A magyar egészségügy alulnézetből: Három nővér
Ezergrammos gyerekeket ellátni nagy koncentrációt, önfeláldozást követelő nehéz munka. Mégis alig van olyan koraszülöttet ellátó nővér, aki ne lenne kénytelen mellékállást vállalni. A Népszabadság három nővérrel beszélgetett: "ha megismerkedtünk az életükkel, alighanem megértjük azt is, miért nem vállalták a nevüket."
Ilona
Huszonnégy éve vagyok nővér, ez az első munkahelyem. Heti négy alkalommal, tizenkét órás váltott éjszakai és nappali műszakban dolgozom. Havonta egy teljesen szabad hétvégém marad. A munkaidő héttől hétig tart, de az átadás miatt fél órával korábban kell benn lennem.
Tárnokon lakom, 15 évvel ezelőtt költöztem oda a mamámmal. Ötven négyzetméteres lakótelepi panelunkat cseréltük el egy százéves parasztházra. Fel kellett újítanunk, sokat dolgoztunk rajta.
Oda-vissza három órát utazom. Fél ötkor kelek, és kocsival kimegyek az állomásra. Akinek nincs autója – sok nővér lakik Tárnokon –, még korábban indul, mert nem minden vonathoz van csatlakozó busz.
Nyolc-kilenc, nagyon pici, 1000-2000 grammos koraszülöttet látok el. Szoptatásnál segédkezem a mamáknak, de azért többnyire én etetem üvegből vagy gyomorszondán át mesterségesen táplálom a babákat. Az etetés gyerekenként 15-20 percig tart. Mire a végére érek, kezdhetjük elölről. És akkor még nem beszéltem a rengeteg egyéb munkáról, a tisztázásról, a gyógyszerelésről, az infúziókötésről. A gyerekeket előkészítem a vizsgálatokra, például a szemészeti konzíliumhoz pupillatágító cseppeket csöpögtetek a szemükbe. Rengeteg a papírmunka, vagy másfél órát elvisz az adminisztráció.
A végére igencsak elfáradok, és nemcsak fizikai értelemben. Egyre többet kivesz belőlünk a szülőkkel való kapcsolattartás is. Manapság kevésbé toleránsak, gyanakodnak, mindennek próbálnak utánanézni az interneten. Rengeteg kérdésre kell türelmesen felelgetnünk: miért nem hízik, miért nem eszik, miért nem bírjuk leszoktatni az oxigénről… mikor mehet végre haza? Jogos kérdések, de fárasztóak.
Tizennyolc évesen 3200 forint volt a kezdő fizetésem. Ez jó pénz volt akkor. Most százezret viszek haza – ez nem jó pénz. A koraszülöttosztályon nincs paraszolvencia, legfeljebb egy-egy doboz bonbont kapunk néha-néha.
A mamámnak magas a nyugdíja, 110 ezer, de csak mert benne van az öt éve elhunyt rendőr férje utáni özvegyi nyugdíj is.
Ezerforintos órabérért vasalok a szomszédban. Régebben sokat helyettesítettem a helyi rendelőben. Ma már csak a szabadságom alatt vállalom, de azt minden évben: hetente ötször három óra.
Van egy 74 éves, magányos, önellátásra képtelen tüdőbeteg szomszédunk. A mamám főz rá, én meg takarítok nála, orvoshoz hordom, cserélem az oxigénpalackját. Tőle is csurran-cseppen valami.
Havi fix kiadásaim: 16 ezer gáz, 12 ezer villany, hatezer víz, ötezer vonalas telefon (a mobilt alig használom). Tűzifára évi 50 ezer megy el. Havi 30 ezret költök a hétéves Skodámra. Az ötéves törlesztését, hál’ istennek, befejeztem 2010-ben, az is havi 30 ezer volt.
A házon nincs hitel, annál több viszont a kiadás. Tavaly 320 ezerért cseréltünk ablakokat, az idén nyáron a tetőt kell felújítanunk. Ezekre évek alatt, apránként tettem félre.
Nyaralni 15 éve voltam utoljára. A kolléganőimmel egy-egy hétre egyszer Olaszországba, egyszer Törökországba fizettünk be. Ma már nem engedhetném meg magamnak. A szabadságom alatt otthon pihenek, pótolom az elmaradt munkákat, tévét nézek. Szeretek olvasni, a kedvencem Merle meg Robin Cook..., látja, még ilyenkor sem bírok elszakadni a kórháztól...
Kertészkedem is, de csak virágokkal, mert rossz itt a föld, nem terem meg semmi.
