„Az egészségpolitika megvárja, míg összecsapnak a hullámok”
Már a súlyponti kórházakban sem lehet számítani teljes körű ellátásra - mondta Dózsa Csaba egészségügyi kutató a HVG-nek.
A szakember szerint országszerte akut orvos-és ápolóhiány alakult ki, le kellene számolni azzal az illúzióval, hogy a jelenlegi közfinanszírozás és az abból kifizethető bérek mellett eltartható 30-33 ezer praktizáló orvos.
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium felmérte a kórházak adósságállományát, majd indoklás nélkül tíz, nem is csak eladósodott intézménynek erre az évre 2 milliárd forint pluszpénzt adott. További pénzt ígért négy olyan kórháznak, amelyek mögött erős kormánypárti támogatót sejtünk, valamint négy egyházi tulajdonú ispotálynak is. Folytatódik a korábbi kormányok osztogató gyakorlata?
Dózsa Csaba: Az egyedi szempontokon alapuló osztogatással semmiképp nem lehet egyetérteni, és az adósságfelmérés eleve nem adhat pontos képet a kórházak helyzetéről.
Sok intézménynél igyekeznek elkerülni az eladósodást, nem tartoznak a szállítóknak, ám ez általában a szükséges felújítási és beruházási munkák elhalasztásához, vagy a szükséges ápolói és orvos létszám csökkentéséhez vezet. Más intézmények vezetői pedig halasztgatják a komoly megszorításokat, arra számítanak, hogy a tulajdonos vagy az állam úgyis kihúzza őket a bajból.
Ha nem az eladósodottság, akkor mi lehet még a rangsorolás szempontja?
D.Cs.: Külföldön széles körben használják azt a statisztikai módszert, amellyel a hasonló területen működő szervezetek hatékonyságát a felhasznált források és a létrejött teljesítmény adatai alapján hasonlítják össze. Magam is végeztem számításokat ezzel a módszerrel, amiből kiderült, hogy a közfinanszírozott kórházak között 25-30 százalékos teljesítménykülönbségek vannak. A kórházak közel fele még mindig jelentős hatékonysági tartalékkal működik.
A különbségeket nem lehet az eltérő adottságokkal magyarázni?
D.Cs.: A starthelyzetek valóban erősen eltérőek, de azért van olyan kórház is, amelyik rossz adottságai ellenére stabil tudott maradni, igaz, nagy erőfeszítések árán. A siker vagy a kudarc döntően a menedzsmenten és a helyi politikai, tulajdonosi támogatáson múlik.
A stabilitás árát persze a betegek fizetik meg. Lehet még tovább rontani az ellátás minőségét?
D.Cs.: Lehet. A legtöbb intézményben az ellátáson spórolnak, azaz romlik tovább a színvonal. Azt azért tudni kell, hogy az egészségügyre fordított közpénzek GDP-hez mért arányát tekintve Magyarország az uniós tagországok között az utolsó három közé került. Ha nem jut több pénz az egészségügyre, az ellátási csomagot kell szűkíteni, és tovább kell csökkenteni a kapacitásokat, az ágyszámot.
Úgy hírlik, a minisztériumban éppen most igyekeznek leporolni az irányított betegellátási rendszer 2008. végén lezárt dossziéit. Mégiscsak ez lenne a megoldás?
D.Cs.: Az ellátásszervezés országos szintű kialakításával alapvetően egyet lehet érteni, ha ezt megfelelő hatásszámítások támasztják alá. Különösen a krónikus betegek ellátásának szisztematikus megszervezésében látok óriási hatékonysági és minőségi tartalékokat mai, szegmentált ellátórendszerünkhöz képest. Ha egy közfinanszírozott rendszerben kevés a pénz, és várhatóan ez még éveken keresztül így is marad, akkor mindenképpen újra kell szabni az egész rendszert, újra kell gombolni a kabátot. Ezt egy átfogó népegészségügyi programmal lehetne megalapozni, folytatva az alapellátási és járóbeteg-szakellátási rendszer felépítésének, érdekeltségének átalakításával, megerősítésével. Ezzel egyidejűleg lehet igazán hatékonyan koncentrálni a kórházi ellátást.
Kár, hogy a politika ezeket a remek elképzeléseket mindig felülírja.
D.Cs.: A gyenge pont mindig is a végrehajtás volt. Ezúttal is sok függ attól, mennyire erős a tárca vezetése. A mostani összevont minisztériumban az is kérdés, hogy az egészségügyért felelős államtitkár képes lesz-e megfelelő erővel közvetíteni a szakmapolitikai üzeneteket, célokat a kormányzó párt helyi politikusai számára.
