Gyarmati örökség segíti az AIDS terjedését
Jogvédő csoportok azt követelik, hogy a burmai törvényhozók helyezzék hatályon kívül azt a ritkán alkalmazott, még a gyarmati időkre visszanyúló törvényt, mely megbélyegzi a homoszexuális férfiakat, ezáltal rejtőzködésre kényszeríti őket. Ha pedig a „természetellenes” szexet kriminalizáló törvény miatt bujkálnak, akkor nem érhetők el a HIV/AIDS ellenes programok számára sem – mondják az egészségügyi szakemberek és az aktivisták.
A biztosítékot most az verte ki, hogy egy homoszexuális pár egy esküvőhöz hasonló ceremóniával ünnepelte meg, hogy már tíz éve együtt élnek. Az esemény márciusban az újságok címoldalára került, és a legnagyobb burmai lap, az Eleven Daily állatiasnak minősítette cikkében két férfi együttélését, és azt kérdezte, hogy a hatóságok miért nem szankcionálják a párt amiatt, hogy megsértik a már említett törvény 377. szakaszát. A tiltakozáshoz szerzetesek, jogászok és a rendőrség is csatlakozott, mindannyian azt követelve, hogy a gyarmati idők óta létező törvény alapján a bíróság sújtsa börtönbüntetéssel a párt.
Aung Myo Min, az Equality Myanmar igazgatója, a törvény hatályon kívül helyezéséért indított kampány vezetője szerint az, ami az Eleven Mediában megjelent, kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát, mely homofóbiát szít.
Az ügy közvetlen jelentőségén túl közvetve is nagy károkat okozhat. Nay Oo Lwin, a Yongonban működő legnagyobb HIV/AIDS ellenes programot működtető Population Services International (PSI) programmenedzsere arra figyelmeztet, hogy a homoszexualitással szemben megnyilvánuló ellenségeskedés miatt a homoszexuálisok az egészségügyi ellátó rendszer számára is rejtve maradnak, így nem érhetők el a HIV/AIDS prevenciós programok számára sem, holott ezeknek éppen ebben a csoportban lenne különösen nagy szerepük. Az AIDS-szakértők szerint nem tudnak úgy ismereteket átadni a homoszexuális férfiaknak a biztonságos szexről és a vizsgálati lehetőségekről, ha az érintettek a megbélyegzés miatt rejtőzködni kezdenek. „Tisztában vagyunk vele, hogy a homoszexuális férfiak igen nagy hányada nem fedi fel magát, de fogalmunk sincs, hogy pontosan mekkora ez a csoport” – mondja Anne Lancelot, a PSI másik munkatársa. A burmai National Aids Programme (Nap) mindazonáltal kevesebb mint 0,5 százalékra teszi a homoszexuális férfiak arányát Burma teljes népességén belül, ami azt jelenti, hogy 60 millió lakos közül 240 ezer emberről beszélünk. Közülük kevesebb mint minden harmadik személy elérhető a HIV-megelőzési programok számára.
A Nap először 2007-ben mérte fel a HIV-fertőzöttség arányát a homoszexuális férfiak között, és azt találták, hogy a homoszexuális férfiak 29 százaléka fertőződött HIV-vel. Az arány most 7-8 százalék körül van, ami a teljes népesség kevesebb mint 0,6 százalékát jelenti. A csökkenés részben az óvszerhasználat terjedésének köszönhető, a szakértők azonban arra figyelmeztetnek, hogy a látszólag javuló statisztikák mögött az is állhat, hogy a stigmatizáció miatt egyre több homoszexuális férfi választja a rejtőzködést.
A hozzávetőleg 200 ezer burmai HIV/AIDS-beteg majdnem fele a két legnagyobb város, Rangoon és Mandalay környékén él. A nagyvárosok ugyan szabadságot nyújtanak a homoszexuális férfiaknak, de fokozzák a HIV-fertőzés kialakulásának esélyét, mivel a biztonságos szexre vonatkozó információk alig jutnak el az érintettekhez. Ha Burma el akarja kerülni az ázsiai nagyvárosok végzetét, akkor harcolnia kell a megbélyegzés ellen, és ki kell terjesztenie az egészségügyi szolgáltatásokat a nagyvárosokban élő homoszexuális férfiak körére is – figyelmeztet a szakértői jelentés, mely hangsúlyozza a 377. szakasz hatályon kívül helyezésének fontosságát is. Az orvosoknak ítéletmentesen kellene hozzáállniuk a homoszexuális férfiakhoz, hiszen az egészségügyi dolgozók jelenleg még lenézik őket – írják egy vizsgálat szerzői. „Ennek eredményeként „a homoszexuális férfiak többsége retteg attól, hogy nemi úton terjedő betegségével orvoshoz forduljon” – mondja Anne Lancelot.
Az internet világa pedig újabb lehetőséget teremt a homoszexuális férfiaknak ahhoz, hogy anonim módon kapcsolatot tartsanak egymással. „Az ilyen jellegű weboldalak és alkalmazások segítséget nyújtanak számunkra azon személyek elérésében, akik egyébként nem keresnék fel a központjainkat” – folytatja Anne Lancelot.