniük maguk közül az orvosoknak.

Zúgott a feje mindannyiunknak. Ott és akkor, de utólag is. Már csak az biztos, sokan bólogattak arra a kijelentésre, hogy a hozzászólók a valóságosnál hetven százalékkal sötétebbre festették a képet. Magyarországon valószínűleg elenyésző számban hamisítják a kutatási eredményeket, végeznek etikátlanul kísérleteket, s nem lehet jellemző a szexuális visszaélés sem. Adatok nincsenek, a gyógyszergyárak „adományaira” pedig szükség van. Lényegében ennyi volt, nem több egy korábban agyonhallgatott kérdés vitájának a lényege. Egy beszélgetésé, amelyben azonban szó sem esett a korrupció valószínűleg legnagyobb lehetőségét rejtő, nagy értékű orvosi műszerek, gépek beszerzésének hazai gyakorlatáról. Hozadéka persze nem volt kevesebb, mint hogy néhányak lelke megkönnyebbülhetett egy esős hétköznapon. A ború azonban megmaradt a krónikás arcán évek múltán is, ha arra gondol: változott valami?

(…)

Élő végrendelet, halálközelség, eutanázia

(…)

Blasszauer Béla bioetikus azt mondja: a betegjog valóban Amerikából indult. Az első nagy hullámban a tájékoztatást tették kötelezővé, ami a hihetetlenül embertelen náci orvoskísérletekből eredeztethető. Hasonló dolgok persze Amerikában is kiderültek: emlékezetes a négereken végzett vérbajkísérlet, amikor 1931-től egészen 1972-ig kezeletlenül hagyták, nem is tájékoztatták a szifiliszes betegeket állapotukról, miközben ott volt már a penicillin… A katonasághoz sem engedték felvenni őket, nehogy meggyógyítsa őket valaki, s eredménytelen legyen a kísérlet… Ez adta a lökést arra, hogy ilyesmi még a tudomány érdekében se fordulhasson elő. Fel kell világosítani a betegeket, nincs olyan, hogy a társadalom érdeke előbbre való! – mondja. Mindezt 1946-ban a nürnbergi per is kimondta, csak idő kellett ahhoz, míg mindenüvé eljutott: az emberiség nevében, bármi áron, nem lehet tudományt művelni.

A tájékoztatásnak azonban Blasszauer Béla szerint a mainál emberibbé kellene válnia az orvoslásban. Ezért nem mindegy, hogy kik és mit oktatnak az egyetemen. Meg hogy kik kerülnek oda. Őszinték? Humánusak? Vagy csak belecsöppentek az orvoslásba? – kérdezi.

– A protekció, a korrupció hatalmas Magyarországon – sokan azért nem szeretnek, mert ezt mindig elmondom. Nem szeretik a radikális gondolkodásomat. Nem szeretik, ha kimondom, hogy nemcsak a történelmi hagyományok, az egészségügyben jelen lévő feudalizmus játszik szerepet a mai helyzetben, azaz, hogy mindig a hatalmasságnak volt igaza. Benne van az átlagember naivsága, hiszékenysége, alázatossága, benne van a szervilizmus, a nyalizás, mint a siker legfőbb kritériuma. Mert itt arra megy el az idő a beteggel való beszélgetés helyett – fogalmaz a bioetikus –, pedig akkor nem kellene hamisan tájékoztatni vagy sokkolóan, hogy mielőbb megszabaduljanak a betegtől. A fél egyetem Pécsről is Pestre utazik állandóan, pedig az éppen aktuális, legújabb reformtörekvést le lehetne írni e-mailben is – csak akkor nem lehetne elszámolni a vonatjegyet.

– Magának örök életében viselni kell a katétert – mondta a mellettem fekvőnek az orvos – emlékezik egyik legutóbbi kórházi tartózkodására. – Tíz perce nem volt rá, mert várta a főnöke vagy egy konferencia, én meg nem győztem vigasztalni a beteget, hogy nem a világ vége, jöhetnek még új műszerek…

Aztán a korrupció ostorozásával folytatja, és azt mondja: nem csak az egészségügyben van korrupció.

– A jogrendszer is korrupt szerintem, és időnként vérlázító dolgokat produkál. Van egészségügyi törvényünk, de ki törődik vele? Ki ellenőrzi, hogy betartják-e? Hülyeség, ha azt mondják, hogy a betegjogból nem lehet jogi kérdést csinálni. Mindennek erkölcsi normának kellene lennie, s a kettő összefügg. Az a jó jog, ami erkölcsileg is megalapozott. Ami erkölcstelen, az az én szememben jogellenes. Csak hát itt ugye jogszolgáltatás van, nem igazságszolgáltatás. Ha orvos vagyok, és van egy ilyen törvény, amennyiben tisztességes vagyok, akkor nem mondhatom, hogy nem érdekel, mi van ott leírva.

– Nagyon korrupt ez az ország – állítja újfent a bioetikus, amikor az eutanáziával kapcsolatos szabályozatlanságokról beszélünk. – Nem csinálnak jogszabályt, behunyják a szemüket, pedig tudják, hogy a gyakorlatban alkalmazzák az eutanáziát az orvosok. Van egy lobbi, amelyik ebben érdekelt. Amikor az egészségügyi törvényt készítettük, jól látszott, hogy a kulcspozíciókból nem lehet kisöpörni a lobbistákat. Kilencven százalékban úgy szabályozták a kínos kérdéseket, ahogyan azt a magyar orvosi elit akarta. Azt szerettük volna, hogy ha már megy az eutanázia – és erre bizonyítékom van – legyen őszinte a dolog. Mondják meg nyíltan, ha nem adnak folyadékot, kiszárítják a beteget a radiátor mellett… (…)”