Egyelőre úgy tűnik, késik az üzenet. Hacsak nem tekintjük ilyennek a holdingok szervezését…
D.Cs.: Területi holdingokat csak akkor szabad létrehozni, ha biztosított az ellátás külső minőségi kontrollja, és a független betegjogi intézményrendszer. Ezen a területen még rengeteget kell tenni ahhoz, hogy ne jelentsen rizikót egyik vagy másik közkórházba bemenni. Emellett nem kell minden intézményt bevonni a holdingok alá. Budapesten sem szabad túlméretezett óriásholdingot létrehozni, mert ennek már olyan bonyolult és rugalmatlan lenne az irányítási struktúrája, hogy több pénzt vihet el, mint egy-egy kisebb, de jól működő kórházcsoport.
Nem tart attól, hogy a holdingosítás és az irányított betegellátás korlátozni fogja a szabad intézmény- és orvosválasztást?
D.Cs.: Ez eddig sem volt teljesen szabad, a beutálási rendnél alapvetően a területi elv érvényesül. A holdingba szervezett kórházak között talán lehet majd választani, de könnyen lehetséges, hogy ennek többletköltségét meg fogják fizettetni a beteggel.
Miközben a kisvárosok foggal-körömmel küzdenek kórházuk fennmaradásáért, nemcsak az erre fordítható pénzük véges, de elegendő szakembert sem találnak.
D.Cs.: Vannak már olyan megyék, ahol jó esetben egyetlen kórház képes komplett traumatológiai ügyeleti teamet kiállítani. Vagyis most már nem csupán speciális szakmák hiányoznak, több megyében például már régóta nincs megfelelő szájsebészeti ellátás, hanem egyes alapszakmákban – ilyen az urológia, a tüdőgyógyászat, a gyerekgyógyászat – sem kapni szakorvost. Nem lehet mást tenni, mint koncentrálni az erőforrásokat, hogy 50-70-100 kilométeres körzetben nevesítve legyenek olyan intézmények, amelyeket nem hagyunk elsüllyedni.
Ezeket hívtuk megyei, majd később súlyponti kórházaknak…
D.Cs.: Vannak olyan ellátások, amelyeket még a 39 súlyponti kórház mindegyikében sem lehet megtartani, ezért további koncentráció szükséges. Az orvosok megtartásához, egy-egy szakmai egység működőképességének megőrzéséhez arra is szükség lenne, hogy az OEP úgy számolja ki a finanszírozást, hogy abból 3-4 szakorvos tudjon praktizálni. Másrészt azt is látjuk, hogy a hiányszakmák művelői feszítik szét ezt a rendszert. Ők képesek jóval az átlagos bér feletti jövedelmet kikényszeríteni, aminek a kórház számára nincs bevételi fedezete, nem is szólva az ebből keletkező, házon belüli bérfeszültségekre.
Ezek szerint reformok híján, spontán módon rendeződik át az egészségügy? Aki ellátást akar, kénytelen magánrendelőkbe menni?
D.Cs.: Az egészségpolitika a jelek szerint megvárja, amíg az ágazat feje fölött összecsapnak a hullámok. Az elvándorlás már régóta jól látható tendencia, de még azt is megvárják, amíg újabb kétezer, már most nyugdíjas korú háziorvos visszavonul – feltételezem, utána kezdődik a kapkodás. Fel kellene tenni azt a kérdést, valójában mennyi szakorvosra van szükség a hazai egészségügyben? Másrészt azzal az illúzióval is le kellene számolni, hogy a jelenlegi közfinanszírozás és az abból kifizethető bérek mellett eltartható-e 30-33 ezer praktizáló orvos. Úgy tűnik, nem, tehát vissza kell térni az alapokhoz. Csak egy példa: a háziorvosi rendszert úgy kell átalakítani, hogy a rutinvizsgálatokat és a beteggondozás egy részét ne az orvos, hanem a nővér végezhesse, amit persze a lakossággal is el kellene fogadtatni.
A kormány jelezte, a gyógyturizmusra koncentrálna, és ennek érdekében a közkórházaknak odaítélt fejlesztési források egy részét is erre a területre csoportosítaná át.
D.Cs.: Ha valódi gyógyturizmust akarunk kialakítani Magyarországon, ennek a bázisát a közfinanszírozott egészségbiztosítási rendszerben is dolgozó kórházak, klinikák, járóbeteg-szakrendelők és diagnosztikai centrumok adhatnák. Tehát luxus – mondhatni, pénzkidobás – lenne egy párhuzamos fizetős szolgáltatói hálózatot kialakítani, ami a közfinanszírozott ellátórendszer összeomlását, minőségének további jelentős romlását eredményezheti. A közkórházakra épülő gyógyturizmus előnye az lenne, hogy magas szintű minőségi követelményeket állítana az intézmények elé, amelyek teljesítése többletbevételt jelenthet, és segíthet a fogyóban lévő képzett munkaerő megtartásában. A gyógyturizmus kiemelten támogatandó területének a legnagyobb hozzáadott értéket képviselő gyógyászati referenciaközpontok fejlesztését állítanám, első körben a gerincsebészet, a szívsebészet, a szemészet, a magas szintű rehabilitáció, a komplex onkológiai ellátás terén.